Fogtechnikusként azon a részlegen dolgozott, ahol ecsettel kellett kerámiafogakat felépíteni. Azt mondják, tehetségesnek számított, s valóban sok időt és energiát fektetett a munkába. Csak aztán jött a nagy mumusa, a középszerűség. Azt egyszerűen nem bírja.
Ami középút, az nála szóba sem jöhet, a mélységek és magasságok embere. Fogtechnikusként sem tudott állandót produkálni. Egyszer csinált egy tökéletes munkát, másszor pedig olyat, amit képtelenség lett volna betuszkolni a kuncsaft szájába.
„A főnököm rendes volt, egyébként azóta a festményeim egyik vásárlója. Egyszer odaállt elém és azt mondta, olyan, mintha a fogtechnikát is művészetként fognám fel, beleviszem a hangulatom, az érzéseim. A megrendelőnek viszont nem mondhatja azt, hogy elnézést, azért csálé az egyik műfog, mert a művésznő alkotói válsággal küzdött. Eljöttem tőle. Azóta főállású festőművész vagyok.”
Sokszor megesik, hogy reggel bemegy a műtermébe, körbenéz, látja ezeket a festményeket és rácsodálkozik, hogy vajon ki is készítette őket? Mert ő biztosan nem, képtelen lenne hasonlóra. Ilyenkor mázsás súlyként veszi kezébe az ecsetet. Persze tudja jól, ez egy folyamat.
A bizonytalanság, a kétségbeesés, a szélsőséges gyötrődés szüli meg a következő festményt.