Történészként, illetve a közügyeink iránt érdeklődő állampolgárként is örömmel üdvözöltem, hogy június derekán a Mandiner online kiadása „Trianon 101” címmel cikksorozatot indított „Trianonról és meghaladásáról”. A békeszerződés kérdésköre ugyanis az elmúlt száz esztendő során alapvetően határozta meg – s még jó ideig befolyásolni is fogja – történetpolitikai gondolkodásunkat, valamint közéleti diskurzusainkat. A témában eleddig számos fontos és értékes hozzászólás született, melyek sorát most egy olyan szemponttal kívánom gyarapítani, ami a korábbi okfejtésekben érzésem szerint kevéssé kapott hangsúlyos szerepet.
A Mandiner hetilap június 4-én megjelent centenáriumi számának hosszabb interjút adott a neves szociológus–politológus, Kántor Zoltán. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a beszélgetés utolsó mondatában az alábbi kijelentést tette: „Amíg nem rendeződik megfelelően a határon túli magyarok helyzete, addig nem jutunk túl Trianonon.” E meglátással teljes mértékben egyetértek, mert én is úgy vélem, hogy a békediktátum által 1920-ban teremtett igazságtalan helyzet feloldásának ez a sarkalatos pontja. A kisebbségi magyar közösségek mindmáig egyfajta „emlékezethelyként” értelmezhetők, s ameddig az őket érő különféle diszkriminatív intézkedések miatt nem jelenthető ki egyértelműen, hogy azon ország teljes jogú állampolgárai lennének, ahová születtek, addig
Trianon problematikája sosem válik a Jan Assmann-i értelemben vett „hideg emlékezetté”.
”.
Ennek leküzdése érdekében megítélésem szerint a mindenkori magyar kormányzatoknak olyan országhatárokon átívelő nemzeti újraegyesítő politikát kell folytatniuk, ami a külhoni magyar társadalmakat demográfiai, gazdasági, jogi és szellemi szempontból egyaránt megerősíti, és esélyt biztosít számukra a szülőföldjükön történő boldogulásra. A magyar államnak a lehetőségeihez mérten tudástranszfer vagy célzott anyagi hozzájárulások révén támogatnia szükséges a kisebbségi intézményhálózatot (az oktatási szférában, az egyházi életben, a közművelődés terén, továbbá a politikai érdekvédelem tekintetében), mivel a határon túli közösségeknek nem áll rendelkezésükre elegendő állami, önkormányzati vagy magánforrás, amiből mindezt finanszírozni tudnák. Ugyanakkor a kisebbségi nemzetépítést kívülről segítő anyaországnak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a külhoni magyarok szimbólumhasználattal, anyanyelvi jogokkal, oktatási és kulturális ügyekkel, vagy gazdasági–fejlesztési hátrányaikkal kapcsolatos nehézségeiket elsődlegesen azoknak az országoknak kell mérsékelniük/eltüntetniük, ahol ők élnek. A kisebbségi magyarság jövője szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy Magyarország támogassa az autonómiatörekvéseiket, mivel megmaradásuk és gyarapodásuk kulcsa, hogy saját maguk dönthessenek az őket érintő kérdésekben. A személyi elvű és a területi alapú autonómia közül utóbbi a fajsúlyosabb. A jeles történész, Bárdi Nándor a territoriális elvű önrendelkezés kérdéskörét vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az általában azokban a régiókban alakult ki, ahol:
1. az biztonságpolitikai probléma volt, ami kikényszerítette a probléma kezelését (Dél-Tirol, Baszkföld)
2. az önkormányzatiságot kapott népcsoport jobb társadalmi, gazdasági, kulturális mutatókkal bírt, mint a többségi társadalom, esetleg az országátlag (dél-tiroli németek, spanyolországi katalánok, finnországi svédek)
3. az autonómiát kiharcoló kisebbségeket erős belső demokrácia és együttműködési készség jellemezte (baszkok, katalánok).