„Minden Egész eltörött” a magyar falvakban

Ez a cikk nem a Nobel-díjazott Krasznahorkai László művészetéről és írói jelentőségéről akar szólni – megjelentek már róla jó tollú, irodalmár kollégáink sorai e hasábokon az előző két lapszámban. A Krasznahorkai-féle világképről és a műveiben bemutatni szándékozott életvilágról azonban továbbra is van mit írni. 20. századi magyar sorsunk talán legnagyobb töréséről van szó, az vezetett ahhoz a miliőhöz, amelyből Krasznahorkai irodalma is született.

A magyar faluról van szó, annak ősi közösségéről és organikus szerveződéséről, az autonóm, dolgos, törekvő, önmagát, családját és sorstársait egyaránt tisztelő, a kemény munkából méltóságot szerző és sugárzó magyar parasztokról. Az ő világukról, amit a 20. század derekán szó szerint derékba vágott a történelem – vagy nevezhetjük azt kaszának is annak a bizonyos sátánnak a kezében, amelyet földi ügynökei hathatós közreműködésével használt. És miután „minden Egész eltörött” a magyar faluban és az azt lakó emberekben, onnantól bizony könnyebbé vált eltört sorsokról és irányt vesztett lelkekről, szellemileg és anyagilag lezüllött közösségekről is írni.

Miért is reagál ilyen érzékenyen minderre e sorok írója, akinek nincs személyes köze a magyar faluhoz, s akinek ősei hetedíziglen sem foglalkoztak földműveléssel? Mert épp arról olvassa a valaha született legjobb szociográfiát, néprajzi alapművet, hogy milyen is volt a magyar falu régi, évezredes valósága – a múlt század közepi nagy cezúra, rombolás és szétdobálás előtti utolsó pillanatban. E néprajzi alapmű története pedig még egy külön tanmese arról, miért volt velejéig sötét és gonosz a kommunista diktatúra.