Sosem gondolta volna, hogy a mondatai hatással lehetnek másokra, de tévedett – 5 éve nincs velünk Benedek Tibor

„Csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”

„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam” – fogalmazott az aradi vértanú utolsó szavaival a vesztőhelyen.
Kétszázhuszonöt éve, 1795. június 23-án született Török Ignác honvédtábornok, az 1848-49-es szabadságharc leverése után kivégzett 13 aradi vértanú egyike. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja.
Nemescsói Török Ignác kisbirtokos nemesi családban született Gödöllőn, ahol apja uradalmi jószágigazgató volt. Középiskolai tanulmányait szülővárosában és a pesti piaristáknál végezte, majd a bécsi hadmérnöki akadémia hallgatója lett. 1816-ban lépett be a császári hadseregbe, a hadmérnöki karban szolgálva 1817-ben lett hadnagy, egy év múlva főhadnagy, 1823-ban alszázados, 1830-ban főszázados. 1839-től a bécsi magyar nemesi testőrségnél erődítéstant oktatott, tanítványa volt Görgey Artúr és Klapka György is. Szolgált Lembergben és Zágrábban is, 1841-ben nevezték ki őrnaggyá, 1848 februárjában alezredessé, az 1848-as forradalom idején a károlyvárosi (ma Karlovac, Horvátország) erődítési kerület igazgatója volt.
1848 nyarán egyre jobban kiéleződött a Batthyány Lajos gróf vezette első felelős magyar kormány és a bécsi udvar viszonya. A kormány rohamtempóban szervezte a honvédsereget, amelynek szeptemberben már a horvát bán, Jellasics támadásával kellett szembenéznie. Török Ignác szeptember 25-én Magyarország legnagyobb erőssége, a komáromi vár erődítési igazgatója lett. Három nappal később ideiglenesen őt nevezték ki a császárhű, a kormány által leváltott Wilhelm Mertz altábornagy helyett a vár parancsnokává, a legénység ekkor tette le az esküt a kormány hűségére. Októbertől ismét erődítési igazgató volt, december 17-től ezredesi rangban. A döntőnek szánt osztrák támadás 1848 decemberében Alfred zu Windisch-Grätz herceg vezetésével indult meg, a hónap végén Komáromot is ostromolni kezdték. A várparancsnok Majthényi István arról értesülve, hogy a kormány a fővárost kiürítve Debrecenbe költözött, felvetette a vár feladását. Tiszttársai ezt felháborodva fogadták, ezért Majthényi 1849. január 5-én lemondott. A parancsnokságot a rangidős Török Ignác vette át, akit tisztségében a kormány is megerősített, január 26-án tábornokká nevezték ki. Az erősséget kitörésekkel, majd az ostromgyűrű februári teljes bezárulta után a támadások visszaverésével sikerült megvédelmeznie. Április 10-én, amikor a tavaszi hadjárat sikerei után egyre közelebb került a vár felmentése, átadta a parancsnokságot az újonnan érkezett Lenkey Jánosnak és ismét erődítési igazgató lett.
1849 májusától a honvéd mérnökkar helyettes parancsnokaként, júliustól parancsnokaként az országban folyó erődítési munkálatokat irányította. Júniusban a visszafoglalt Budán az osztrákok által emeltetett erődítések lebontását, majd az esztergom-párkányi hídfő építését vezette. Júliusban Szeged környékén, a Tiszánál irányította a sáncépítési munkálatokat, ahol a hadvezetés az orosz intervenció után a honvédsereget a döntő csatára akarta összpontosítani. A szabadságharc utolsó napjaiban csatlakozott a fővezér Görgey Artúr feldunai hadtestéhez. Miután Görgey augusztus 13-án Világosnál az oroszok előtt letette a fegyvert, Török Ignácot tábornoktársaival együtt kiadták a bosszút lihegő osztrákoknak. A cs. és kir. rendkívüli hadbíróság augusztus 26-án kezdte tárgyalni Aradon – a Magyarországot teljhatalommal kormányzó Julius Jacob von Haynau táborszernagy utasítására – a szabadságharc alatt a honvédsereg önálló seregtestet vezénylő főtisztjeinek perét. A törzshadbíró úgy találta, hogy Török Ignác „hivatva lett volna akár élete kockáztatása révén is fellépni a lázadó párt ellen és uralkodója érdekében, hogy Komárom várát, a fontos bástyát, amennyiben módjában áll megtartsa az államnak”. Török Ignác tetteit magyarságával indokolta, mondván: „Lelkiismeretem felment engem”.
A haditörvényszék végül valamennyi vádlottat – Török Ignácon kívül Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet és Vécsey Károlyt – 1849. szeptember 26-án a katonatisztek számára megalázó kötél általi halálra ítélte felségsértés és lázadás miatt, de Lázárt, Dessewffyt, Kisst és Schweidelt golyó általi halálra „kegyelmezték”. (Az időközben elborult elméjű Lenkey János elleni eljárást megszüntették, ő börtönében halt meg 1850. február 9-én). Török a kivégzése előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását: Vauban francia hadmérnök egyik munkáját olvasta. A kivégzésekre 1849. október 6-án – a második bécsi forradalom és Latour császári hadügyminiszter meglincselésének első évfordulóján – került sor. A hajnali órákban először a négy golyó általi halálra ítélt tábornokot lőtték agyon, majd a kilenc akasztófára ítélt következett. Közülük másodikként Török lépett a bitófa alá, de a kivégzéstől megmentette egy szívroham. Utolsó szavai ezek voltak: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam”.
A régi Maros-fahíd vári hídfőjénél 1932-ben megtalált maradványai az aradi emlékoszlop kriptájában nyugszanak. Gödöllőn 1949-ben avatták fel a róla elnevezett utcában álló mellszobrát, az 1955-ben alapított, nevét viselő gödöllői gimnázium előtt 1995-ben egy másik mellszobrát is felállították. Az aradi vértanúk kivégzésének napját a kormány 2001-ben a magyar nemzet gyásznapjává nyilvánította. 2018-ban mutatták be Pozsgai Zsolt darabját, a Magyar Golgotát, mely Török Ignác életének utolsó estéjét felidézve tiszteleg az aradi vértanúk előtt.
(MTI)