„A lyukon hirtelen benézett az oroszlán” – Muzsnay Botond Afrika-vadász a Mandinernek

Gyerekkori ismerősök vagyunk, maradjunk a tegeződésnél! Itthon vagy most, mégsem pihensz: szarvasbőgés miatt egyből el is kellett tolnunk a megbeszélt interjút. Rendben volt az éjjeli program?

Cserkelni szeretek, de ilyenkor az erdő olyan sűrű, mint egy dzsungel, hajnalig nem sokat látni iIyenkor. Szeptemberben párzási időszak van, ilyenkor zeng az erdő a bőgő bikáktól, a vadász pedig keresi a bőgőhelyeket. Hallgatózik az ember, felmászik egy lesre, majd továbbmegy, körbejárja azt a területet, ahol engedélye van vadászni. Óriási élmény, ahogy felkel a nap, ahogy a lehűlt levegő miatt szépen száll fel a pára, és hallod a bőgést jobbról, balról, a hátad mögül, előtted... Ez egy csoda.

Még nagyobb csoda lehet egy afrikai vadászat. Mi a fő különbség a hazai és az afrikai vadásztatás között?

Afrika egy hatalmas kontinens, ahol a sivatagtól kezdve a szavannán át az esőerdőig minden megtalálható rajta. Maga a vadásztatási rendszer is teljesen más.

ezek pedig régen elsősorban angol gyarmatok voltak, így az itt fekvő afrikai államok ma is elsősorban az angol vadászati rendszert, illetve szabályokat követik. Óriási különbség van az egyes államok között is: Namíbiában farmok vannak, magántulajdonban, a vad a farmer tulajdona. Zambiában a vadászterületek a nemzeti parkok körül helyezkednek el, állami tulajdonban lévő területek, a vadásztató cégek pedig pályázás útján tudják ezeket bérelni – komoly pénzeket fizetnek az államnak. Mivel különböző törzsek élnek itt, ők is részesülnek a bevételekből, cserében viszont nekik is tenniük kell a helyi vadállomány megóvása érdekében.

Hogyan zajlik egy vadásztatás Zambiában?

Egy 670 ezer hektáros területet bérlünk, amelyhez tartozik egy éves kvóta, hogy milyen vadfajból milyen példányokat és mennyit lehet elejteni.

Tíz kafferbivaly, tíz víziló, tíz krokodil, két oroszlán, négy leopárd és a területen található antilopfélék. A szezon június elejétől november elejéig tart, a bivalyvadászat 7-10 napos, a leopárdé 14-18 nap, az oroszláné 18-27 napig tart – és persze mindegyik vadászatnak más és más az ára. Egy szezonba tehát tíz-tizenöt vadász-szafari fér bele, 15-25 vendég fordul meg nálunk.

Muzsnay Botond egy vadászat után az elejtett leopárddal

Ha jól számolom, akkor egy-egy vadászszafarin maximum fél tucat ember vehet részt összesen?

Egy oroszlánvadászaton csak egy vendég. Nagyon ritkán volt olyan, hogy oroszlán- vagy leopárdvadászatra két vendéget vittem magammal. Bivalyvadászatra két-három, esetleg négy ember jöhet. Az állandó személyzetem18 és 24 fő között mozog: öt nyomozó, a táborban konyhás, kertész, kapus, nyúzó, takarító. Az állami vadőr ki van rendelve, ő vigyáz a vendégek biztonságára. Amikor bejelentkezik egy vendég, előleget fizet, majd lefixáljuk, hogy mikor érkezik, mire vadászik.

Zambiában öt évesnél fiatalabb oroszlánt nem lőhetsz ki, női ivarú egyedet pedig semmilyen fajból nem lehet elejteni. Sok szempontú és szigorú szabályok vannak, és a vadászat kimenete sem jósolható meg előre, sok tényezőtől függ, így a profit egyáltalán nem garantált. A szafarit nem azért szervezik a vadászok, hogy meggazdagodjanak, ez igazából egy életforma, amely nem sok keresetet, viszont óriási szabadságot ad.

Mégis drága műfaj, a kuncsaftoknak rendesen a zsebükbe kell nyúlniuk egy hónap zambiai oroszlánvadászatért, gondolom... Kik fizetnek be jellemzően?

Ez egy nagyon szűk réteg, jellemzően gazdag földtulajdonosok, nagyobb cégek vezetői, cégtulajdonosok. Általában korosabb emberek, akik az életcéljukat már elérték, a cégeik a saját lábaikon állnak.

A namíbiai vadászat azonban megfizethető: egy átlagos kereső embernek is elérhető lehet, ha ez a szenvedélye, és hajlandó ezért a célért a fizetéséből megtakarítani.

Hogyan szervezed a szafarikat? Milyen logisztika kell hozzá?

Nem hirdetem a szafarikat; 24 éve csinálom, tehát régóta már csak szájról szájra megy a híre, így is betelik a naptáram minden évben. A szezon elején két hétig mást sem csinálunk, csak vásárolunk. A rekordunk 47 telepakolt bevásárlókocsi volt eddig, a táborunk ugyanis 960 kilométerre van a zambiai fővárostól, Lusakától, a Luangwa folyó partján.

A tábort először is fel kell építeni a semmi közepén, az üzemanyagot oda kell vinni, a vadőröket meg kell fizetni, és így tovább. Ma már minden van ott: fürdőszoba, angolvécé, generátor, áram. Én egyébként jobban szerettem a kétezres évek elején azt a szafarit, amikor annyi cuccunk volt csak, amennyi az autóra felfért, aztán kinéztünk egy nagy árnyékot adó fát, amely alá felvertük a sátrakat, és ott voltunk hét-nyolc napot, amíg kitartott a felszerelésünk. Bárhogy is van most, a vadászat eredményessége – bármit is teszünk a siker érdekében – nem csak rajtunk múlik, hanem még nagyon sok egyéb körülményen.

Mennyi oroszlánt ejtettél el eddig?

Eddig számolásom szerint 15 oroszlán elejtésében vettem részt. A vendég lövi meg őket, én csak a sebzett állam terítékre hozatalában segédkezem. A sebzett vad nagyon veszélyes tud lenni, ilyenkor a hivatásos vadász feladata, hogy terítékre hozza a nagyvadat,

Az általunk elejtett oroszlánok kizárólag vadon elő állatok voltak; Zambiában, az általam használt vadászterületen csak vadon élő oroszlánok vannak. Dél-Afrikában nevelt oroszlánokra is vadásznak, de a kettő között nagyon nagy különbség van.

A professzionális vadásznak ilyen kiélezett helyzetekben hibátlan lőtechnikára van szüksége. Hogyan sajátítottad el ezt, hogy garantálni tudod a vendéged biztonságát?

Úszni csak a vízben lehet megtanulni. Gyerekkoromtól fogva gyakoroltam, először légpuskával, és így tovább más fegyverekkel. Amikor a vadász sebzett vad után kutat, nagyon ritkán van lehetősége célzott lövést leadni. Nagyon gyorsnak kell lennie, villanásnyi idő van csak,

Általában csak kapáslövésekre van idő. A vadász a szezonban több száz lövést is lead, így leginkább a gyakorlat teszi a mestert. Én az életem nagy részét vadászterületeken töltöttem, áprilistól decemberig kint voltam, így a puska olyan mindennapi eszközzé vált számomra, mint másnak a mobiltelefon.

Hogyan kell oroszlánra vadászni? Miként kell előkészíteni egy vadászatot, és milyen körülményekre, technikai dolgokra kell figyelni a vad elejtése során?

Az oroszlán esetében elsősorban területismeretre van szükség: a nagymacskákra jellemző, hogy megvannak a bizonyos útvonalaik, ezek mentén szeretnek haladni. Zambiában a Föld déli féltekéje miatt az évszakok fordítva vannak, június-júliusban éppen tél van, a legalkalmasabb idő a nagymacskák vadászatára. Este lehűl a levegő, és ilyenkor többet esznek és többet is mozognak a ragadozók. Az öregebb oroszlánok legtöbbször egyedül járnak.

Csalinak elsősorban vízilóhúst használunk, hiszen irgalmatlan mennyiségű húsra van szükség: egy víziló húsával hat-hét csali telepítését lehet végrehajtani. A csali húst a kiválasztott, legjobb elhelyezkedésű fákra kell felakasztani, meghatározott magasságban, ugyanis ha túl magasan van a hús, és nem éri el az oroszlán, akkor otthagyja; ha pedig túl alacsonyan van, akkor pedig túl sokat eszik belőle, és jóllakva már nem jön vissza. A csali alatt homokot kell hagyni: az oroszlán benne hagyja a nyomát; a húsban általában lakmározás közben benne marad a nagymacska szőre, a fatörzsben a karmainak a nyoma – ezek alapján az ember pontos képet kap arról, hogy koros egyed járt-e a csalinál. Ezután a helyszínen talált anyagokból, elefántfűből építünk egy lest, majd amikor naplemente előtt újra megjelenik az oroszlán, akkor már látjuk, hogy a következtetéseink jók voltak-e.

Ezek életveszélyes helyzetek. Melyek voltak a legveszélyesebb vadászataid?

A vadászatok során az életveszély teljesen természetes. Több állattal is volt ilyen élményem. A földi les a csalitól úgy 30-35 méterre helyezkedik el: az egyik oroszlán, miután már lakmározott a csaliból, odasétált a lesünkhöz, hogy megnézze, hogy mi ez. Ott ültünk benne hárman: a vendég, a vadőr és én. Egy kis széken ültem, és egy kis lyukon néztem a csali irányába, amikor

ha használnom kell. Az oroszlán hátracsapta a füleit, ami azt jelenti, hogy érzékelte a jelenlétünket, zavartuk őt – ez akár a támadás előjele is lehet. Ha egy millimétert is megmozdult volna, nem tehettem volna mást, meg kellett volna húznom a ravaszt. De szerencsénk volt: néhány másodperc múlva az oroszlán elfordult a lestől, és néhány méterrel arrébb lefeküdt a földre, és elaludt. A legdurvább helyzet azonban az volt, amikor egy bivalycsordát követtünk, és egy bivaly kilépett egy kiszáradt lagúnára, a vendég pedig meglőtte. A lövés hátracsúszott, vagyis az állatot a mája környékén találta el, nem volt halálos a lövés. Az elefántfűben, egy két-három méter magas növényzetben követtük, nem láttunk semmit – el is vesztettük a nyomát. Aztán nemsokára előttünk csak annyit láttam, hogy megmozdul a fű, ezért megragadtam a duplagolyós, nagykaliberű puskámat, amely kifejezetten az ilyen helyzetekre szolgál – ha eltalálod vele a vadat, olyan sokkot okoz, amely egy pillanatra leveri, így marad egy lélegzetvételnyi idő egy jó célzott lövés leadására. Rálőttem tehát, és láttuk, hogy friss vér maradt utána, ezért innentől már csak a két nyomozóval követtük az állatot, majd meghallottuk azt a hangot, amit a vadászok nem szeretnek: egy mély böffentést, ami azt jelenti, hogy támadásba lendült a bivaly. A magas fűben álltam; egy lehetőségem volt, elérni gyorsan a vadászutat, és onnan egy fa menedékét. De mielőtt elértem volna,

Végül sikerült egy lövést leadnom. Ilyen helyzetben van olyan, aki a sokkhatás miatt leblokkol, nekem azonban sikerült lőnöm: egy másodperc alatt lelassult a világ, csak a bivalyra fókuszáltam. Amint azonban a bivaly elterült előttem, és kiment belőlem az adrenalin, iszonyatosan elkezdett remegni a kezem...

Hány éves voltál, amikor először vadásztál fegyverrel Afrikában?

Tizennyolc éves. 1996-ban Namíbiában.

Emlékszel arra az érzésre?

Persze, az elsőre az ember mindig emlékszik. 24 év telt el azóta, rengeteg vadászatom volt, sokukra már nem is nagyon emlékszem, de az elsőnek szinte minden egyes percére.

Emlékszem erre a gyerekkorunkból. Egyszer a tatai faházatokban reggel benyúltam Túró Rudiért a hőtőbe, és műanyag dobozokban állatpreparátumokat találtam...

Madármaradványok voltak, igen.

Kész voltam... Honnan datálódik nálad az állatvilág szeretete és az ezzel való autodidakta foglalkozás?

Már így születtem valószínűleg. Kisgyerekként is állandóan állatokat rajzoltam, fotóztam. Mindig vadász szerettem volna lenni.

Egy alkalommal apám összeakadt ott egy képzőművész ismerősével, akinek az apja részt vett az 1956 után leégett Afrika-gyűjtemény pótlásában, ő pedig bemutatott minket Sipos Györgynek, a Természettudományi Múzeum preparátorának. Tizenegy éves koromtól rendszeresen bejártam hozzá – iskola mellett, néha iskola helyett – tanulni, gyakorolni, preparálni a Baross utcába.

Hogyan jutottál ki először Afrikában? Ki segített kimenni?

1996-ban, 18 évesen, éppen az érettségi befejezése után. Sipos György mesteremnek volt egy ismerőse Namíbiában, akinek akkor volt ott egy preparátor műhelye. Így kerültem ki Namíbiába. Rövidesen azonban úgy éreztem, hogy a preparátori munka kevés lesz, másba kellene fognom – így kezdtem el egy ottani ismerősömmel a vadásztatást. Utána mentem át Zambiába.

A magyar tábor közelében a Luangwa folyónál

Miért éppen Zambia lett a főhadiszállásod?

1998-ban történt ez. Egy kedves barátom, Soltész István – aki még a ‘80-as években jutott ki Tanzániába mérnökként az Ikarusszal – akkor már vadászattal foglalkozott, és neki voltak kiépült kapcsolatai Zambiában. Vele jártam először a Luangwa völgyében, és amikor megláttam, az egy olyan csoda volt, a gyermekkori álmok olyan megvalósulása, hogy

Azt egyébként már 11 éves koromban elmondtam a preparátor mesteremnek, hogy nekem Afrikában lesz egy saját vadászterületem. Mindenki nevetett ezen – javukra legyen mondva, magamat is beleértve.

Hogyan sikerült kiépítened a kapcsolatrendszereidet Zambiában? Hogyan építetted fel a vállalkozást, hogy vadászterületet bérelj?

Nem volt egyszerű. Már amikor kiérkeztem, azonnal baj volt: a nekem ígért vadászterületet egy indiai cégnek adták ki. Nagy volt természetesen a korrupció. El is kezdődött egy két évig tartó jogi hercehurca, bepereltem az államot. Az első évek nehezek voltak; Namíbiában például két kocsink is balesetet szenvedett, így mire leértünk a zambiai táborhelyünkre, már egy hónapos csúszásban voltunk; kilenc nap múlva érkeztek a vendégek, úgy kellett kész lennünk.

2012-ben ez megtört, miután történt egy kormányváltás, amelynek következtében három évre bezárták a vadászatot – az nagy érvágás volt. Volt még egy segítőm is évekig, Jaston Khosa úr, aki idén márciusban halt meg, 1924-ben született, így az élete felét a gyarmati időszakban élte. Hosszú évekig a helyi vadvédelmi hatóságnál dolgozott, a legutolsó zambiai faluban is ismerték.

Muzsnay Botond elefántvadászat után a helyi erőkkel

A nagy afrikai vadászok többsége soha nem tudta elengedni a vadon vonzását, legtöbbjük – saját bevallásuk szerint – a szabadságot kereste. Te?

Teljes mértékben. Az emberbe bele van ez kódolva, hiszen a történelem kezdetén évezredeken keresztül más sem csinált az ember, csak vadászott. Az más dolog, hogy a 21. századra az ember milyen szinten távolodott el a természettől. Persze, lehet teljes életet élni egy bezárt szobában is. De az is megfontolandó, hogy egy hegymászó vajon miért akar felmenni a hegy csúcsára? Zambiában, amikor megadatott, hogy saját vadászterületem legyen, nem volt térerő, nem volt semmi, de

Mérhetetlen szabadság volt. Ott úgy alakítottam ki a saját kis világomat, ahogy én akartam. Ért egy nagy megtiszteltetés is: az ott élő törzs, a szenga törzs éves nagy ünnepségén – amelyen előttem még nem vett részt fehér ember – a közösség tiszteletbeli főnökévé avatott. Nevet is kaptam: Chimilila, ami azt jelenti, hogy „itthon vagyunk, megérkeztünk”.

Mit tanultál meg magad számára az afrikai vadonban, a kiszolgáltatottságban, a természet  erejével való szembenézések során?

Elsősorban életben maradni. Amikor az ember tudja, hogy nincs megoldás, nem jön segítség, mert nem tud telefonon sem segítséget kérni, akkor az marad, hogy neked kell megoldanod mindent. Neked kell megcsinálnod.

Szokták mondani: „A lehetetlent azonnal intézzük, a csodákra egy kicsit várni kell”. Afrikában a vadászterületen nem elég csak ott lenni, a részesévé is kell válni. Tudni kell a részévé válni.

fotók: Muzsnay Botond