Tartós béke, avagy hogyan állnak most az Ábrahám-egyezmények?

Mint emlékezetes, 2020 augusztusában indult el az a békefolyamat, amely során normalizációs szerződéseket kötött Izraellel számos muszlim vagy arab ország, kezdve az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel. A sorhoz csatlakozott Szudán és Marokkó, de elismerte Izraelt a muszlim Koszovó is.

A történelmi megállapodásokat – melynek első fejezetén a Fehér Házban Szijjártó Péter egyedüli EU-s külügyminiszterként volt jelen – sok méltatás érte, a balliberális oldalon inkább pedig hallgatás.

Szijjártó például azt mondta, hogy „ilyenekért szokás Nobel-békedíjat kapni", de pozitív kontextusban emlegette a megállapodásokat Varga Judit igazságügyminiszter és Takács Szabolcs washingtoni magyar nagykövet is.

A Nobel-békedíjra jelölés egyébként meg is történt, maga Donald Trump mellett az Ábrahám-szerződések mögötti két „mesterelmét", Jared Kushnert és Avi Berkowitzot is jelölték a díjra.

A méltatás mögött persze ráció is van. Henry Kissinger, a neves volt amerikai külügyminiszter, aki maga is Nobel-békedíjas, például nemrég arról beszélt, hogy Trump teljesítménye Nixon 1972-es kínai nyitásához hasonlatos, és hogy Biden a legjobban teszi, ha folytatja ezt a politikát. Kissinger rámutatott, hogy az Ábrahám-egyezmények lényege éppen a „palesztin-kérdés" leválasztása az összes többi problémáról, vagyis a felismerés, hogy Izrael nyugodtan normalizálhatja viszonyát különböző arab és muszlim országokkal attól függetlenül, hogy semmivel sem járunk közelebb a „békéhez", mint például az oslói megállapodások idején. A szerződések ráadásul sikerrel állították „csatasorba" a szunnita államokat a siítákkal, vagyis lényegében Iránnal szemben.

Kissinger arról is beszélt, hogy az egyezmények kulturálisan is közelebb hozták Izraelt és a muszlim világot – persze jól hangzik, hogy Bahreinben kapkodják a kipákat, de érdemes azért idézni Szaana Mohamed marokkói népszerű énekesnő esetét is, aki izraelivel írt nemrég dalt, aztán annyi halálos fenyegetést kapott, hogy most bujkálni kényszerül.

Hasonlóan jellemzőnek tűnik, hogy palesztin imámok fatvát mondtak ki az „Ábrahám-egyezmények" névre, nekik a kifejezés vallási értelmezése nem tetszett.

Ráadásul az Ábrahám-egyezmények nem is álltak volna meg itt. A Times of Israel szerint Trump csapata „hetekre" volt akkor, hogy elérje Mauritánia és Indonézia kapcsolatfelvételét Izraellel. 

Utóbbi egyébként éppenséggel a világ legnagyobb muszlim országa, 270 millió lakossal. A tárgyalásokban részt vevő Adam Boehler elmondta a Bloombergnek, hogy „az Egyesült Államok kész volt 2 milliárd dollárral több segélyt adni az országnak. Indonézia érdeklődött az izraeli technológia iránt és kész volt megengedni, hogy az izraeli műegyetem, a Technion kampuszt nyisson Jakartában. Szerették volna, hogy vízum nélkül utazhassanak az indonézek a zsidó államba, és, hogy az amerikaiak több közvetlen befektetéssel célozzák az országot. Izrael pedig azt kérte, hogy Indonézia vessen véget a zsidó állam gazdasági bojkottjának".

Az eddig megkötött szerződések körül sem megy mindig minden hibátlanul. Bár Izrael a hónap elején fogadta Mohamed Mahmoud Al-Haját, az Emírségek első izraeli követét, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatása az Emírségekbe meghiúsult, mert Jordánia nem engedte át gépét a légterén.

Bár nem közvetlenül az Ábrahám-egyezmények része, de beváltotta viszont ígéretét a muszlim Koszovó, miszerint nagykövetséget nyit Jeruzsálemben, erre március közepén került sor.

Miért ne folytatná tehát Biden a sikeres külpolitikát?

Okkal írta Caroline Glick izraeli-amerikai publicista, hogy „ha Biden folytatja a béketárgyalásokat és Indonézia és Izrael békét köt, akkor még a Nobelt is megkaphatná, de valószínűleg a [Demokrata] párt kiakadna, hogy nem ölt meg valamit, amit Trump hozott létre”. Itt nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni a Demokrata párt szélsőbalra tolódásának folyamatát, és az olyan prominens pozíciókban került Izrael-ellenes demokrata politikus szerepét sem, mint Ilhan Omar, Alexandria Ocasio-Cortez vagy Bernie Sanders.

Fontos kérdés, hogy miképp folytatódnak majd az egyezmények – már ha folytatódnak.

A kampányhajrában Netanjahu arról posztolt a Facebookon, hogy lesznek közvetlen Tel-Aviv-Mekka járatok, majd kitörölte a posztját.

Most pedig egy volt szaúdi kormánytisztviselő közölt véleménycikket egy palesztin lapban, mely szerint nem lesz diplomáciai kapcsolatfelvétel Izrael és Szaúd-Arábia között önálló palesztin állam nélkül – persze kérdéses, hogy mennyire kell súlyt adni egy ilyen cikknek.

Az eddigi megállapodásokat is veszélybe sodorhatja, hogy a 3 milliárd dolláros Ábrahám Alap élére, melyet Trump az Emírségekkel és Bahrainnal megkötött normalizációs szerződések támogatására, a közel-keleti kohézió és gazdasági növekedést elősegítő magánvállalkozásokat megsegítésére hoztak létre, nem neveztek ki új elnököt Biden alatt.

Szintúgy nem jó jel, hogy a Biden-kormány egyik első döntése volt az F-35-ös vadászgépek Emirátusok részére való eladásának azonnali befagyasztása – a fegyvereladás pedig egyesek szerint kulcseleme volt az Izraellel kötött normalizációs alkunak.

Trump örökségének egyik fontos tanulsága még, hogy a balliberális sajtó képtelen volt elképzelni: az elmúlt évtizedek során kialakult status quónak van alternatívája, nem elképzelhetetlenek a bilaterális megoldások, és nem kell mindennek globális rendszerben történnie. Trump nem háborút hozott, ahogyan azt a globális média ígérte (magyar lecsapódása volt 2016-ban, hogy „Győzött Trump, veszélyesebb hely lett a világ"), hanem elősegítette szuverén nemzetek egymás közötti megbékélését. 

Így is lehet, nem csak a világ csendőreként.