Más lett volna, de most mi vagyunk itt – az én Trianonom

Viszonylag sokáig állt a vonat Érsekújváron. Vagy csak számomra állt meg az idő. Ronda november végi reggel volt, a peronon álmosan kászálódtak le és föl az utasok. Igazából félálomból ébredtem a Nové Zámky feliratra, pedig nem így terveztem: Szob után tudatosan néztem a tájat, hogy sokadszorra újra átéljem, hogy

Mégis bele-belealudtam a nagy akarásba, fáradtan utaztam egy pozsonyi konferenciára.

Pedig Nové Zámky-nál nagyon tudatos akartam lenni; az volt a várakozásom, hogy abban néhány percben, míg a peron mellett áll a szerelvényünk, a lehető legközelebb kerülhetek nagyanyám emlékéhez.

Ez volt az ő szeretett városa, itt született és itt töltötte ifjúkorát. Én magam régen nem jártam erre, pedig családi kötelékek köthetnének ide. Átutazóban azonban valahogy meg tudtam érteni anyai nagyanyámat, miért szeretett itt, és Budapesten miért nem. Korabeli fotói alapján elképzeltem, ahogy a tizenéves, vékony, szőke Julcsi az állomás komor épülete mögött valahol bent a belvárosban éppen korzózik a barátnőivel, szinte hallottam is a kacagását – a régi fotókon mindig jókedvű volt. Ilyennek ismerhette meg őt 1943-ban a városba vezényelt fiatal magyar katonatiszt nagyapám. El is vette feleségül, majd Budapestre költöztek – hosszú „karanténba”, hiszen a háború után nagyanyám hosszú évekig nem térhetett haza, immár Csehszlovákia területére.

Az érsekújvári Iskola utca 1941-ben

Gyerekkoromban, amikor az érsekújvári rokonok meglátogatták Budapesten a nagymamámat, furán tartózkodóak voltak, és viccesen törték a magyart. Ilyeneknek képzeltem tehát a felvidéki magyarokat alig iskolásan. Ha jöttek a rokonok, vagy ha ő utazott ki hozzájuk – ezt anyám elbeszéléséből tudom –, mintha kicserélték volna nagyanyámat: hirtelen vidám és cserfes lett az általában kicsit szomorkás, tépelődő asszony. Nem szeretett sokat beszélni erről,

Ott álltunk a felmenői, hozzátartozói sírja mellett: márványba vésett nevek.... csupa szlovák név... Procházka Julianna tehát Juliana Procházka volt, felvidéki családja pedig csak kicsit magyar és nagyon szlovák.

A román államhatáron legutóbb tavaly nyáron léptem át, útban Böjte Csaba dévai gyermekotthona felé. Ha Temesvár helyett Arad felé vettük volna az irányt, ismét közel kerültem volna egy másik családi forrásvidékhez, ezúttal apai nagyanyám nevelkedésének helyszínéhez, Pankotához. A partiumi kistelepülésen volt uradalmi gazdatiszt az apja, annak a báró Bohusnak a szolgálatában,

Nagyanyám édesanyja korai halála és nevelőanyja lelketlensége miatt fiatalon elköltözött otthonról, Budapestre, a Hermina úti apácák rendi iskolájába került. Maradt a fővárosban, ott ismerkedett meg nagyapámmal, maga mögött hagyva az immár román állami fennhatóság alá került Pankotát és a féltestvéreket.

Bohus Imre világosi kastélyának elölnézete. A felvétel 1895 és1899 között készülhetett.

Ha nem lett volna Trianon, vajon más kondíciókban érte volna a sárvári műselyemgyárat, illetve dédapám sárvári cipész manufaktúráját a nagy gazdasági világválság? Ha igen, akkor nagyapám vélhetően nem ment volna ki három évre a franciaországi Colmarba dolgozni az otthoni foglalkoztatási kilátástalanság miatt. Ha nem él külföldön egy darabig, vélhetően soha nem kap kedvet ahhoz, hogy a sorkatonai szolgálat után Pesten maradjon szerencsét próbálni. És akkor nyilvánvalóan nem sodorta volna össze az élet a Partiumból érkező nagyanyámmal. Ha nincs Trianon, akkor másik nagyapámat 1943-ban nem vezényelték volna a magyar királyi honvédség kötelékében egy felvidéki állomáshelyre, és nem látta volna meg a korzózó szlovák lányt, aki magyarul válaszolt neki.

Minden családtörténet egy gazdag szőttes, amelynek szövete és mintázata az idő előrehaladtával nemzedékről nemzedékre kiszámíthatatlanul alakul. Ha nincs Trianon, több százezer magyar család élete teljesen máshogy alakult volna. Furcsa belegondolni: nem ezek az emberek élnének többségükben ma Magyarországon. Vagyis nem pontosan mi.

A történelem összegabalyította a szálakat: a szőttes fonalai közé újak kerültek, egyéb fonalak pedig nem ide, hanem más szőttesekbe szövettek bele. Ezeket a sorokat én sem írnám most, hiszen

Matematikailag szinte kizárt. A történelem paradoxona ez.

Ha nincs Trianon, létezne egy ország, amelyet nem csonkítottak volna meg, amely több évszázados organikus fejlődés után 1920 után is fejlődhetett volna tovább – még ha néha lassan is, de töretlenül; néhai honfitársaink a saját természetes életközegükben maradva, külső kényszerítő körülményektől mentesen hozhatták volna meg egyéni sorsfordító döntéseiket. Talán boldogabbak lettek volna (biztosan), és boldogabbak lennének leszármazottaik is (talán).

hogy a politikai akaratok által meghúzott határokon belül és kívül is van élet, és azt a magyarok számára nem a felettük a fennhatóságot átvevő államok természete, hanem saját kultúrájuk, hagyományaik, nemzetükhöz való ragaszkodásuk határozta meg.

A családtörténeteken túl van egy nemzeti történelem is – ez épp azokból áll. A kis (családi, települési) közösségek drámái a nagy (nemzeti) közösség drámája is volt; a nemzeti tragédia pedig személyesen is a miénk, mert a nagy közösség részei vagyunk egyenként.

fotók: novezamky.sk, Fortepan/Adományozó, Fortepan / Budapest Főváros Levéltára