Hogyan lehet hatni a tömegek ízlésére, és mitől válhat befogadhatóbbá a kortárs művészet? A festészet jelenlegi helyzetéről, befolyásoló erejéről és az egyetemfoglalás abszurditásáról is beszélgettünk Végh Júlia festőművésszel, aki jelenleg egy rendhagyó kiállításon dolgozik, ami a Belvárosi Művészeti Napokon nyílik majd meg.
Hogyan lesz valakiből képzőművész? Honnan hová tartott a pályája?
Már gyerekként nagyon érdekeltek a festmények, őszinte belső késztetés volt, ami elindított ezen az úton. Megérintettek az engem körülölelő festmények, a barokk csendélet a nagyszülőknél, az általam látott klasszikusok. Úgy éreztem, ebben ki tudok teljesedni, önmagam lehetek, és mások is értékelik a munkám. Később a Képzőművészeti Egyetemre vettek fel, ott 2015-ben, festő szakon diplomáztam Nagy Gábor, Gál József és Schilf Mária tanítványaként. Egy évre rá művészetpedagógiai végzettséget is szereztem. Rendszeresen részt veszek hazai illetve külföldi kiállításokon, több művészeti díjban is részesítettek, mint például a hazai Barcsay-díj vagy a nemzetközi ESSL művészeti díj. Jelenleg a festés mellett belsőépítészettel, dizájnnal foglalkozom.
Hogy látja a magyar festőtársadalmat? Mennyire van köztudatban a kortárs művészet?
A kívülálló számára úgy tűnhet, hogy elefántcsonttoronyban létezünk, pedig a valóságban nem vagyunk művésztelepre száműzött hippik. Sajnos a műalkotások, a jelenkor művészeti áramlatai szűk közeghez jutnak el, a nagyközönség igényeit nehezen tudjuk formálni. Pedig
Egyelőre kevesek éreznek késztetést, hogy időt és energiát szenteljenek a kortárs művészet megértésébe, esetleg anyagilag is áldozzanak rá.
Korábban jobb volt a helyzet? A társadalom befogadóképessége csak napjainkban vált korlátozottá?
Korábban tisztábban megvolt a művészek, a mecenatúra és a műélvező tömegek egyensúlya. Most mintha le lennénk maradva a közízlés tekintetében: míg Munkácsy mindenki számára egyértelmű és befogadható érték, addig az utóbbi évtizedek áramlatairól sokan „lemaradtak”. Mindeközben Magyarországon évente csak festő szakon közel százan diplomáznak, és a nagy részük nem is tud elhelyezkedni a szakmájában.
Lehetséges a közízlés formálása? Hogyan lehetne közelebb hozni a kortárs alkotásokat a szélesebb közönséghez?
Fontos, hogy téma legyen a kortárs, jöjjön szembe velünk a művészet az utcán és a médiában. Mutassunk fel lehetőségeket, alkotásokat, stílusokat, hogy mindenki a saját esztétikai útján keresztül juthasson el a hozzá legközelebb álló stílushoz. Felülről is irányítható a közízlés formálása, ezt szolgálják az állam által támogatott művészeti programok. Márpedig közös cél a szemléletformálás, a vizuális érzék kialakítása, ez ugyanis a teljes személyiségünkre kihat.
Lehetséges alulról jövő kezdeményezésekkel is hatni a közízlésre? Léteznek ilyenek Magyarországon?
Vannak artmentor programok, dolgoznak művészeti gyűjtemény kialakítását segítő személyes tanácsadók, léteznek magánkezdeményezések és művészetedukációs képzések is felnőtteknek arról, hogy hogyan váljon az ember gyűjtővé. Illetve gyerekek számára múzeumpedagógiai tárlatok is nyitva állnak. Ilyen kezdeményezés például a Belvárosi Művészeti Napok rendezvénysorozat is, ahol idén lehetőség nyílott rá, hogy megálmodhassak egy csoportos kiállítást tizenkét belvárosi művésznek. Célom volt ezzel, hogy a társadalmi nyitás mellett a művészeket is kiemelhessem, továbbá élő párbeszéd jöhessen létre az alkotások között és a befogadó közeggel egyaránt. Több mint ötven műtárgyat gyűjtöttünk össze. Ezért is lesz Szintézis a kiállítás címe, amit Muladi Brigitta művészettörténész fog szeptember 23-án megnyitni a Széphárom Közösségi Térben. A kiállító művészeinket név szerint is érdemes felsorolni: Agg Lili, Barabás Márton, Barabás Zsófi, Barta Bence, Baráth Áron, Dávid Zita, Gerber Márton, Gerber Pál, Márffy Sebestyén, Tranker Kata, Végh Júlia, Véssey Gábor munkái lesznek jelen.
Meg lehet-e élni ma pusztán a festészetből?
Hogy a magam példáját említsem: én mindig dolgoztam azért, hogy előteremtsem az anyagiakat alkotói tevékenységem folytatólagosságához, ami azért nehéz, mert az ember nem tud kétfelé szakadni. Drága a felszerelés, a kiállításokért pedig legfeljebb megrázzák a kezünket.
Festményei társadalmi-közéleti kérdéseket feszegetnek. Van létjoga a „politikus” festészetnek?
Fontosnak tartom a jelenünk megörökítését az utókor számára! Minden történelmi periódusban a művészet a kor kontextusára reflektált: elég a ha csak példának említem Munkácsy Honfoglalás című festményét vagy Székely Bertalan Egri nők című munkáját, esetleg Ferenczy Károly festménye a Hegyi beszédet eleveníti fel újra környezetének kontextusába emelve. Ezek mind korlenyomatok, és ugyanígy a jelennek is megvannak a maga lenyomatai. Én is szeretek reagálni a korjelenségekre, arra a világra, ami körülvesz minket. Montázsszerűen egymás mellé rendezek motívumokat, képeket, így kissé banális, kissé humoros, némileg groteszk összhatás jön létre. A közéleti témákban sosem az állásfoglalás a célom, hanem hogy esszenciális korlenyomatot alkossak a meghökkentés, a vizuális feszültségkeltés eszközével. Korábbi nagyszabású sorozatom, a Fiction of Reality anyagom is erre a koncepcióra épült, mely az ESSL Múzeumban volt kiállítva 2015-ben Ausztriában. Jelenleg a rózsaszín lufik tematikája foglalkoztat: belvárosi köztéri szobrokat gondolok újra a segítségükkel, melynek a National History – My History címet adtam.
Honnan jött ez a kétségkívül formabontó koncepció?
Azt észleltem, hogy miközben elsétálunk a híres alkotások mellett, nem alakul ki kötődés hozzájuk, megszokjuk, szinte észre sem vesszük őket. Eszembe jutottak a gyermekkori emlékeim is az ünnepnapokról, kicsiként kifejezetten szerettem a lufikat. Általuk újraértelmezve egészen más jelentősmezőbe kerülnek a köztéri szobrok, kortárs installációk jönnek létre a történelmi távlatok és a jelenkor kölcsönhatásából.
A művészvilágot és a közvéleményt jelenleg a Szín- és Filmművészeti Egyetemen kialakult exlex állapotok foglalkoztatják. A képzőművészet is hasonlóan megosztott, átpolitizált terület?
Nem emlékszem, hogy az egyetemi éveim alatt ez valaha hangsúlyt kapott, volna. Nálunk nem politikai hovatartozásokon van a hangsúly, hanem az alkotások megvalósításán. A Képzőművészeti Egyetemen belül világnézeti, művészetelméleti szempontból a sokszínűség van jelen, és ezek a különbözőségek nincsenek kisarkítva, nincs ideológiai nyomás. Egy műtárgy létrehozása intimitást igényel, ilyenkor a lényeddel dolgozol, és ez nem tologatható politikai skálán.
Mi a véleménye az egyetemfoglalásról?
Úgy vélem változások, mindig is voltak, vannak és lesznek. Az első, ami bevillan a tüntetésekről, hogy jelenleg
Az egészségügyi vonatkozásokon túl az SZFE körüli harcok elsősorban a modellváltásról szólnak.
Fontosnak vélem, hogy mind a két fél nyitott legyen egy jobb fajta kommunikációra. Számomra talán kicsit túlzóak események, de azért is lehet, hogy ezt gondolom, mert nem látok bele annyira, hogy azon intézményen belül korábban, a vezetőségen belül mi hogy ment, és hogy ez mire is egy válaszreakció. Remélhetőleg, ahogy csillapodnak a kedélyek, és elülnek a demonstrációk, kordonszalagos barikádozások, mindkét fél megtalálja majd a számára kedvező perspektívát. Egyébként a tüntetés felfokozott hangulata miatt kicsit kezd az egész lassan fesztiváljelleget ölteni, mintha a Bánkitó afterpartija zajlana.
***
Képek: Végh Júlia
Idén ősszel ünnepli tizedik születésnapját a világ fine dining turistáinak egyik kedvenc budapesti helye. A belvárosi Costes Downtown túlélésének titka a rugalmasság, ami most formabontó koncepcióban ölt testet: a városi dzsungelben képzőművészet és gasztronómia egyenrangúan kacsint össze.
Horrorfilmekkel kezdte, ma már filozofikus mélységekben gondolkodik élet, halál és az emberi történelem dolgairól David Cronenberg. A kanadai rendezővel munkásságáról és tűnődéseiről beszélgettünk.
A festőművész-grafikusról szóló új monográfia kapcsán beszélgettünk életpályájáról, a pesti szürkeségtől a Balatonfelvidéken megtalált színpompáig.
A Hotel Lentulai vendége ezúttal Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező volt.
Eljött az igazság pillanata.
A színész szerint a hazai kultúra ma olyan, „mint egy útszéli kóró, ami az életéért küzd”.
Mintegy 15 ezer diákot kérdezett a Nézőpont Intézet Egyetemkutató Műhelye.
Az osztrák hatóságok tiltották és tűrték is, a román kommunisták tűrték, de akadályozták a megemlékezéseket. Rákosi és Kádár felhasználták az aradi vértanúk emlékét, de az inkább ellenük dolgozott. A kivégzéseket éltető tradicionalisták pedig mindig is szubkultúra voltak.
