„Csak egy közvetítő vagyok” – Hullan Bea festőművész a Mandinernek

A belvárosi lakásgalériában vagyunk. A falakon hatalmas női portrék. Szépek, titokzatosak, aszimmetrikusak. Hullan Bea festőművész alkotásai, aki hat éve még fogtechnikusként dolgozott, ám akkor végképp elragadta a művészet.

Ahogy fogalmaz, ő volt az, aki kiskorában mindig csak festett. Akit feljelentettek a szülőknél, hogy az óvodában egész délelőtt csak rajzolni akar. Gyerekként az egyetlen dolog volt a rajzolás, amiben sikeresnek érezte magát.

„Apámtól gyakran kaptam képeslapokat Füzesi Zsuzsa illusztrációjával, ezeket szerettem a legjobban rajzolni” – mondja Bea, aki aztán később eltávolodott a festészettől.

Felnőtt, megházasodott, gyerekei lettek. A legnagyobb, Dorka 20 éves, Bendegúz 13, Szofi pedig 12 éves. Amikor 2000-ben megszületett a nagylánya, esténként

 Élvezte, a festményeket pedig a családban szétkapkodták.

„Két irányból sodródtam a festészet felé. Részben a magánéleti válságom miatt, másrészt pedig a munkahelyemen is kiderült, én inkább festő vagyok, mint fogtechnikus” – beszél őszintén arról a korszakáról.

Fogtechnikusként azon a részlegen dolgozott, ahol ecsettel kellett kerámiafogakat felépíteni. Azt mondják, tehetségesnek számított, s valóban sok időt és energiát fektetett a munkába. Csak aztán jött a nagy mumusa, a középszerűség. Azt egyszerűen nem bírja.

Ami középút, az nála szóba sem jöhet, a mélységek és magasságok embere. Fogtechnikusként sem tudott állandót produkálni. Egyszer csinált egy tökéletes munkát, másszor pedig olyat, amit képtelenség lett volna betuszkolni a kuncsaft szájába.

„A főnököm rendes volt, egyébként azóta a festményeim egyik vásárlója. Egyszer odaállt elém és azt mondta, olyan, mintha a fogtechnikát is művészetként fognám fel, beleviszem a hangulatom, az érzéseim. A megrendelőnek viszont nem mondhatja azt, hogy elnézést, azért csálé az egyik műfog, mert a művésznő alkotói válsággal küzdött. Eljöttem tőle. Azóta főállású festőművész vagyok.”

Sokszor megesik, hogy reggel bemegy a műtermébe, körbenéz, látja ezeket a festményeket és rácsodálkozik, hogy vajon ki is készítette őket? Mert ő biztosan nem, képtelen lenne hasonlóra. Ilyenkor mázsás súlyként veszi kezébe az ecsetet. Persze tudja jól, ez egy folyamat.

Kezdetben tájképeket festett. Szokatlan, szürreális festményeket. „A tájképeim bohókásak, nincs bennük logika. Fejjel lefelé lógnak a fák, ha innen nézem felhő, ha onnan víz. Amikor ezeket a képeket festettem, hirtelen mindent ki akartam magamból adni. A hosszú évek elfojtását, várakozását, fájdalmát, mindent” – vallja Hullan Bea.

Ha elkészült képe nem tetszik vagy csak recseg-ropog, kegyetlenül elbánik vele, jön az alapozó és eltünteti. Volt olyan képe, amelyért már bejelentkezett egy gyűjtő, imádta, ő viszont egyik reggel arra ébredt, hogy utálja a művet.

Elég egy kis disszonancia, egy kis apróság, hogy kiábránduljon egy festményéből.

Emily a kedvence. Ha pedig nem, akkor Jade és Kloé, ő az egyetlen kétarcú lány a képei közül. Hónapokon keresztül készült. Vívódott, szenvedett, többször lefestette, mire megmaradhatott. Kezdetben tájképeket festett, mostanában pedig női portrékat. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra szakított a tájképes korszakával.

„Amikor a szürreális tájképeket festettem, egyszer felkiáltottam, elég volt! Sokkal nagyobb vásznakat akarok, női arcokat akarok! Aztán kaptam egy kétszer két méteres vásznat. Én pedig elmerültem benne és megszületett az első női portrém.”  

Mindegyik festménye aszimmetrikus. Érdekes, hogy kiből mit hoz ki a művészet. Picasso szinte kihányta magából a depressziót, a képei sokszor fájdalmasak. Bea számára a festészet viszont inkább a lelki egyensúlyt adja meg, a szépséget kell megfestenie ahhoz, hogy harmóniába legyen önmagával.  

Rendelést sosem vállal, pedig megesett, hogy egy gazdag vállalkozó sok millió forintot kínált azért, hogy megfesse a barátnője portréját. Nem érdekelte, nem izgatta.

Felvetődik a kérdés: miért csak női portrék születnek? Bea állítja, nem ő dönt arról, mi kerüljön a vászonra.„Sokszor úgy érzem, nem sok közöm van ahhoz, hogy milyen képet festek, számomra is meglepetés, mi lesz belőle. Úgy érzem, csak egy közvetítő vagyok, valaki használja a kezemet. Jelenleg pedig női portrékra.”

Egy évben 12 festménynél nem készít többet. Van, amelyiket eladja, de nagyon nehezen válik meg tőlük. Ilyenkor nagyon furcsa tud lenni: van, hogy úgy kell kitépni a kezéből a festményt. Olyan is megesett, hogy azért nem adta el az egyik képét, mert a vevő rezgése nem volt neki való.

„Fontos, hogy a képem, amely az én érzéseimnek, vívódásaimnak a lenyomata, olyan helyre kerüljön, ahol én is jól érezném magamat” – mondja ezzel kapcsolatban Bea.  

Vannak kiállításai, ráadásul egyre nívósabbak, viszont a kortárs festőkkel kevés a kapcsolata, főleg azért, mert ő autodidakta módon lett festő,. Valahol különcnek számít főhősünk, akivel jelenleg női portrékat festett valaki.

Valaki, odafentről.

Fotók: Ficsor Márton