The Spectator: Orbán és Macron lehet Európa új „hatalmi párosa”

A The Spectator szerzője, Friderik Erixon svéd közgazdász szerint a Brexit nem várt helyzetet teremtett az európai erőviszonyokban. Míg a britek kilépése után az volt az általános vélekedés, hogy Franciaország és Németország tandemje veszi át Európa két uralkodójaként a britek hagyta űrt, ezzel szemben Angela Merkel befolyása gyengülni kezdett. Ez a szerző szerint éppen megfelel Emmanuel Macronnak, aki soha nem volt megelégedve azzal, hogy meg kelljen ossza a hatalmat a németekkel.

– kezdi cikkét Erixon.  

A svéd szerző első párhuzamként azt emeli ki, hogy Macron és Orbán mindketten „egyeduralkodói hozzáállást mutatnak a hatalom felé”. Úgy véli, hogy mindketten úgy uralkodnak, „mintha egyetlen ortodoxia létezne, amelyet mindenkinek be kell tartani”. Erixon szerint Orbán és Macron egyaránt „szeretnek uralkodóként viselkedni, a választókat pedig alanyként kezelni. Kevés korlátozást fogadnak el személyes projektjeikkel kapcsolatban. Orbán a független bírák és a hatalom más ellensúlyai iránti megvető hozzáállásával határozta meg magát. Macron nem ugyanabban a ligában látszik, de puskázik azért Orbán dolgozatából”.

A szerző egyenesen azt állítja, hogy Macron újabban „mélyen illiberális” törvényeket hoz, példaként hozva fel azt a bukott javaslatát, amely illegálissá tehette volna a francia média számára a rendőri brutalitás képeinek bemutatását. Orbánhoz hasonlóan tőle sem idegen a rendeleti kormányzás, melynek segítségével népszerűtlen nyugdíjreformját is képes volt átverni. Hasonló módszerekkel akarja az alkotmányban rögzíteni a környezetvédelem ügyét egy új bűncselekmény, az „ökocidium” vétkét is beemelve, amit a szerző abszurdnak tart. 

Orbán számára a „muszlim betolakodók elleni harc a választók legaljasabb ösztöneit szítja fel”, miközben egyéb beszédeiben dicséri a muzulmánokat és hozzájárulásukat a világ kultúrájához a matematikában és orvostudományban. Világossá teszi azonban, hogy szerinte „a muszlimoknak a legjobb hely Európán kívül található” – véli a szerző, aki szerint Orbán Viktor vallásszabadságba vetett hite úgy tűnik, hogy kizárólag a kereszténységre korlátozódik.

Fredrik Erixon szerint Macron a „francia szekularizmus tipikus híve”, de Macron is azt szeretné, ha a muszlim vezetők elfogadnák a „republikánus értékek chartáját” a – szerinte – radikális iszlám elleni széles körű fellépés részeként. A szerző szerint azonban ez az okmány „meggyalázza azokat a muszlimokat, akik hagyományőrző értékek szerint élnek, de semmi közük az ország terroristáihoz, akik Franciaország muszlim közösségén kívül radikalizálódnak”. Erixon szerint illiberális dolog korlátozni a muszlimok vallásszabadságát azzal az indokkal, hogy nem hirdetik a szexuális szabadságot és a nemek közötti egyenlőséget. A szerző szerint azonban ez az állam feladata.

A szerző szerint azonban Macron nagy utat tett meg 2017 óta, amikor a Brexit és Donald Trump nacionalizmusának ellenpontjaként tetszelgett. Hozzá hasonlóan Orbán Viktor és a Fidesz is hátat fordított „alapításakor meglévő liberalizmusának és a fiatalos lázadás identitásának”. 

A szerző szerint míg Orbán és Macron szeretnek ellenségként pózolni, de Brüsszelben gyakran ugyanazon az oldalon állnak. Pesszimistán tekintenek a világra, és „Európában nincsenek igazi barátaik a határaikon túl. Mindketten pragmatikusak, akik lazítanák az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokat, ideális esetben egy új »Ostpolitik« révén”.

A szerző úgy véli, hogy Joe Biden megválasztása mindketejüket elbizonytalanította, habár más okokból. Trump bukása „megfosztotta Orbánt a populista-nacionalista vezetőket tömörítő szövetség egyik kulcsfontosságú tagjától”, míg  Macron számára az, hogy Trump nem tisztelte régi szövetségeseit lehetőséget teremtett arra, hogy Európát leválassza az amerikai befolyásról.

A protekcionizmus és az Amerika-ellenesség nem újkeletű Franciaországban, de az, hogy Magyarország ma azon kelet-európai nemzetek csoportját vezeti, amelyek a francia stílusú gazdasági irányításban érdekeltek, jóval meglepőbb a szerző szerint. A francia típusú etatizmus, mely a korábbi szabadpiaci szemléletükkel áll szemben, „mentséget szolgáltat, hogy átvegyék az irányítást azoknál a vállalatoknál és piaci erőknél, amelyek még nincsenek kormány zsebében: a nagy kormányzat retorikája kényelmes fedezékként szolgál számukra” – véli az elemző. 

A  szerző szerint gazdasági kérdésekben Párizs és Budapest egyaránt arra törekszik, hogy „enyhítsék a verseny és az állami támogatás szigorú szabályait”. mindkét ország szeretné nemzeti iparát felvirágoztatni, és különböző pártfogó rendszereket hoznak létre. Bruno Le Maire, a francia pénzügyminiszter az autó- és gyógyszergyártás hazaszállítását akarja megoldani, míg Orbán a „megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkező cégek számára juttat szerződéseket. A magyarországi külföldi befektetők arra számíthatnak, hogy nyereségüket különadókkal fogják sújtani, az élelmiszer-kiskereskedőket, mint amilyen a Tesco és a Lidl, pedig azzal fenyegetik, hogy kitoloncolják az országból”.

Erixon szerint Londonban az európai föderalizmus felgyorsulását várta a Brexittől, de „ez a föderalizáció nem biztos, hogy olyan gyorsan megtörténik, ha megtörténik egyáltalán”. Nagy-Britannia nélkül a nacionalista gazdaságpolitika, melyben minden európai nemzet a maga érdekelit követi újból megerősödhet – véli a szerző. 

„Mivel gyengíteni akarják az EU kereskedelemre és versenyre vonatkozó szabályait, ezért nem akarnak olyan kapcsolatot az Egyesült Királysággal, amely továbbra is nyitott piacot eredményez. Az európai francia-magyar programnak vannak ellenségei, különösen az északi és holland országokban. Németország, mint általában, még nem döntött. De ez Európa új iránya. Európa régi liberális elképzelésének – kulturálisan nyitott és szabad kereskedelemnek – már nincs sok követője. Mára ez az eszme egészen biztosan elvesztette korábbi vezetőit” – zárja írását a Spectator elemzője.