A hatalom félt a pszichológiától!

„Nem hittek benne, vagy féltek tőle?

Világos, hogy féltek tőle! A kommunista rezsimben a hatalomnak olyan emberekre volt szüksége, akik hűek a rendszerhez, akik nem gondolkodnak önállóan. Akkoriban nem a klinikai területet támadták, hiszen az alig létezett, hanem a pedológiai irányzatot, amely tulajdonképpen a pszichológia átlélegzése a nevelő munkába, hogy ne csak oktassunk, hanem a személyiséget is formáljuk, vagyis szabad lelkű, szabad gondolkodású, autonóm személyiségeket neveljünk. A kommunista diktatúra félt az autonóm gondolkodástól, ezért lehetetlenítették el – sok mással együtt – a pszichológiát. A magyar pedológust, Mérei Ferencet is elítélték. A tesztek használatát megtiltották. A pszichológus szakma feleslegessé, tevékenysége üldözötté vált. A proletárdiktatúra 1956-ig dühöngő állapotban volt.

Mondhatjuk, hogy üldözték a szakma képviselőit?

Az elnémítás, tiltás, a pszichológia kvázi megsemmisítése tetszhalál-állapotot idézett elő. Nagynevű szakemberek messze kerültek a hivatásuktól, Marton Magdának például állatkísérletekkel levegőtisztasági kutatásra kellett áttérnie. 1956-ig igen kevés szakmai működésnyom maradt, az is a rendszert kiszolgálókhoz vezet vissza. 1956 a forradalom, a nagy átrendeződés korszaka volt. Kádár puha diktatúrája következett, a tiltás, tűrés, támogatás három T-je határozta meg a szellemi életet. Ekkor kezdett ébredezni a tetszhalálból a pszichológia. 1958-ban mint tudományt rehabilitálták, megindult az egyetemeken a tanítása, majd 1963-ban az alkalmazott pszichológus-képzés. Ekkortól egy csodálatos, fellendülő folyamat vette kezdetét, amit magam úgy jegyzek, mint a »fényes szellők« pszichológiatörténeti korszakát. Lelkesedés, aktivitás, önkéntes szolgálat, a szakma felépítése indult meg. A klinikai terület újjászületett, ismét csak a Lipótmezőn.

Ön mikor lett aktív részese és formálója ennek a folyamatnak?

A gyakorlati pszichológia, amely az emberek szolgálatába állítja a lélektani tudást, 1963-ban éledt újjá. Korábban származási okból nem vettek fel az egyetemre, és végül ez lett az én nagy szerencsém, mert így az első fecskékkel végezhettem a klinikai szakágon. 1964-ben Mérei Ferenc az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet második emeleti szobácskájában megalapította azt a laboratóriumot, amely aztán a magyar klinikai pszichológiai képzés bölcsője lett. Kijártunk hozzá gyakorlatra, mert börtönviseltsége miatt tilos volt az egyetemi képzésbe bevonni. Mind felnéztünk rá! Folyamatosan alkotómunkát végzett. Jellemző rá, hogy a börtönben zseblámpafénynél, ceruzacsonkkal írta meg a Lélektani napló négy kötetét, amely kijutva szamizdatként terjedt a tilalom idején. Mérei igazi mester volt, mindent teljes gondossággal megtanított, a szakmai személyiséget is csiszolta.”