Ilyen volt a román megszállás valósága 1919-ben

Nyitókép: román katonák masírozása az Andrássy úton (Forrás: FSZEK)

A Fekete Sas kiadó gondozásában újra megjelent Harry Hill Bandholtz naplója, melynek témája elsősorban a román megszállás napjai Magyarországon egy amerikai szemével. Interjúalanyaink Perczel Olivér, a Budapest Főváros Levéltára levéltárosa és a Clio Intézet kutatója, illetve Végső István történész, a Clio Intézet kutatója, Kiskunhalas helytörténetének ismert szakértője. Perczelt a román megszállásról, Végsőt a kiskunhalasi eseményekről faggattuk.

***

A Bandholtz-napló talán a legrészletesebb, immár ismét közkézen forgó forrása a román megszállásnak. Mit kell tudni erről a naplóról, és miért lehetséges, hogy a román megszállás máig nincsen monografikus igénnyel feldolgozva?

Perczel Olivér: Magyarország újkori történetének tragikus fejezete Trianon és az ahhoz vezető út. 1918. október 30-tól az országot feldaraboló békekötésig terjedő időszak részletes feltárásával valóban még adós a történettudomány. Most az események után 100 évvel eljött ennek is az ideje. A centenáriumot meglovagolva születtek kitűnő feldolgozások, amelyek sok új adattal szolgálnak és emellett árnyalják, más megvilágításba is helyezik az akkor lezajlott eseményeket. Valóban, az ország román megszállásáról ezidáig még nem született tudományos igényű monográfia, de a kutatás zajlik, a kötet készül. A Clio Intézetben végzett munkám alapkutatásnak számít – azaz a korszak elsőszámú forrásait vizsgálom át és dolgozom fel, amelyek a levéltárakban, múzeumokban rejtőznek. Mindazonáltal több tanulmány már megszületett, az áldozatok összegyűjtése is folyamatban van. Sajnos ez a járvánnyal sújtott év hátráltatta a kutatást, így a monográfia kiadását is. A centenáriumnak köszönhető a most újra kiadott Bandholtz napló is. A kötet Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok naplója, aki Budapest román megszállása idején itt tartózkodott és tapasztalatairól naplót vezetett. Ez egy fontos forrása a korszaknak, főleg a magyar főváros vonatkozásában. A tábornok kezdetben elfogulatlan volt mindkét féllel szemben, de hamarosan átlátott a román fél időhúzó magatartásán és őszintén felháborodott rablásaikon.

Hitelességét magam is ellenőriztem, adatgyűjtésem visszaigazolta a tábornok szavait. A kötet igényes kiadvány, amelyben a korábbi, 1993-as kiadást felhasználták, de annak fordítási hibáit, tévedéseit kijavították és néhány tanulmányt valamint korabeli fotókat is elhelyeztek benne. Itt kell megemlítenem, hogy a most kiadott könyv sem a teljes napló, annak eredeti példányait a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. Három vastag bőrkötéses kötetről van szó, amelyek jóval több információt – korabeli leveleket, további adatokat, táblázatokat is – tartalmaznak. A jövőben fontos lenne azokat a naplókat lefordítani és kiadni!

Harry H. Bandholtz amerikai tábornok

Végső úr, úgy tudom, hogy részben az ön kutatásait is meghatározta Bandholtz naplója.

Végső István: Mikor a 2000-es években újraolvastam, akkor valóban ez is inspirált a könyv, hogy egy alföldi városban miként is zajlott a román megszállás. Remélem, hogy hamarosan összegezni tudom majd a kutatásaimat a vonatkozó kiskunhalasi események kapcsán. Ami viszont Bandholtz egodokumentumát illeti igen érdekes számomra, hogy hozzá, de az antant olasz megbízottja Guido Romanelli alezredeshez is fűződik történet, amely a magyarság érdekei mellett való kiállást példázza. Romanelli állítólag kijárta, hogy a budapesti ellenforradalmi eseményekben résztvevő 11 ludovikást ne végezzék ki. Ám míg Bandholtz kapcsán nem tudok olyan dokumentumokról, amik kétségbe vonnák tetteit, addig Romanelli kapcsán Böhm Vilmos és Garbai Sándor önéletleírásában is felhívták a figyelmet arra, hogy mire az olasz főtiszt fellépett Kun Bélánál, akkorra Garbai már megadta az elnöki kegyelmet a kivégzésre váró katonáknak. 

Milyen forrásai vannak a kiskunhalasi román megszállásnak?

V. I.: Sajnálatosan a levéltári források nagyon hiányosak. Historiográfia szempontból egy jórészt feldolgozatlan témáról beszélünk. Ám a sajtóforrások és a különböző egodokumentumok kitűnő segítséget adnak. Két gazdálkodó (Gyenizse Lajos, Csonka Mihály) mellett, két értelmiségi (Ván Benjámin lelkész, Nagy Szeder István mérnök, helytörténész) visszaemlékezését, gyűjtését ismerjük alaposan. 

Érdekes, hogy az egyszerű parasztemberek, mint Gyenizse és Csonka, átlátták a román megszállók ittlétének valódi célját, a fosztogatást. Ráadásul

Gyenizse így írt erről: „…augusztus hó 10-én ért ide az az emlékezetes román megszállás, akik jövet közben a tanyákat is sorba vették. Bolseviki és fegyver lőszer kutatás czímén minden lakást feltúrva ki is rabolták azt. […] Az én tanyai gazdaságomat a Majsán székelő románok 55-ször rekvirálták meg. Mindig früstök időtől uzsonnáig tartó időben jelentek meg, vasár- és ünnepnapokon pedig mindig meg jelentek”. Csonka Mihálynak sem volt jobb tapasztalata, de ő általában lovas kocsival vitte a románokat, így jóba került velük. Ván Benjáminnak viszont egy épületbe kényszerült élni a román katonákkal. Ám mivel nem bírta a „piszkot”, a „bűzt” és félt, hogy tetvet kap tőlük, az ablakon át közlekedett, hogy az előszobában össze ne találkozzon velük. A sajtóanyagoknál viszont figyelembe kell venni a Horthy-korszakban kialakult keresztény-nemzeti pártok és a kisgazda mozgalom között Kiskunhalason is a húszas évek elejétől komoly, személyeskedésekig fajuló feszültség alakult ki. A román megszállás alatt a kisgazdák egyik vezetője volt a polgármester. A két sajtóorgánum közül az egyik semlegesebb hangnemet, de kevesebbet írt a megszállásról, míg a másik újság egyértelműen kisgazda-ellenes volt, így annak a lapnak az írásait komolyabb forráskritikával kell kezelnünk. Gyakran ez utóbbi lap a volt kisgazda polgármestert és tisztségviselőit is felelőssé tette a román erőszak elburjánzásáért.

Perczel úr, tanulmányaiban megelevenednek a román megszállás brutális hétköznapjai. A csongrádi Mindszenten „Suti Gergelyt a házában gyilkolta meg hat román katona; egyikük hasba és kézen lőtte, ezt követően pedig az ágyára fektették és bottal agyonverték. [...] Szabó József asztalossegédet, édesanyját és testvérét golyószóróval gyilkolták meg”. Történt-e számonkérés valaha az ilyen atrocitásokért, illetve ismertek-e ezek az esetek napjaink Romániájában?

P. O.: A legtöbb atrocitásra a román hadsereg bevonulásakor és a magyar vörös hadsereg tiszai offenzíváját követően került sor.

foglyaikkal kegyetlenül bántak, megverték, megalázták őket, sokukat meggyilkolták. A gyilkosságok további halmazát a rablógyilkosságok teszik ki – ezek közül való az említett esetek –, amelyek száma szintén több százra tehető. A megszállás után a hatóságok a különféle bűntettek között összegyűjtötték az ártatlanul meggyilkoltak számát is, akkor 647 esetre derült fény. Én most, kutatásom során – beleszámítva a lelőtt foglyokat, a harci cselekmények civil áldozatait és a később felrobbant bombák halálos sérültjeit is – már 1350 áldozatot derítettem fel. Számonkérésre nem került sor. A béketárgyaláson tudtak a román katonák kegyetlenkedéseiről és az ország kifosztásáról – Bandholtz is elküldte ezeket jelentéseiben –, de mivel Párizsban eldöntötték, hogy a Román Királyság lesz a dunai térség új vezető hatalma, az áldozatok ügyei rendezetlenek maradtak. A mai Románia számára a hadjárat dicsőséges diadalút, amelyet a bukaresti diadalívre is felvéstek, Mărdărescu tábornok pedig nemrég kapott szobrot Kolozsváron. A román közvélemény számára nem ismertek az esetek, néhány történész számára talán igen, de ők sem ismerik el ezeket háborús bűntettként, esetleg a háború vétlen áldozatainak könyvelik el őket.   

Perczel Olivér kutatásai szerint nemi erőszakra is akadt példa a megszállás során. Milyen hatással volt a román megszállás a halasi nőtársadalomra?

V. I.: Megerőszakolásról nem tudunk. Ám arról igen, hogy a kiskunhalasi – fogalmazzunk úgy könnyűvérű - nők között volt fogadókészség a román tisztek közeledésére. Itt valószínűleg a legális és az illegális működő kéjnőkre vagy „piroslámpás” házakra célzott a helyi sajtó. A Halasi Újság említést tett a nőkkel kokettáló román parancsnokról is: „az a Strajesku nevű, veres hajú oláh őrnagy, ki hintáslegény allűrökkel udvarolgatott mezítlábos cselédeknek és parfümös dámáknak, […] csak az a szomorú, hogy magukról megfelejtkezett halasi nők is akadtak, akik részt vettek a vörös hajú, oláh őrnagy orgiáiban, […] Ezeket az orgiákat az őrnagy a Városi Szálloda 9-es számú szobájában rendezte”. Sőt, tudni vélte a halasi közéleti pletyka, hogy egy helyi nő a román csapatokkal ment egy őrmester élettársaként.

Volt-e gyilkosság Kiskunhalason vagy környékén?

V. I.: Kiskunhalason nem, de a közeli nagyközség területén, Kiskunmajsán igen. Eleve valami oknál fogva halasi területeket csatoltak át a románok Kiskunmajsához, amely határrészek persze a kivonulásukkal visszakerültek, de érdekesség, hogy 1945 után ezeket valóban megkapta az akkori nagyközség. Nagy Szeder gyűjtéséből tudjuk, hogy a kiskunmajsai külterületen nagyon durva fosztogatások zajlottak a románok részéről. Ám, amikor magyar katonákat fogtak el a megszállók, akkor a tanyai emberek a kiszabadításukra mentek. A lerészegedett románokat egy tanyában lelőtték, kivégezték. A négy román katona haláláért természetesen jött a retorzió. A megszállók három résztvevőt elkaptak, megkínoztak és megöltek, míg a családjaikat megbotozták. A 18 és 24 év közötti magyar áldozatokat a kommunista rendszerben

Így a román megszállás felelőssége háttérbe szorult. 

Románok Budapesten (Tolnai Világlapja; forrás. Trianon 100)

Perczel úr, mint tanulmányában írja, „Orosházán az 1914-es lóösszeírás alkalmával 1910 állatot regisztráltak, ezzel szemben 1920-ban mindössze 731 lovat számoltak össze, vagyis a település elveszítette lóállományának több mint 62%-át”. Bandholtz is sorolja naplójában a folyamatosan fosztogatásokat, a megrakott, Románia felé távozó vagonokat. Kutatásai során talált összefoglalást arról, országos szinten mekkora vagyont raboltak el a megszálló román katonák?

P. O.: Mint említettem, a megszállás után a magyar hatóságok összegyűjtötték az ország kárait. Az aprólékos munkát az akkori Statisztikai Hivatal irányította, és az adatokat 1923-ban meg is jelentették. Ezt dr. Laky Dezső publikálta Csonka Magyarország megszállásának közgazdasági kára címen. A kötet – amely olvasható az interneten – bemutatja, hogy a legnagyobb mértékű kárt a románok által megszállt területek szenvedték el. Legtöbbet a Tiszántúl – hiszen ott 11 hónapig tartott a megszállás –, arányaiban kevesebbet a Dunántúl északi része – ahol csak három hónapig tartózkodtak – károsodott. Az ország kára 25 milliárd koronára rúgott, ami hatalmas összeg volt. Ahogy a fenti példa is mutatja,

És ez a sor még hosszan folytatható.

Ismertek-e olyan vezetők Kiskunhalason, akik együttműködtek a román megszállókkal?

V. I.: 1919. augusztus 8-án érkeztek meg a román megszálló csapatok, és egy kisebb megszakítással egészen 1919. november 18-án maradtak itt. A csendőrlaktanyában szállásolták el magukat. A román 11. huszárezred állomásozott a város területén. Úgy tűnik zökkenőmentes volt a város vezetés és a románok közti kapcsolat. Különleges időszak volt ez, hiszen a rendvédelmet a román katonasággal együtt kellett végezni a kialakuló államrendőrség helyi kapitányságának, de nem tudunk súrlódásról. úgy tűnik a románok és a magyarok itt nagyon jól együtt tudtak működni. A rekvirálások ellen fellépni nem tudtak, tétlenül nézték a tanyavilág kifosztását. A sajtóanyagokból úgy tűnik, hogy gyakran együtt is vacsoráztak. Kolozsvári Kiss István polgármester igyekezett nem konfrontálódni velük. Bár kétségtelen, hogy a vármegye felé volt panasz a polgármester irányából, de csupán azt kérte, hogy helyezzék át az alakulatot, mert itt nincs annyi gabonaféleség, amivel etetni tudná az ezred a lovait. A búcsúzkodáskor készült közös fotó is jól mutatja, hogy

Pedig a megszállók dorbézolásai, rekvirálásai ezalatt a rövid idő alatt is mintegy 6 millió 790 ezer korona kárt okoztak. Talán kijelenthető, hogy Halas a kevésbé kifosztott települések közé tartozhatott. Ám talán összetetté teheti a képet, hogy a románok 213 ezer koronát kifizettek az elvitt terményekért a helyi gazdáknak. A román katonai parancsnokság 1919. októberben 2406 koronát adományozott 20 kiskunhalasi szegény hadiárva és hadirokkant részére. 

Baltazár Dezső tiszántúli református püspök iratai között van egy érdekes levél: Szigethy Gyula gebei (ma: Nyírkáta) lakos 1921 januárjában „feljelentette” Damjanovics Ágoston görögkatolikus lelkészt, mert „a vallás közössége révén” „az oláh uralom idején” ő „vette át községünkben az oláh-megbízott részleges szerepét”. Mint Szigethy írta, a Nemzeti Hadseregnél is jelentett erről, de nem követte ezt számonkérés. Persze nem tudhatjuk, hogy ebből mi igaz, de a kérdés: felelősségre vonták-e a román megszállás során kollaboráló lakosokat tetteikért? Illetve: ismert-e, hogy elterjedt a „románbarátság” vádja a görögkatolikusokról, mint például a német megszállás után a svábokról?

P. O.: A román hadsereg által megszállt térségekben különféle közigazgatást alkalmaztak. Erdélyben és a Partiumban azonnal a végleges berendezkedést valósították meg. A Tiszántúlon és a Duna–Tisza köze vármegyéiben saját – hozzájuk lojális – főispánokat/prefektusokat neveztek ki, akik kiszolgálták a megszállók akaratát. Egyes mai határ menti vármegyéket kettéosztották (Szabolcsot, Bihart, Békést, Csanádot), mivel hovatartozásuk még nem dőlt el. Néhol természetesen előfordult a kollaboráció, vannak erről iratok.

A kivonulás után a Horthy-rendszer megkezdte az elmúlt időszak vizsgálatát, szereplőinek felelősségre vonását. Az 1920-as évek elejétől perek sorozatát indították a Tanácsköztársaság irányításában szerepet vállalt személyek (direktóriumi tagok, Lenin-fiúk, vörösőrök, vöröskatonák, közigazgatási alkalmazottak, pedagógusok, stb.) és a román megszállás idején a közigazgatást irányítók ellen. Volt, aki elmenekült (az említett Márkus pl. a Román Királyságban csinált magának karriert) másokat különféle börtönbüntetésekre ítéltek. Azonban a görögkatolikusokra aggatott általános románbarátságról nem tudni.

Kiskunhalas esetében felléptek-e a román megszállók a helyi kommunisták ellen? 

V. I.: Ezen idő alatt kezdetben

A férfiakat 25-25 botütéssel, a nőket és idősebbeket 500-5000 korona pénzbüntetéssel sújtották. Kiskunhalasról a románok 72 kommunistagyanús személyt átszállítottak a kecskeméti internálótáborba további vizsgálatok lefolytatására. Hogy mennyire nem volt tisztázva, hogy kik ellen kell fellépni, azt jól mutatja, hogy a románok még az egyház szociálisan érzékeny tagjait sem kímélték. Így a megszállók kérésére a keresztény szociális plakátok terjesztésével vádolt Ván Benjámin református segédlelkészt és Kardos Béla római katolikus papot Bory Benő rendőrkapitány letartóztatta.

Voltak-e olyanok, akik a fehérterror távoltartását remélték a román megszállástól? 

V. I.: Ván Benjámin református lelkész írásából tudjuk, hogy a román kivonulás napján, 1919. november 18-án döbbenetes esemény játszódott le. Dr. Paprika Antal jogászt, a direktórium idején a közellátási hivatal vezetőjét a fehérterror alatt 1919. augusztus 9-én a tiszti különítmény végezte ki. Ván arról számolt be, hogy Paprika özvegye román kokárdával a mellkasán, sírva búcsúztatta el a megszálló egység parancsnokát a főtéren. Nyilván az asszony úgy gondolta, ha a románok kivonulnak és Horthyék visszatérnek, akkor ismét kivégzések lesznek a proletárdiktatúra résztvevői között. Érdekes, hogy az özvegyet az nem zavarta, hogy a román megszállók mennyi kommunistát tartóztattak el és internáltak a városból. Viszont a történet valódiságát erősíti dr. Bory Benő rendőrkapitány jelentése a román megszállókról: „Rekvirálásoknál és élelemvásárlásnál s egyébként is sok katona ajkáról volt hallható a polgárokra vonatkozólag a burzsuj szó. A bolsevik irány félé hajlás érezhető volt a tisztek részéről is, s az internáló tábor parancsnokságának intézkedéseiből is: ugyanis a tisztek is hangoztatták a burzsuj kifejezést, a kommunistalefogások elmaradtak, a parancsnokló állomástiszt a kommunisták panaszát szívesen meghallgatta”.