Döntöttek a szlovákok: katonákat küldenek a válság kellős közepébe
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
Hogyan jöttek létre az autonóm területek Európában? Mi kellene a határon túli magyar önrendelkezéshez? A dél-tiroli vagy a baszk példa segíthet Székelyföldnek is.
Történészként, illetve a közügyeink iránt érdeklődő állampolgárként is örömmel üdvözöltem, hogy június derekán a Mandiner online kiadása „Trianon 101” címmel cikksorozatot indított „Trianonról és meghaladásáról”. A békeszerződés kérdésköre ugyanis az elmúlt száz esztendő során alapvetően határozta meg – s még jó ideig befolyásolni is fogja – történetpolitikai gondolkodásunkat, valamint közéleti diskurzusainkat. A témában eleddig számos fontos és értékes hozzászólás született, melyek sorát most egy olyan szemponttal kívánom gyarapítani, ami a korábbi okfejtésekben érzésem szerint kevéssé kapott hangsúlyos szerepet.
A Mandiner hetilap június 4-én megjelent centenáriumi számának hosszabb interjút adott a neves szociológus–politológus, Kántor Zoltán. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a beszélgetés utolsó mondatában az alábbi kijelentést tette: „Amíg nem rendeződik megfelelően a határon túli magyarok helyzete, addig nem jutunk túl Trianonon.” E meglátással teljes mértékben egyetértek, mert én is úgy vélem, hogy a békediktátum által 1920-ban teremtett igazságtalan helyzet feloldásának ez a sarkalatos pontja. A kisebbségi magyar közösségek mindmáig egyfajta „emlékezethelyként” értelmezhetők, s ameddig az őket érő különféle diszkriminatív intézkedések miatt nem jelenthető ki egyértelműen, hogy azon ország teljes jogú állampolgárai lennének, ahová születtek, addig
Trianon problematikája sosem válik a Jan Assmann-i értelemben vett „hideg emlékezetté”.
Ennek leküzdése érdekében megítélésem szerint a mindenkori magyar kormányzatoknak olyan országhatárokon átívelő nemzeti újraegyesítő politikát kell folytatniuk, ami a külhoni magyar társadalmakat demográfiai, gazdasági, jogi és szellemi szempontból egyaránt megerősíti, és esélyt biztosít számukra a szülőföldjükön történő boldogulásra. A magyar államnak a lehetőségeihez mérten tudástranszfer vagy célzott anyagi hozzájárulások révén támogatnia szükséges a kisebbségi intézményhálózatot (az oktatási szférában, az egyházi életben, a közművelődés terén, továbbá a politikai érdekvédelem tekintetében), mivel a határon túli közösségeknek nem áll rendelkezésükre elegendő állami, önkormányzati vagy magánforrás, amiből mindezt finanszírozni tudnák. Ugyanakkor a kisebbségi nemzetépítést kívülről segítő anyaországnak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a külhoni magyarok szimbólumhasználattal, anyanyelvi jogokkal, oktatási és kulturális ügyekkel, vagy gazdasági–fejlesztési hátrányaikkal kapcsolatos nehézségeiket elsődlegesen azoknak az országoknak kell mérsékelniük/eltüntetniük, ahol ők élnek. A kisebbségi magyarság jövője szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy Magyarország támogassa az autonómiatörekvéseiket, mivel megmaradásuk és gyarapodásuk kulcsa, hogy saját maguk dönthessenek az őket érintő kérdésekben. A személyi elvű és a területi alapú autonómia közül utóbbi a fajsúlyosabb. A jeles történész, Bárdi Nándor a territoriális elvű önrendelkezés kérdéskörét vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az általában azokban a régiókban alakult ki, ahol:
1. az biztonságpolitikai probléma volt, ami kikényszerítette a probléma kezelését (Dél-Tirol, Baszkföld)
2. az önkormányzatiságot kapott népcsoport jobb társadalmi, gazdasági, kulturális mutatókkal bírt, mint a többségi társadalom, esetleg az országátlag (dél-tiroli németek, spanyolországi katalánok, finnországi svédek)
3. az autonómiát kiharcoló kisebbségeket erős belső demokrácia és együttműködési készség jellemezte (baszkok, katalánok).
A Bárdi által felvázolt feltételek közül az első a külhoni magyarok vonatkozásában tárgytalan, mivel a dél-tiroli németektől vagy a baszkoktól eltérően ők nyomásgyakorlás céljából nem hajtottak végre terrorcselekményeket (szemben például a Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság, valamint az ETA működésével), és a jövőben sem tűnik túlságosan életszerűnek, hogy egy székely bűnszervezet levegőbe repítse a bukaresti Cotroceni-palotát, Klaus Johannis román államelnökkel egyetemben.
A második pontot illetően jól láthatóan egyre komolyabb közpolitikai akarat nyilvánul meg az irányban, hogy
Kezdve azzal, hogy az autonómia kivívásához szükséges szilárd gazdasági háttér megteremtéséhez irányítottan a magyar régiókba, magyar vállalkozókhoz kerülnek a fejlesztési források, ami számos esetben kétszeresen térül meg, hiszen ezek a vállalkozók nem ritkán anyaországi üzletemberekkel működnek együtt. Célravezetőnek tűnik e tekintetben az a vállalkozói mentorprogram is, melynek keretében határon túli nagyvállalkozókat képeznek ki tanácsadóvá, akik aztán a helyi kisvállalkozókat segítik és támogatják. Az önépítkezésben az intellektuális talapzat megléte is nélkülözhetetlen, amit a rendszeres kompetenciamérésektől kezdve a tehetséges határon túli magyar diákoknak biztosított anyaországi ösztöndíjakon át a külhoni magyar kulturális–szellemi műhelyek patronálásig rengeteg módon lehet hathatósan felkarolni.
Bárdi harmadik meglátásával kapcsolatban alapvetés – s ezt Kántor Zoltán is hangsúlyozta a fentebb idézett interjújában –, hogy az autonómiát csak erős, jól szervezett, az érdekei mentén egységesen fellépni képes közösség érheti el, s emiatt a nemzetpolitikában a közösségépítésre kellene összpontosítani. Mert örömteli ugyan, hogy a nemrégiben lezajlott szerbiai parlamenti választásokon a Vajdasági Magyar Szövetség történelmi sikert könyvelt el (köszönhetően annak, hogy a párt a szavazatok 13,6%-át szerezte meg a Vajdaságban, ami megközelíti a magyarok részarányát az északi tartományban), az viszont egyenesen lehangoló, hogy az év eleji szlovákiai országgyűlési választásokon az egymással acsarkodó magyar pártok közül végül egy sem jutott be a pozsonyi törvényhozásba.
Nem szabad ugyanakkor szem elől téveszteni, hogy az autonómiát lehetetlenség elnyerni az adott ország többségi társadalmának jóváhagyása ellenében. Emiatt olyan okos szomszédsági politikát kell folytatnunk, amely képes megtalálni a megfelelő egyensúlyt a magyar nemzeti célok melletti határozott kiállás, illetőleg a környező népekkel történő stratégiai alapú együttműködés között. A sikeres jövő lehetőségére koncentrálva, hiszen a múlt megítélésében minden bizonnyal sosem fogunk egyetérteni: Trianon nekünk, magyaroknak tragédia, az utódállamok számára viszont nemzeti üdvtörténetük betetőzésének pillanata.
Előremutatónak gondolom, hogy Igor Matovič szlovák miniszterelnök békülékeny hangot ütött meg Trianon centenáriuma alkalmából, és beszédében az 1920 előtti Magyarországot a szlovák és a magyar nemzet közös államának, a régi magyar királyokat pedig a két nép közös uralkodóinak nevezte. A szlovák kormányfő arra szólított fel, hogy a kisebbségi magyarok és a szlovákok együtt építsenek egy sikeres Szlovákiát. Szavait lehet PR-fogásként értékelni, s végső soron egy politikust mindig a tettei igazolnak, nem pedig a mondatai, Igor Matovič gesztusát mégis pozitívnak, a korábbi szlovák állásponttól való elmozdulásnak tekintem. Főképpen, ha összehasonlítom azzal, hogy mindeközben keleti szomszédunknál, a nemzetiesítő román politikát megtestesítő államelnök még verbális szinten sem képes engedményeket tenni a magyar kisebbség irányába.
a bennünket körülvevő nemzetekkel összekötő, s nem pedig szétválasztó pontokra fókuszálva szólt június 6-án, a Sátoraljaújhelyen elmondott beszédének második felében. Orbán Viktor ebben a sorsközösségben élő közép-európai népek együttműködését hangsúlyozta, és azt, hogy „mi a velünk élő népekkel akarjuk naggyá tenni a Kárpát-medencét.” Megfogalmazta emellett azt is, hogy „csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs”. E felfogás már a két világháború közötti népi gondolkodók elképzelései között is megjelent, akik többek között a határok légiessé válását szorgalmazták, továbbá azt, hogy az államközpontú szemléletet a nemzetközpontú váltsa fel.
Magam is úgy hiszem, hogy Trianon meghaladására csakis a kultúrnemzeti koncepció, azaz a magyar nyelvben és magyar kultúrában élők együvé tartozásának talaján állva van lehetőség. Ezt nyomatékosítva kell síkra szállnunk azért, hogy a határon túli magyarság a lehetőségeihez mérten minél szélesebb körű autonómiához juthasson, ami által jogaiban, számarányában, szellemi és anyagi erőforrásaiban is gazdagodhasson. Ha mindez megvalósul, akkor fog – visszautalva a sátoraljaújhelyi beszédre – „Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni.”
***
A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa