Észak-fok – Mindennapi metafizika XI.

A téli délutánok csendje a szülői házban. A régi szobámban félhomály. Korán sötétedik, de ebben a szobában mindig is olyanok voltak a fényviszonyok, mintha odakint folyamatosan alkonyodott volna. Az ablak előtt legalább húszméteresek a fenyők, erősen megszűrik a fényt. A vastag vályogfalak a legutóbbi nagy árvíz óta itt-ott megrepedeztek. A ház öregebb része legalább százhúsz éves.

Apám egyszer leásott a fal mentén és másfél méteres mélységben egy hajdani meszelt fal maradványaira bukkant. Valamikor egy másik ház állt itt, nagyjából kétszáz éve,

A jelen hártyavékony felületén ugrabugrálunk a magunk önhitt módján és szinte soha nem jut eszünkbe, hogy ez a törékeny jelen egy beláthatatlan és megismerhetetlen múltat fed el. De ha eszünkbe is jut olykor, sokra nem megyünk vele.

Alig-alig látunk visszafelé az időben, legfeljebb néhány emberöltőnyire, de már a múltnak ez a szinte elenyésző darabja is tele van homállyal és bizonytalansággal. Az idő éppen olyan szédítően tágul minden irányba, mint az Univerzum. A múlt végső soron ugyanúgy megismerhetetlen, mint a jövő. Amiről a történetírók beszélnek, az nem a múlt, hanem csupán a hömpölygő idő egy szinte értelmezhetetlenül kicsi szelete. Ez a hömpölygő idő egyszerre millió és millió múltat visz magával, ki tudja, honnan és ki tudja, hová.

Olyan ez, mint amikor Hamvas Béla azt írja, hogy az óceánt valójában nem lehet átúszni, mert az nem átúszás, hogy valaki egy testnyi szélességű sávban átkel rajta. Attól még az óceán egésze átúszatlan marad.

Anyám a konyhaasztalnál ül és olvas. Odakint havazni kezd, a Duna vize lassan elszürkül. Hányszor láttam már anyámat így. Amióta egyedül maradt, igyekszem hetente meglátogatni. Nem mindig sikerül. De minek szépítem, nem teszek meg mindent azért, hogy mindig sikerüljön. Amióta apám meghalt, anyám egyfajta légüres térben él. A depresszió hullámain hánykolódik és ritka az a pillanat, amikor a két hullám közötti átmeneti szélcsendben valamelyest elsimul a kedélye. Talán maga sem tudja, hogy ez depresszió, talán nincs szava rá. Tudom, hogy naplót vezet, de kikötötte, hogy majd csak a halála után olvashatom el. Amióta apám meghalt, látnom kell, mi mindent mulasztottam. Ahogy azt is látnom kell, mi mindent mulasztott ő is.

Nem hisszük el, hogy meghalunk, ez az igazság.

A dolgok pedig nem oldódnak meg, hanem itt maradnak félbehagyva vagy el sem kezdve. Mostanában sokszor jut eszembe egy régi túra. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor apámmal ketten jártunk egyet az erdőn. Ennek a túrának voltak olyan percei, amikor azt éreztem, hogy most végre képesek lennénk beszélni egymással. Nem csak elbeszélnénk egymás mellett, mint szinte mindig az együtt töltött évtizedek során, hanem a szavaink valóban eljutnának a másikhoz udvariaskodás és színészkedés nélkül.

De ezeket a perceket sem használtuk ki igazán, mindketten megtorpantunk és nem mertük átlépni azt a mezsgyét, amely a folyamatos magányt elválasztja a valódi együttléttől. Leélünk egy életet valaki mellett, és szinte semmit sem tudunk róla, évek tucatjai telnek el úgy, hogy a másik ismeretlen marad.

Apám úgy ment el, hogy életének lényeges és fontos tartalmait magával vitte, nem osztotta meg senkivel. Azzal sem, akivel több mint ötven évet élt együtt. Persze nem olyan egyszerű megmondani, melyek ezek a lényeges és fontos tartalmak. Megoszthatók-e egyáltalán. Vagy nem az van-e inkább, amit Ady ír:

„Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.”

Ady persze nem tudott és nem is akart lidérces, messze fény maradni. Azt akarta, hogy „látva lássák”. Végső soron pedig azt, hogy szeressék. Hogy szeresse valaki.

És talán itt van a lényeg, ez az a pont, ahol a legtöbben elakadunk. Közhely, hogy ez a világ minden jel szerint alig tud már valamit a szeretetről. Persze többé-kevésbé az is fikció, hogy korábban olyan sokat tudott volna róla. Szeretet nélkül csak őrjöngés van, céltalan „karnevál”, ahogy Hamvas írja. Sokáig tartott, amíg megértettem ennek az egyszerű mondatnak az igazságát.

Az, hogy én, alig számít valamit. A teremtett világ körülöttünk nem az „én” jegyében áll. Csak annyiban vagyok valódi, amennyiben a másikért vagyok, amennyiben a másikban felismerem azt, ami azonos velem.

Ami pedig azonos, az nem más, mint Isten visszfénye a lélekben.

Nagy szavak, tudom. Talán nem is kellene írnom ilyesmiről. De hát mi másról írjon az ember, ha nem arról, ami mélyen foglalkoztatja.

A szülői ház csendben romlik, a kert már csak árnyéka a hajdani kertnek. Akárhova nézek, csak a megismerhetetlen múlt relikviáit látom. A magukba záródott életek, a megszólíthatatlanság néma jelképei mindenütt. A régi szobám egy fűtetlen raktárra hasonlít. Könyvek százai a polcokon, amiket már soha nem fogok elolvasni. Néhány régi gitártok és egy örökre elnémult szintetizátor emlékeztet csak arra, hogy valamikor itt próbáltunk egy zenekarral.

Állok az ablaknál és figyelem, ahogy a visegrádi várra lassan egy felhő ereszkedik. Anyám szól, hogy megmelegítette a kelkáposzta főzeléket, mehetek ebédelni. Arra gondolok, hogy a felnőtt-lét szellemi értelemben azt jelenti, hogy az ember egyszerre fogadja el a halált és a halhatatlanságot. A gyerekkor elmúlt – ahogy Mészöly Miklós írja a Sutting ezredes tündöklésében.

Úgy nőttem fel – és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül –, hogy semmiféle tudást nem kaptam arról, hogyan kellene élni.

Nem csoda, hogy a kétségbeesés és a kilátástalanság, az üresség és félelem világa ránk rúgta az ajtót. Anyám másodszor szól és mint régen, hozzáteszi, hogy úgy látszik, nekem külön meghívó kell, hogy végre leüljek az asztalhoz. Nagyanyám régi, nászajándékba kapott tükre mintha magától világítana a sűrű havazásban.