Ha Orbán most tényleg elkezd a következő hét éves költségvetés vétójával fenyegetőzni, akkor egyrészt kiröhögteti magát
Valaki szóljon neki, hogy nyílt lapokkal nem igazán jó pókerezni.
A Magyarországon szinte teljesen ismeretlen, de az Egyesült Államokban jó ideje elismert és komoly díjakban részesített Louise Glück nyerte el az idei irodalmi Nobel-díjat.
Eltekintünk a szokásos életrajzi adatolástól (részletesen itt olvasható), a lényeg az, hogy az itthon csak a legvájtfülűbb irodalmárok által ismert amerikai költő a zsűri indoklása szerint leginkább azzal érdemelte ki az elismerést, hogy „az egyéni létezést univerzálissá emeli”.
Túl azon, hogy az efféle indoklást minimum közhelyesnek lehet nevezni – mert ezen az alapon igen sok költő megérdemelné az elismerést –, a magyar fordításban hozzáférhető költemények alapján azért az látszik, hogy tényleg jó költőről van szó.
Louise Glück apai nagyszülei magyar származásúak voltak, így az elismerés talán kicsit a miénk is (már amennyiben ez jelent valamit). Ízelítőül álljon itt egy verse abból a néhányból, amelyek eddig megjelentek magyar fordításban:
Elvesztett szeretet
A húgom egy egész életet töltött a földön.Megszületett és meghalt.
Közbensosem volt élénk, sosem mondott semmit.
Úgy csinált, mint a kisbabák,
sírt. De nem akarta, hogy megetessék.
Anyám mégis gondozta, próbálta megváltoztatnia
sorsot, majd a múltat.
Valami meg is változott: amikor a húgom meghalt,
anyám szíve olyan nagyon hideg, rideg lett,
mint egy apró vasmedál.
Aztán úgy tűnt, a húgom teste
mágnes. Éreztem, ahogy húzza
anyám szívét a földbe,
hogy növekedhessen
(Fordította: Branczeiz Anna, a vers eredetileg a Versumonline-on jelent meg.)