Gangos házból a színház világáig – Keleti Éva a Mandinernek

Több korábbi interjújában is említette Kabos Endrét, a tragikus sorsú háromszoros olimpiai bajnok kardvívót, aki ugyebár a nagybátyja volt, és 1944 novemberében épp a Margit hídon utazott, amikor a németek felrobbantották azt. Hogy alakult ki ez a szoros kötelék, hiszen ön még kicsi lány volt akkoriban?

Kabos Endre az édesanyám testvére volt, és sokáig itt lakott velünk az egyik szobában. Emlékszem, hároméves voltam, amikor 1934-ben olimpiai bajnok lett, és végtelenül büszke voltam rá. Szeretett engem, amikor például nősülni készült, elvitt a Lukács cukrászdába, és nekem mutatta be elsőnek a kiválasztott hölgyet, és azt mondta, ha akkor lesz házasság, ha én rábólintok.   

Igaz, hogy ha azon a bizonyos tragikusan napon 1944 novemberében, ha még egy sakkpartit játszik, akkor nem lett volna ott a hídon, amikor felrobbantják a németek?

Két órával a robbanás előtt még itt volt ebben a lakásban. Az UTE vívója volt, átment az Eötvös utcába a terembe, és ott sakkozott valakivel. Marasztalták, de azt mondta, neki még fát kell szállítania, így az unokaöccsével, a későbbi közismert újságlevelezővel, Del Medico Imrével együtt útnak indultak.

őt soha többé nem látta senki, nem került elő a holtteste. Valószínű, hogy az első robbanásnál le akart szaladni a hídról, és pont beleszaladt a második robbanásba. Nagyon jó ember volt, pedig őt is meggyötörte az élet, hiszen félő volt, hogy zsidóként elviszik koncentrációs táborba. De mivel akkoriban leginkább katonák vívtak, ő pedig sok katonatisztet ismert, megúszta, kapott egy fehér szalagot.  

Sokat gondol rá?

Talán nagy szavaknak gondolja, amit mondok, de állandó kapcsolatban vagyok vele. Érzem azt, hogy itt van közöttünk. Az életemben volt több döntő fordulat, amikor megkérdeztem tőle, mit tegyek. Nem úgy gondolok rá, int egy halott emberrel, hanem egy valóságosra, aki itt van közöttünk.

Tegyük hozzá, gyerekként önt is többször megérintette a halál a származása miatt a II. világháborúban.

Igen, többször is. Pont Kabos Endre intézte el, hogy sok zsidó kisgyerekkel együtt bekerüljek a Gellért-hegynél egy apácazárdába.

így éjszaka megszöktem. Másnap aztán az összes kisgyereket elvitték, és tudtommal megölték. Ugyancsak közel jártam a halálhoz akkor is, amikor az édesanyámmal együtt a téglagyárba vittek, az volt a deportálás előszobája.

Onnan viszont nem megszökött, hanem egy bizonyos befolyásos P. úr segítségével kerültek haza. Ennyi évtized után elárulná, hogy ki volt az a bizonyos P. úr?

Nem szeretném: akkor ígéretet tettem, hogy soha nem fogom elárulni. Annyit elmondhatok, hogy Ceglédbercelen volt egy nagy almása, többet nem. De akkor is szerencsénk volt, amikor az édesapámat és az édesanyámat úgymond az utolsó sétára vitték a nyilasok a Duna-parton. Ott egy katona mentette meg mindkettőjük életét.

Azt is olvastam, hogy kiskorában balett-táncosnak készült, aztán fizika-kémia szakon járt egyetemre. De hogyan lett ebből fotózás?

A fotózás is érdekelt, így elvégeztem egy tanfolyamot: talán tehetségesnek véltek, így a Magyar Fotóhoz kerültem 1954-ben, amelyből később a Távirati Iroda lett.

És ha jól tudom, ahhoz is a szerencse kellett, hogy most úgy tekintsünk önre, mint a színházi fotózás ikonjára. Bár tudom, hogy nem szereti a jelzőket…

Kifejezetten utálom például, ha a színházi fotózás nagyasszonyának hívnak. Egyébként igen, a véletlenen múlt, hogy színházi fotós lettem. Az 1956-os forradalom után a színházi fotózás területén megkerülhetetlen Farkas Tamás ugyanis külföldre szökött, így kerültem a helyére. Ő egyébként évek múlva hazajött – szerintem túl korán –, így soha nem kerülhetett vissza arra a szintre, ahol volt.

Aztán szinte rögtön megalkotta a ma már ikonikus felvételét a színész Tímár Józsefről, aki két nagy bőröndöt cipelt az Ügynök halála című darabban. Ebből a képből készült aztán szobor is Tímárról, amely a Nemzeti Színház előtt látható. Amikor előhívta a felvételt, egyből tudta, hogy korszakos kép született?

Nem. Ahhoz, hogy ez a fotó ilyen utóéletet kapjon, kellett, hogy szegény Tímár József – aki már akkor halálos beteg és legyengült ember volt – néhány héttel később meghalt. És kellett az is, hogy az Ügynök halálát a tragikus eset miatt levegyék a Nemzeti Színház műsoráról. A kép egyébként, bár nem szeretem magamat dicsérni, tényleg jó lett, ám a körülmények tették legendássá.

Fotó: MTI / Cseke Csilla

Azt is mesélte valahol, hogy világéletében távolságtartó ember volt, ehhez képest szinte az összes legendás színészről olyan fotókat készített, amelyeken érezni, az alanyok kitárulkoztak, átadták magukat. Ez valahol ellentmondás.

Én egy nagypolgári családban nőttem fel, ebből adódó gátlásokkal és viszonylagos szabadsággal. Polgári származású bélyeggel kezdtem a szakmát, az ötvenes években a levegőben lógott, hogy kitelepítenek engem is és a családomat is. Ez is adott egyfajta távolságtartást, ráadásul

mint ahogy utóbb kiderült, az én társaságomban is voltak besúgók. Ennek ellenére mégis bizalmi viszonyt alakítottam ki a színészekkel, színésznőkkel, mivel kezdetben rám nem fotósként tekintettek, hanem a neves operatőr, Mátray Mihály feleségeként. Ő mindenkit ismert a színházi világból, így engem is elfogadtak, befogadtak. A Teréz utcai lakásunkban szinte egymásnak adták a kilincset az ismert színészek, talán nem is tud mondani olyat, aki nem járt ott.

Básti Lajos?

Na, látja, ő tényleg nem, de például Bessenyei Ferenc itt, a nappaliban, a kályhánál ült a hatvanadik születésnapján. Az előadás után bejött és azt mondta férjemnek: Misike, most lerúgom a cipőmet, adj egy pohár vörös bort, mert nem bírom elviselni, hogy bérlet leszek. Attól félt ugyanis, hogy korán meghal, és a szokásoknak megfelelően egy színházi bérletet neveznek el róla.

Latinovits Zoltán is járt itt?

Számtalanszor.

Tényleg sokszor kibírhatatlan volt?

Millió legenda kering róla, amiknek nincs igazi alapja.

Egy álomvilágban élt, amit ő teremtett. Egyszer megesett, hogy est tíz körül csöngettek. Anyukám kiment az ajtóhoz, meglátta, hogy Latinovits az, így ijedten jött be, hogy Latinovits össze fogja törni a lakást. Nem törte. Lelki fájdalma volt, ki akarta beszélni. Hajnali négyig beszélgettünk, aztán hazament.

Legendás az a sorozat is, amit Latinovitsról és Ruttkai Éváról készített, már a szerelmük vége felé. Igaz, hogy három napig lakott náluk, mire elővette a fényképezőgépet?

Igen. Tudtam, hogy időre van szükség ahhoz, hogy ráhangolódjanak a fotózásra. A harmadik napon aztán elővettem a gépet, addig csak beszélgettünk.  Ők is tudták, én is tudtam, hogy ekkor már válságban volt a kapcsolatuk. Ezért voltam különösen kíváncsi, miképp élik meg azt, amikor a kezükbe adtam a lángoló szerelmük idején készült fotót, amely a Rómeó és Júlia előadásán készült.

Mi történt?

Álltak az ablakban a képpel, és látszott rajtuk,

Latinovits Zoltán később öngyilkos lett, amit talán sosem tudott feldolgozni Ruttkai Éva, bár az öngyilkosság idején már külön éltek.

Az én szememben ő volt ennek a perzselő kapcsolatnak a vesztese, főleg, mert neki tovább kellett élnie Zoli öngyilkossága után. Éva egy természetes nő volt, kedves, talán egy kicsit gátlásos is. Nagyon szerettem.   

Ki az, akit nem szeretett fotózni?

Szegény Gábor Miklóst. Sok jó képet csináltam róla így is, de nagyon eltérő gondolkozásúak voltunk. Túl jól ismertem őt ahhoz, hogy egyetértsek a gondolataival. Mindamellett zseniális színész volt.

És ki az, akit a legkönnyebb volt lencsevégre kapni?

Törőcsik Mari a legjobb partner volt mindig is. Nagyon jól tudta, hogy számára mi az előnyös egy fotózáson. Egészen fiatal volt, amikor megismertem. A férjemmel mentünk el egy cukrászdába, ahol találkoztunk Wiedermann Károly filmrendezővel, akinek később egy napig volt a felesége. Mikor megjöttünk, ott ült az asztalnál egy szalmakosárszerű táskával, pöttyös blúzzal, pöttyös szoknyában egy lány, aki

Akkor, abban az időben forgatták Fábrival a Körhintát, amelynek bemutatója után már az egész ország ismerte.

A tragikus sorsú Domján Editről is sok képet csinált. Meglepte, hogy öngyilkos lett?

Még főiskolás volt mikor megismertem a férjemen, Misin keresztül. Amikor kezdő színészként a szerelmével, Kaló Flóriánnal együtt Szegedre szerződtek, többször is vendégeskedtünk náluk. Nem is olyan rég kerültek elő olyan fotóim, amelyeket ott, a Tisza partján készítettem róluk. Edit és Flórián versenyt futnak a Tisza parton, ez a témája. Akkoriban nem látszódott rajta az a sok vívódás, amely később a halálba kergette.

Márkus László is járt itt a Teréz körúti lakásban?

Hogyne, Lacit barátomnak tekinthettem. Máig nálam van egy kulcskarika, amit az utolsó karácsonyán tőle kaptam 1985-ben. Aztán néhány nap múlva, a szilveszteri műsor próbáján összeesett és meghalt. Imádtam őt. Sosem felejtem el az arcát, amikor megtudta, hogy Domján Edit öngyilkos lett. Több darabban is szerepeltek együtt, nagyon kedvelte.

Akkoriban az volt az országos pletyka, hogy Márkus László AIDS-beteg volt.

Nem volt, én tudtam volna róla. Arra is emlékszem, hogyan derült ki, hogy leukémiás. Az édesanyjával közös manikűröshöz jártak, ott aztán megvágták az egyik ujját.

minden volt, csak nem piros, és egyből megkérdezte: Lacika, nincs valami baj? Elment orvoshoz, s ott derült ki, hogy nagy a baj. Lacinak mindene volt a színház. Ha éppen nem játszott, úgy ment a Madáchba nézőként, hogy kint megvárta a kezdés előtti utolsó pillanatot, amikor már mindenki ült, majd úgy ment be az első sor közepére, hogy az egész színház lássa, hallja, hiszen a fél sornak fel kellett állnia, hogy bemehessen. Ő pedig hangos bocsánat, bocsánat közepette a helyére ment. Imádott a középpontban lenni. Igazi extrém művész volt, aki a közönség minden rezdülését érezte.

Olyan színész vagy színésznő is akadt, aki nem szerette, ha fotózzák, mégis kiváló barátságot ápolt vele?

Például Gobbi Hilda. Na, ő utálta, ha fotózzák. Mindamellett nagyon szeretem azt a képemet, amelyet a nyaralójánál készítettem a Dunakanyarban, s amin a FIAT 500-ban ül, cigarettázik és olvas. Jó barátságban voltunk, zseniális művész volt, és szörnyűséges, hogy nem teljesítették a végakaratát. Azt szerette volna, hogy a Duna-kanyarban található nyaralójából fiatal színészeknek alakítanak ki egy házat. Nem lett belőle semmi, a nyaraló a halála óta elhagyatott, egyre csak romlik. Többet érdemelt volna, hiszen ne feledjük, ő volt az, aki a metróépítés miatt felrobbantott Nemzeti Színházból megpróbált minden mozdíthatót elhozni, mert értéknek tartotta. A nyaralója is szinte ebből épült.

Fotó: MTI / Bruzák Noémi

1936 óta, vagyis 84 éve él ebben a Teréz körúti lakásban, ön a ház nagy ismerője. Mit látott a II. világháború előtt, ha kinézett az ablakon a körútra?

Kiskoromban

A ház földszintjén akkor a Kőműves étterem volt, egy szőnyegüzlet, fodrászat meg a Bugyi csillárbolt, ami nagyon menő volt akkoriban. A II. világháború végén ez a ház is komolyan megsérült, az alattunk lévő lakás kapott bombatalálatot. A Kőműves étterem a háború után is működött, egészen a hatvanas évekig, a fodrászat is, hiszen ott még nyírattam a hároméves fiam haját, a Bugyi csilláros ellenben a háború után szinte tönkrement és be kellett költöznie a gangos udvar egyik kis üzletébe, mert már csak arra volt pénze. 1956-ban a velünk szemközti Abbázia kávéházat szétlőtték a szovjetek, a ház is kapott, mi pedig a pincében ültünk. Egyébként a ház a Dreher Sörgyáré volt még a századelőn.

Azt is tudja, ki lakott az önök nagypolgári lakásában korábban?

Úgy hívták, Beck Ö Fülöp. Igen, a híres szobrász és éremművész, akinek a lánya, Beck Judit volt Radnóti Miklós titkos szerelme, később pedig Major Tamás felesége.    

Nem is olyan régen életműkiállítása volt a a Műcsarnokban. Szokatlan, hiszen általában csak a halála után szoktak megünnepelni az embert.

Ez sajnos igaz. Talán azért van, mert hatvanéves koromban fogtam magam és befejeztem a fotózást, ám hosszú életet adott a sors, így volt idejük újra felfedezni.

A digitális fotózást szereti? Őszintén!

A digitális fotózást nem szeretem,

Mindamellett aki a kollégák közül maradandót akar alkotni, most is visszanyúl az analóg technikához, hiszen a digitális képekről nem tudjuk, meddig maradnak fent, hol tárolják, mi lesz velük. Éppen ezért nem irigylem azt, aki mondjuk a kétezres évek elejének színházáról szeretne majd ötven év múlva fotókiállítást rendezni. Az archívumok esetlegesek. Én, ha kíváncsi vagyok rá, hogy mit fotóztam 1962. január 26-án, akkor a Távirati Irodában csak be kell menni az archívumba, és ott a kép.

Hatvankét évig élt boldog házasságban a férjével. Két gyermeket szült, ma már hét dédunokája van, fotósként pedig már élő emberként is a legendák közé sorolják. Elégedett az életével?

Teljes életet éltem. Egy hiányérzetem van, de az teljesíthetetlen. Szeretném tudni, hogy mi lesz a dédunokáimmal, látni szeretném őket harminc év múlva. Egyszóval, egy pár pillanatra nagyon visszajönnék.

„Kabos Endre ma is itt van velem” – azt mondta az interjú elején. Akkor talán ez sem lehetetlen, hogy harminc év múlva, valamilyen formában pár pillanatra ön is visszatérjen.

Legyen így. Rajtam nem fog múlni.

Nyitófotó: MTI / Marjai János