Azzal vádoltak, hogy lerángatom a sárba az antifasiszta hősöket – Máthé Áron a Mandinernek

Könyvében, ha jól látom, először nyúlt a karhatalmi rendőrségek kérdéséhez. Miért pont ezt a témát dolgozta fel?

2005-ben még a Terror Házában a Málenkij robot című időszaki kiállítás miatt kerültem kapcsolatba néhai Zsíros Sándor bácsival, felsőzsolcai helytörténésszel. A Miskolc környékére vonatkozó munkáiban szó esett a MOKÁN-fiúkról, akik az elhurcolásokban részt vettek. Be is mentem a Politikatörténeti Intézet (a régi Párttörténeti Intézet) levéltárába, ahol volt valami anyag róluk, de csak főként névjegyzékeket adott a levéltáros. Arról persze egy sor sem szólt, hogy részt vettek volna az elhurcolásokban. Emlékszem, az ottani levéltárosok még megrovó megjegyzésekkel és szájhúzogatással is kommentálták, hogy

Azóta nem hagyott nyugodni a téma, és később a gulag.hu domain első tulajdonosa és működtetője, ifjabb Tóth István Nyírkarászról egy nagyobb könyvadományt, főként visszaemlékezéseket juttatott el hozzám. Ő egyébként egy gyógyszerész volt, aki édesapja halála után döbbent rá, hogy idősebb Tóth István hosszú évekig volt szovjet fogságban, de soha nem beszélt erről. Talán megfenyegették, talán szégyellte, talán túl súlyos volt a trauma – nem tudjuk. Nos, ezekből a visszaemlékezésekből és más forrásokból azután kirajzolódott a kép.

Könyvében meglepően anarchisztikus képet fest a második világháború utáni évekről. Például a szerb partizánok még Budapestre is feljártak fosztogatni, de ők hurcolták el Móricz Zsigmond körtéri lakásából Deák Leó volt újvidéki főispánt is. Hogyan képzeljük el a korabeli Magyarországot: mennyire volt vagyonbiztonság, rend, mennyire tartották az új „urak" irányításuk alatt az országot?  

Nehéz kérdés ez, olyasmi, mint a földosztásé. A társadalom nagy része elvileg annak is örült, azután most kollegáim a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti Munkacsoportjában sorban tárják fel, hogy micsoda visszaélések és erőszakoskodások történtek, a károkozásról nem is beszélve. Tehát nemcsak arról van szó, hogy amennyit nyertünk a réven, ugyanannyit vesztettünk a vámon, hanem arról, hogy

A rendőrségnél ugyanez az önkényesen alakított káosz volt megfigyelhető. Az első néhány hónapban, fél évben-évben gyakorlatilag bármi megtörténhetett, miközben mindenki igyekezett túlélni, újrakezdeni, hazatérni, az elszenvedett traumákból valahogyan kikecmeregni. Ez a dinamikus káosz időszaka volt, Budapesten öt-hatféle „gárda” „nyomozócsoport” és hasonló alakult. Tényleg a magyar társadalom nagy csodája, hogy valamiért a túlnyomó többség mégis arccal a normalitás felé tudta megkezdeni az újjáépítés nagy munkáját.  

Érdekesség, hogy a német megszállás után is a legradikálisabb egyének a belügyi tárcához kerültek, és a kommunisták is ezt a tárcát akarták megkaparintani. A belügy lenne minden diktatúra kiépítésének kulcsa? Nem látták meg a közelgő veszélyt egyes demokratikus politikusok, például Bibó?

Már a legelején látszott, hogy ebből baj lesz. A könyv megjelenése óta már jött néhány visszajelzés, köztük egy 1945-ös pártközi értekezleti jegyzőkönyv első oldala, még az Ideiglenes Kormány időszakából. Itt Dálnoki Miklós Béla előadja, hogy – idézem – „az értekezlet célja a rendőrségen uralkodó tűrhetetlen állapotok, szabálytalanságok, egyoldalú pártpolitikai tevékenységek, a vizsgálati és letartóztatási, valamint vallatási eszközök, módszerek orvoslása”. Amikor Balogh István államtitkár felsorolja a „mindenki által ismert rendőrségi atrocitásokat”, Rákosi közbevágott, és arról beszélt, hogy a legnagyobb baj a centralizáláshiány, az alacsony fizetés. Továbbá „a munkaszolgálatos zsidók szerepét a rendőrségben teljes mértékben hibáztatja”. Végül arról beszél, hogy hát verés mindenhol van a világon, őneki, Rákosinak ilyen vonatkozásban amerikai élményei vannak, de azért a „vallatási procedúrát” előzze meg a kivizsgálás. Bibó a maga naiv őszinteségében nem vette észre, mert nem akarta észrevenni, amit a kriptokommunista Erdei Ferenc már 1945-ben, a „demokrácia-vitában” elmondott előadásában kifejtett: „a harc és az átalakulás a lényege a mi demokráciánknak. A harc közben

A rendvédelmi szervek átalakításakor sokat emlegették a kommunisták a népet, a parasztokat, a munkásokat. Mit lehet tudni az új rendvédelmi erők társadalmi hátteréről?

Az biztos, hogy a kisebb településeken a szegényparaszti, agrárproletár rétegekből vagy éppen a lumpenfigurák közül kerültek ki. Amikor véletlenül a kommunistáknak nem tetsző irányt vett a csendőrség helyett létrehozott külterületi rendőrség formálódása Szegeden, akkor azzal vádolták meg a vezetőjét, hogy „kulákokból” hozta létre alakulatát. Miskolcon viszont, ebben a nagy gyárvárosban munkásokból állt fel a MOKÁN-rendőrség. Kolozsváron is kifejezetten a Dermata-bőrgyárból került ki a magyar milicia nagy része.

Sokan, köztük maga Rákosi is, a volt muszosok túlsúlyát panaszolták a rendőrök között. Igaz volt a vád, utalnak erre megbízható források?

Vannak erre utaló beszámolók vidékről, kisebb településekről is, de ez a ritkább. Van olyan munkaszolgálatos is, aki tolmácsi szerepet vállalt, majd utána KATPOL-os lett. Kádár János viszont Budapesten írta le, hogy jellemző a „zsidók beáramlása”. Kecskeméten a rendőrség politikai osztálya a hivatalos jelentés szerint „munkaszolgálatosokból és Budapestről elmenekült fiatalemberekből” állt fel, akiket bántalmaztak korábban és ezért „nem tudtak szabadulni a bosszú érzésétől” – írja a jelentés. Nem ismerek százalékos kimutatásokat, és rossz íze is lenne az ilyesminek. Van, aki igyekszik megcáfolni a „zsidó bosszú” korabeli percepcióját. Ez a jelenség egyébként egy mélyen gyökerező történet, emlékezzünk például Szabó István A napfény íze című filmjére. Én csak azt szeretném kérdezni, hogy miért olyan meglepő, hogy hogyha valaki elveszti a családját, ha túléli a koncentrációs tábort, vagy éppen szadista keretlegényeket piszkálták a munkaszolgálaton, akkor utána retorziós érzések lesznek benne. Amit adott esetben a kommunista párt képviselői sanda szándékkal még ki is használnak, vagy valamilyen fedőtörténettel még fel is szítanak, duplacsavarral kihasználva azt, hogy gumibot másik végén állókban meg hátha antiszemita megnyilvánulásokat lehet így kiprovokálni. Ez valóban a diktatúra ördögszekere volt, ahogyan Schmidt Mária írta.

Mások a beszivárgó nyilasokra utaltak. A Terror Háza korábban kritikát kapott az átöltözés szobájááért. Az ön kutatásai alátámasztják az „átöltözők" képét?

Vannak erre is adatok, de inkább ritkásan, nagyjából ugyanúgy, mint a munkaszolgálatosok esetében. Az mindenesetre árulkodó, hogy sorra előbukkanak korábbi volksbundista vagy éppen nyilasgyanús figurák. Az olyan hírhedt szereplők, mint Szegeden Sztanykovszki Tibor – a Tisza-gyilkosság résztvevője, utána vörösőr, később nyilas párttag, 1944 őszétől egy kis ideig kommunista rendőri vezető – megerősítették ezt a képet. Azt is láthatjuk, hogy ahol korábban a nyilasok erős bázissal rendelkeztek – például Makón – ott a Kommunista Párt nem habozott antiszemita indulatokat kelteni. Pelle János kutatásaiból tudjuk, hogy

Miskolcon szintén gyanús figurák formálták már a kezdetektől a MOKÁN-rendőrséget, köztük Kecskés Ferenc, aki nyilasból lett kommunista politikai rendőr, és ebbéli minőségben az 1946-os, kommunista szervezésű diósgyőri pogrom egyik helyi menedzselője.

Minden rendszer számára nehéz volt lecserélni az előző garnitúrát. A kommün során például sokan panaszolták a dualizmusból megmaradt, Vörös Őrségbe átvett csendőröket, a Horthy-rendszerben pedig a kommünben részt vett tisztviselőket. Milyen mértékben cserélték le a rendvédelmi szervek állományát a második világháború után? Sokan megmaradtak, átvészeltek a Horthy-korból?

1945 valóban a „Nulla Óra” volt, a teljes újrakezdés ideje. És ez a rendőrséget is érintette, ott sem volt nagy az átfedés. Erdei Ferenc azt mondta róluk, hogy „népellenes szellemben” nevelték őket. Szóval 1944 őszétől kezdve a szovjetek megszállta területeken egy teljesen új rendőrség állt fel, bár egyes településekről van adat, hogy a régebbi rendőrök is szolgálatban maradtak egy ideig. A csendőrséget pedig az Ideiglenes Kormány feloszlatta és megbélyegezte, tagjai ellen eljárások indultak, vagy megvonták a nyugdíjukat, szóval deklasszálták őket.

A németek elhurcolásáról idézett dokumentumok szóhasználata érdekes módon emlékeztet a '44-es deportálásokra: munkaszolgálatról, mentesítésekről írnak. Részt vett ebben a kommunista karhatalom, a rendőrségek? Kik voltak a németek elszállításának felelősei, és mi lett a sorsuk?

Hangsúlyozni szeretném, hogy itt nagyon nehéz lenne határozottan „németekről” beszélni. Tehát a kifejezetten vagy gyengébben sváb identitással rendelkezőkön kívül ott voltak a sváb felmenőkkel rendelkezők, azután a németes nevű magyarok, vagy éppen olyanok, akiknek még az sem volt. Közhelyszerű a történet arról, hogy egy faluból a szovjetek minden r-betűre végződő nevűt elvisznek – pl. Kulcsár – mert Hitler neve is r betűre végződött. A Felső-Tisza vidékéről pedig ezt jegyezték fel: „A német származásra hivatkozva összeírtak Rakamazon 300 kulák embert a rakamazi bérencek”. Ráadásul

mármint hogy őket akarták elhurcolni a szovjetek. Amit a '44-es deportálásokra vonatkoztatva kérdezett, nos, ott a történelmi morfológia törvényei és a totalitárius rendszerek azonosságai tényleg keserű iróniával produkáltak hasonló jelenségeket. Boldizsár Iván írja például, hogy a korábbi Zsidó Tanácsok mintájára Budakeszin Sváb Tanácsot alakítottak. Mezőberényben a „fasiszta érzelmű” lakosokból zöld karszalag viselésére kötelezett „munkásszázadot” állítottak fel. És valóban, a szovjet elhurcolások esetében is voltak mentők, akik falubeli társaikat, vagy rokonaikat, ismerőseiket igyekeztek kivonni a szovjetek által követelt, málenkij robotra elszállítandó kontingensekből. De a másik oldalról se feledkezzünk meg. 1944 borzalmas tavasza kapcsán ki szokták emelni a csendőrség és a közigazgatás közreműködését. Nos, 1944 ősze és 1945 eleje kapcsán pedig a baloldali „policájok”, ideiglenes karhatalmi szervek közreműködésére kell rámutatni. Ekkor még nem volt kiépült diktatúra, így az elhurcoltaknak volt bátorsága visszaüzenni például Rakamaz esetében: „Azt üzenjük nektek, Rakamaz bölcsei, legyetek nyugodtak, vissza fogunk jönni, ha nem is mindenki, hogy a hamisságot számon fogjuk kérni.” Sajnos ígéretüket nem válthatták be, és az igazságtétel még a rendszerváltás két zavaros évtizedében is elmaradt.

Fotó: Ficsor Márton