„Az egyháznak oda kell mennie, ahol az emberek vannak” – Joel atya a Mandinernek

Miért választotta a papi hivatást?

Az alföldi Abonyban nőttem fel, ahol egy nagyon jó plébánosunk volt.  Olyannyira, hogy még iskola előtt és után is bejártam a plébániára, sőt a hétvégéimet is ott töltöttem. Gyakorlatilag a templom körül nőttünk fel az abonyi baráti társaságommal. Ebből a kis közösségből, néhány emberrel a mai napig tartom a kapcsolatot: ugyan nem mindenki lett közülük pap, de jelenleg is hitüket gyakorló katolikusok. Emlékszem, nyolcéves voltam, amikor egy szentmisén az Úrfelmutatásnál azt éreztem, hogy én is azt szeretném tenni, amit a hatvanéves atya: megmutatni Jézust a világnak. Az évek alatt természetesen én is voltam szerelmes, volt párkapcsolatom is, ami mindig akkor ment tönkre, amikor felerősödött bennem a nyolcévesen átélt hivatásbeli érzés. Perec, ahogy a drogterápián mondják. Ne aggódjon, nem engem kezelnek, lelkigondozást tanulok, és ott töltöm a gyakorlatom. Egyébként egészségügyi szakiskolát végeztem, tehát végzettségem szerint ápoló vagyok. Aztán a húszas éveim elején elutaztam Franciaországba egy harmincnapos lelkigyakorlatra, majd két évre ott ragadtam, amit két év Szentföldön töltött idő követett. 

Mit csinált évekig Franciaországban?

Főleg a vendégfogadással összefüggő dolgokat egy szerzetesi közösségben: a szobák előkészítésétől kezdve a sekrestyében való munkáig gyakorlatilag mindent.

az egyházmegyei és nem a szerzetesi papság választásának gondolata. Hazajöttem, jelentkeztem Beer Miklós püspök úrnál, ma pedig itt ülünk a plébánián. Jó, nyilván volt benne hat év szeminárium, ez a harmadik év, hogy itt vagyok. 

Mit tud adni a híveknek egy lelkigondozást is tanuló pap?

Azt fedeztem fel, hogy papként tudom segíteni az embereket az Istennel való kapcsolatukban, ám az emberi nehézségeik megoldásában kevésbé tudom őket támogatni. A teológusképzés során kevés pszichológiát tanultunk, nem tértünk ki arra, hogyan tudunk egy-egy krízisben a hívek segítségére lenni. Márpedig az életben erre szükség volna, hiszen

Szüksége van arra, hogy meghallgassák, ennek helyes módját pedig nem tanultuk meg a teológián. A lelkigondozás nem más, minthogy odaszegődöm a másik mellé – nem oldom meg a nehézségeit, azt neki kell, de segítségére vagyok a saját erőforrásai megtalálásában. Egyébként a Sapientia Főiskolán tanulom a lelkigondozást négy féléves képzésben. 

Rengeteget foglalkozik fiatalokkal. Mit gondol a mai generációról?

Még én is a fiatalok közé tartozom, így nagyjából ismerem a problémájukat, legyen az párkapcsolati, személyiségfejlődéssel kapcsolatos vagy iskolai, egyetemi nehézség, esetleg elakadás a szülőkkel való kapcsolatban. A fiatalok kapcsolati hálója is megegyezik nagyjából az enyémmel, ők is jelen vannak az online világban, én is próbálok ott szólni másokhoz. Mert nem elég azokhoz szólni, akik eljönnek a templomba, ami jó esetben a társadalom csupán tíz százaléka, ami azért, valljuk be, kevés.

Visszakanyarodva a fiatalokhoz: nagyon meglepődtem, amikor egyik ismerősöm elmondta, harmadikos gyerekének osztályában előfordult, hogy pornót néztek a kilencévesek. Katolikus iskoláról beszélünk. Hogy jutottunk ide? Nincs idő a gyerekekre?

Nem vagyok benne biztos, hogy az a baj, hogy nem figyelünk oda a gyermekekre. Ha összehasonlítjuk a miénk a mostaniak gyermekkorával, nem nehéz felismerni, hogy homlokegyenest különbözik. Mi fociztunk a szomszéd gyerekekkel, szakkörökre jártunk, nem volt Facebook, Instagram, Youtube. Az említett platformok közös jellemzője, hogy sokfelé ágaznak, egyik hirdetésről a másikra, jobbról-balra dobálja az embert az internet.

amit aztán pótlékként kezd használni a fiatalság. Járok Pestre lelkigondozást tanulni, látom a metrón, hogy nincs olyan ember, aki ne a kütyüjét nyomkodná. Én is örülök a technika vívmányainak, de csak akkor használom a mobilt, amikor arra szükség van.

Azért ön is bőven használja az internetet, még Joel atya oldal is van a közösségi térben. 

Amikor több száz ismerős várt visszaigazolásra a magánprofilomon, és folyamatosan szóltak, hogy atya, nem jelölt vissza, eldöntöttem, hogy elérhetővé teszem magam papként is, és megcsináltam a Joel atya oldalt. Nem akartam mindenkit beengedni a személyes közösségi oldalamra.

De miért nem? Biztosan nincs rejtegetnivalója. 

Nincs, de a saját közösségi oldalam a barátaim, a családom és a közeli ismerőseim számára hoztam létre, nem az egyház hivatalos oldala. A privát oldalamon vannak olyan családi és baráti fényképek rólam, amit – bár nincsen bennük semmi különleges – mégsem akarom, hogy mindenki lásson. A közeli ismerőseimnek Joel vagyok, és nem a papot látják, és akarják bennem látni 0-24-ben – ez lehetetlen is –, a privát oldalam nekik szól.  Azok számára, akiknek Joel atya vagyok, ott a nem magán profilom, rajta a mise- és gyóntatási rendekkel, előadásaim és a jegyesoktatásaim időpontjaival, napi igékkel.

A karantén idején is aktívan tartotta a lelket az emberekben, és nemcsak az online szentmisék közvetítéseivel.

A honlapomon, a Joelatya.hu oldalon Joelatya Kávézója néven létrehoztam egy virtuális teret, ahová bárki betérhet, ha beszélgetésre, meghallgatásra, vagy inspirációra van szüksége.

jöttek házaspárok mindenféle problémával, kisebb-nagyobb krízisekkel, fiatalok, akik félelmekről, szorongásról beszéltek. Akik itt megkerestek, azoknak egy része nem is volt hívő. Fontos kiemelnem, hogy ez nem pszichoterápia, inkább nevezném a coaching és a mentálhigiénés lelkigondozás keverékének. A lelkigondozás szót nem szívesen használom, mert sokak számára – főleg a nem hívők számára – ijesztő lehet. Azt gondolom, hogy a Joelatya Kávézója kifejezésben benne van a lazaság is. Sokan hozták is a kis kávéjukat, amikor a gép elé ültek a beszélgetésünkkor, aranyosak voltak, nagyon jópofa volt, élveztem.  

Jellemzően milyen problémákkal keresték meg? 

Sokan a karantén helyzet okozta szorongások miatt jöttek, volt, aki párkapcsolati problémáját osztotta meg, de olyan is akadt, aki csak beszélgetni szeretett volna. Ide akkor is be lehetett jelentkezni, ha nem volt nagy probléma, ami miatt lelkigondozásra lett volna szükség. Az volt a fő célom, hogy ne a problémát, hanem az embert állítsam középpontba. Beszélgetés közben aztán előjöttek nemcsak az elakadások, hanem az egyház is, ez megkerülhetetlen, hiszen a coachingot én bibliai alapon próbálom csinálni, keresztény szemlélettel. Szeptembertől személyesen is lehet jönni, de akinek az online tér jobb, természetesen ott is felkereshet. Debrecentől Miskolcon keresztül, egészen Győrig, sőt még külföldön élő magyarok is megkerestek, Németországtól Franciaországon át Ausztriáig.

Hogy találták meg, honnan értesültek a lehetőségről?

Meghirdettem, az emberek pedig osztották. A karantén idején több időm volt, megtanultam, hogy lehet az online térben reklámozni. Csak, hogy lássa az arányokat: a Joelatya.hu december végén indult, karantén elején kétszázan követték, ma már közel ezerháromszáz kedvelője és nagyjából ezerötszáz követője van. 

Sokan azt mondják, szükség volt a karanténidőszakra, hogy kicsit magunkba szálljunk. Osztja ezt?

Rengeteg online közvetítés, szentmise volt, az emberek nézték. Az egyik legnagyobb meglepetésem az volt, amikor az egyik barátom felhívott, hogy „épp a második kerületben sétálok a kutyámmal, és hallom a hangod az egyik lakásból”. Azt láttam, hogy az egyház üzenete eljut olyan emberekhez is, akikhez egyébként nem jutna el. A koronavírus nagy csapást mért az emberiségre, hiszen rengetegen meghaltak, sokan megbetegedtek, elvesztették munkájukat. Azt gondolom, hogy ezt a helyzetet ki kellett használnia az egyháznak, hogy elvigye a vigasztalást különböző platformok segítségével az embereknek.

Sikerült végül?

Lehet, hogy három hónapon keresztül sikerült egy kis vigaszt nyújtani az emberek számára. De mi van utána? Engem ez foglalkoztat. Próbálok továbbra is videókat készíteni a YouTube csatornámra, igyekszem egy héten legalább egyszer egy online szentmisét közvetíteni, hogy akik szeretnének kapcsolódni azokhoz a gondolatokhoz, amiket én fogalmazok meg egy-egy szentírási résszel kapcsolatban a szentmiséken, azoknak lehetőségük legyen rá. Legmagasabb nézettsége a virágvasárnapi szentmisének volt, kettőezer-hétszázan tekintették meg. A szentmiséken kívül voltak kedd esti elmélkedések is, a Miatyánkot soronként értelmeztük tíz héten keresztül, volt, hogy a szobámból, volt, hogy a Váci Nagyboldogasszony-székesegyházból, a Margitszigetről, a Duna-partról, mikor hol voltam abban az időszakban. Ez is folytatódik szeptembertől. Igyekszem figyelembe venni, hogy mely kérdések foglalkoztatják legjobban az embereket, fel is mértem Google-űrlapon keresztül – megosztva a közösségi oldalakon – munkatársammal most dolgozzuk fel a visszaérkezett válaszokat.

csokorba szedem ezeket, és videóban igyekszem a nagyobb témákat feldolgozni. Hogy ne csak igehirdetéseket, és elmélkedéseket halljanak, akik felkeresnek. A közösségi oldalaimon igyekszem színesíteni a programot, például húsvétkor és pünkösdkor Dankos Attila orgonaművésszel két közös eseményünk is volt, amit online is közvetítettem. Az orgonaművész zenélt, én pedig elmélkedést mondtam és konferáltam. Igény volt rá, hiszen a karantén idején nem lehetett koncertekre járni. 

Nagyon beleállt a közösségi médiába. Miért?

Nagyon szeretem, hiszen itt olyanokat is elérhetek, akiket máshol nem.

Szerintem ma ezek a felületek vannak legnagyobb segítségünkre abban, hogy egy pap ki tudja vinni az egyház üzenetét. Van rá igény. Ne kövessük el azt a hibát, hogy amit hónapokon-heteken át nagyon toltunk, a karanténhelyzet végével abbahagyjuk. Ezért is folytatom. 

Láttam önt egy műsorban, ahol úgy mutatták be, hogy bulikba jár, sörözik és pont úgy él, mint kortársai.

Az kemény volt, ugye? (Nevet.) Papként nekem is vannak barátaim, akikkel eljárok születésnapokat ünnepelni, vagy megnézek egy-egy színi előadást. Nagyjából úgy élek, mint egy normális ember, törekszem is arra, hogy az is maradjak. Nem érzem, hogy ezzel szembe mennék a papságommal. Legutóbb a Vígszínházban a Padlást néztem meg, szerintem ebben sincs semmi kivetnivaló. Olyan vagyok, mint egy örökmozgó gyerek, csak annyit vagyok itthon, amennyit muszáj, sokat megyek emberek közé. Nekem ez a megtartó erő.

Hogy is fogalmazzak: első ránézésre nem tűnik papnak, nem egy tipikus pap-karakter. 

Igen, szokták is mondani, de nincs is ezzel semmi gond, sokfélék vagyunk, Isten sokféle embert hív meg a papságra is. Ha egy osztály szülői gárdáját végignézzük, nagyon különböző embereket láthatunk. Bár sokan azt gondolják, hogy nem vagyok hagyományos pap, mégsem mondanám magam nem konzervatívnak. Az egyház tanítása adott, azon én sem változtatok. Az viszont

hogy 1950-es, vagy 2020-as modern, fiatalos, emberek felé forduló szemlélettel adjuk-e el. 

Sokak szerint az egyháznak is szüksége lenne rá. Ön szerint miben kellene megújulnia az egyháznak?

Mindig szükség van megújulásra. Ha csak a saját életünkből indulunk ki, ott is szükségünk van arra, hogy ne a megszokottban éljünk, hanem időnként megújuljunk. Könnyen el tudunk merülni a munkában, a szolgálatban. Nem ritka az sem, amikor már csak azt látjuk, hogy reggel van, majd este, és jön az alvás, majd ismét munkába megyünk, elvégezzük a feladatunkat, majd kezdődik minden elölről. Mókuskerék… Mindig szükség van megállásra, visszatekintésre, megújulásra és újraindulásra. A II. Vatikáni zsinaton az egyház megújulási folyamatot hirdetett meg. Ennek látjuk a külső formáit: már nem latinul és nem a híveknek háttal, hanem egy közösséget alkotva szemben végzik a papok a liturgiát. Azért ma már nem ugyanúgy vagyunk, mint Jézus idejében, a liturgián nem félig könyökre támaszkodunk. 

Csakhogy a Vatikáni zsinat óta is eltelt majdnem hatvan év. Ez rengeteg idő.

Ön szerint megvalósítottunk mindent, amit ott kitűztek?

Nem.

Én is ezt gondolom. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas években szocialista ország voltunk, nem minden jött át Rómából. Jelenleg is

Ha valamin dolgozni kell, az az, hogy minél inkább közösség legyünk, ne csak templomba járók. Nem hiszem, hogy azon van a hangsúly, hogy végezzük a liturgiát.

Persze, a megújulást sürgetők is inkább a szemléletmódon változtatnának.

A tanításhoz viszont nem szabad hozzányúlni, ám nekünk kell segítenünk azokon, akik valahol megakadtak. Az egyház nem kirekeszteni, hanem közösségbe akar vonni. Azt szeretné, ha mindenki élete összhangban lenne a szentírás tanításával. A vonatoknak is két sínre van szükségük, hogy haladni tudjanak: az egyik sín az egyház tanítása, a másik az életünk – szoktam használni ezt a képet a jegyeseknek is az oktatáson. Akkor tud menni a vonat, ha a kettő párhuzamos. Folytonos ide-oda mozgás az életünk, hol meg tudjuk valósítani ezt, hol nem, de így van rendjén, emberek vagyunk. Isten pedig irgalmas, nemhiába választottam papi jelmondatomnak, hogy

Jegyeseket készít fel a házasságra, meséljen ezekről a jegyesoktatásokról.

Próbálom segíteni a fiatalokat, hogy fel tudjanak készülni a házasság szentségére. Elmondtam nekik, mit tanít az egyház, mik a lényegi tulajdonságai a katolikus házasságnak, majd minden olyan dologról beszélünk, ami fontos nekik. Ezeken a kurzusokon szerintem a négy-öt pár az ideális létszám, így van meg a csoportdinamika, és a bizalmi légkör is könnyebben alakul ki ezáltal. Különböző feladatokat végzünk, sokszor van páros munka, amiből annyit osztanak meg, amennyit szeretnének, ezt a módszert a pszichodrámából emeltem át. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok mindent ismernek egymásról a párok, de sokszor nem ásnak olyan mélyre, ebben segít a csoportban vagy párban végzett munka. A fiatalok kedvenc feladata az életdiagramm. A4-es papírra kell felrajzolniuk életük eddigi negatív és pozitív, meghatározó tapasztalatait: milyen érzéseket, fájdalmakat éltek át az elmúlt 20-25-30 évben. Ezt a feladatot veszik a legkomolyabban, hosszú ideig megy a rajzolgatás. Ez a feladat azt szolgálja, hogy a párok tudatosítsák magukban egymás tyúkszemét, amire nem szabad rálépni. Fel szoktam ajánlani a pároknak, hogy bátran keressenek a házasság után is. Ezzel a lehetőséggel sokan élnek. Jönnek megosztani örömeiket, és nehézségeiket. Ez számomra azt jelenti, hogy valóban megértették azt, hogy az egyház segíteni akarja őket, nemcsak a felkészülés során, hanem egész házas életük alatt.

Úgy hallom, volt olyan pár is, aki az Ön jegyesoktatása után döntött úgy, hogy mégsem házasodik össze.

Próbálom segíteni a fiatalokat a házassági felkészítő kurzusokon, hogy minél jobban megértsék a házasság szentségét. Azon vagyok, hogy átadjam az egyház tanítását számukra.

Előfordul, hogy egy-egy párnak még időre van szükségük, mielőtt házasságot kötnek. Nem lehet siettetni ezt a döntést. Ezek a felkészítő alkalmak arra szolgálnak, hogy megerősítsék azt az alapdöntést, amit már meghoztak a közös élet reményében. Ez a kurzus segíti abban a jegyeseket, hogy őszintén meg tudják vizsgálni a kapcsolatukat. Az egyház is segíteni akarja őket a felkészülés során, hogy olyan házasságot kössenek, amelyben egy életen át ki tudnak tartani. Olyan párokat szeretnék látni, akik boldogok tudnak lenni évek múltán is.

Az egyház tanítása szerint a házasság előtt nincs szexuális élet. Mit tud mondani a vadházasságban élő jegyeseknek?

Azt, amit az egyház is mond: a házasságkötésig nem élünk szexuális életet, mert az a házasság titkához tartozik. Próbálom segíteni a jegyeseket, hogy minél jobban megértsék és elfogadják, hogy mi az értéke ennek az önmegtartóztatásnak. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a párok nagy része házasság előtt is együtt él. Naiv elgondolás lenne a részemről azt javasolni, hogy házasság előtt költözzön szét a pár egy évre, nem beszélve arról, hogy nem is lehetne kivitelezni. Ehelyett én inkább arra szoktam meghívni ezeket a párokat, hogy házasság előtt néhány hétig tartsák meg, amit az egyház kér. Azok a párok, akik ezt a pár hetet megtartják, azt szokták elmesélni, hogy sokkal nagyobb vágyakozással tudtak készülni a házasságra. Azt vallom, hogy

ha az emberek abban a helyzetben vannak, hogy együtt élnek, akkor arra kell megoldást találni. Nem is szeretem a vadházasság kifejezést, mert degradál, inkább együttélésnek nevezem. 

Mi az oka annak, hogy sokan úgy érzik, megvan az induló erő, és az ön által felsorolt kritériumok is a házassághoz, mégis válás lesz a vége?

Én sohasem voltam házas és nem váltam el. Tehát nem tudok kész választ adni, megközelíteni tudom csak. Első, amit mindig mondok a pároknak: csak kellő megfontolás után házasodjanak össze. Második, ha csak ketten próbáljuk megélni a házasságot, és nem adunk helyet Istennek, az kevés lesz. A szerelem ugyanis előbb-utóbb lecsitul, egész életen át tartó mély szeretet és összetartozás-érzésbe megy át. Azt gondolom, hogy akik elválnak, vagy nem fontolják meg eléggé, hogy valóban jó út-e a párjukkal összeházasodni, vagy nincs helye a hitnek a kapcsolatban. Márpedig a hitnek megvan az a pozitív hozadéka, hogy ha baj van, össze tud tartani minket. Én mindig azt sulykolom a fiataloknak, hogy gondolják át, és csak akkor házasodjanak, ha biztosak abban, hogy egy életen át ki tudnak tartani a másik mellett, még akkor is, ha hajótörés történik a házasságukban. Ne tegyék ki a gyermeküket annak, hogy elvált szülei vannak, az ugyanis sokszor okoz problémát.

Igen, de van, amikor sokkal nagyobb problémát okoz a gyereknek, ha együtt maradnak a szülei.

Oké. De

Gondoljon bele, honnan szerez egy apa nélkül felnövő kisfiú mintát? Hogyan lesz mintája, hogy miként kell férfinak lenni, hogy kell apának lenni? Innen onnan tud – tanárokról, barátai apjáról – tud majd másolni, de nehezen fog összeállni a kép, ha egyáltalán összeáll. 

Beer Miklóst – aki önt felszentelte – eléggé megcibálta a média a migránskérdésben. Mit gondol erről?

Kérdésem, hogy Jézus nem arról beszél az evangéliumban, hogy „amikor idegen voltam, befogadtatok, éheztem, ennem adtatok”? Ha innen indulunk, akkor mind Ferenc pápa, mind Beer Miklós nyilatkozata az evangéliummal összhangban van. Ennyit tudok ezzel kapcsolatban mondani. Éltem két évet Izraelben, ahol abszolút ki lehet mondani: nem hogy a katolikus egyház, hanem a kereszténység is kisebbség, mégis nagyon összetartók. Ezzel persze nem azt mondom, hogy telepítsünk be húszmillió más valláshoz tartozó embert Magyarországra, de azt mondom, hogy fogadjuk be azokat, akik tényleg menekülni kényszerülnek. De azzal is maximálisan egyetértek, amit a kormány mond: oda kell vinni a segítséget, ahol baj van, és nem Európába hozni a bajban lévőket. Ezt csak több oldalról lehet megközelíteni. Nagyon összetett a képlet. Mindenesetre a pápa, a püspök vagy akár egy katolikus pap is Jézus szavaival összhangban adhat nyilatkozatot, teljesen mindegy, hogy milyen az országban a politikai hangulat.