Gábor

Mostanában az álom és az ébrenlét határán többször előfordult, hogy olyan alakok bukkantak fel a múltból, akik már jó ideje nem jutottak eszembe. Arcok emelkednek ki a különféle képek kaotikus hömpölygéséből, s ezek az arcok aztán makacsul kitartanak, mintha dolguk lenne velem vagy mintha dolgom lenne velük.

Az egyik ilyen nemrég felmerülő arc Gábor arca volt, a rég halott nagymarosi kocsmárosé. 

A halál furcsa fénybe állítja az emlékezést, hajlamossá tehet a nosztalgiára, az egyoldalúságra. A mondás, mely szerint halottakról vagy jót, vagy semmit, nyilvánvalóan álszent. Sosem értettem, miért tabu az elhunytak életükben elkövetett hibáiról, tévedéseiről, gyalázatos dolgairól beszélni.

Gábort mindenki ismerte a kisvárosban, ahol élt. Ebben a kisvárosban mindenki ismer mindenkit – ami persze nem igaz, de így szokták mondani, és általában azt jelenti, hogy mindenkinek van a másikról valamilyen torz és felületes tudása. Ahol négy-ötezer ember él együtt, nem ritka az ilyesmi. Ez még éppen olyan szám, hogy úgy érezzük, ismerjük a másikat. Naponta látjuk a boltban, a vasútállomáson, a templomban.

A közösség tagjai valójában nem ismerik egymást, mert honnan is ismerhetnék. Ismerni egymást olyan állapot, ami keveseknek adatik meg. Az emberek többsége az „ismerni” szó alatt olyasmit ért, aminek semmi köze az adott dologról vagy személyről való tudásának. A többiektől hallottam, amit a magam véleményének gondolok.

Gábor boltosként tett szert ismertségre szerte a városban. Vegyesboltot tartott fenn, amit a feleségével együtt vittek. Erről a vegyesboltról csak halvány emlékeim vannak. Másfelé laktunk, nem jártam sűrűn arra. Megismerkedésünk ideje későbbre tehető. Arra az időre, amikor már rég nem működött a kis vegyesbolt, csak a kocsma.

Nem tudom, milyen körülmények között keveredtem oda először, de a hely atmoszférája annyira rabul ejtett, hogy aztán sokáig nem is szabadultam onnan. Gábor kocsmája egy alagsori helyiségben működött, ahová néhány lépcsőfok vezetett le az utcáról. Mintha egy Tarr Béla-filmben járnánk. Akkoriban még nem ismertem Tarr filmjeit, de később, amikor már igen, mindig eszembe jutott, hogy Gábor kocsmája milyen ideális helyszín lett volna a forgatásokhoz.

Gábor, ahogy mondani szokás, lecsúszott. A vegyesbolt tönkrement, az asszony egy reggelen elköltözött. Kocsmája eredetileg „normális” italmérésnek indult. Fokozatosan alakult át egyfajta menedékhellyé, a kisváros kitaszított vagy sötét egzisztenciáinak törzshelyévé. Amikor a helyet megismertem, már ilyen volt, és éppen ez varázsolt köré valami halálos, nyomasztó aurát. Előre lehetett tudni, mi lesz a vége, és nem is tévedtem.

Gábor kocsmájának legfeltűnőbb jellegzetessége az volt, hogy nem kellett fizetni. Mivel sem a tulajdonosnak, sem törzsvendégeinek nem volt pénze, ez a gyakorlat magától értetődőnek számított.

Így került oda a hajdani ávós, aki egyszer, ragaszkodva a régi módszerekhez, egy hangosabb szóváltást követően közénk akart lövetni; vagy az a villanyszerelő, aki egyébként végtelenül szelíd ember és utánozhatatlan szürrealista költő volt, csak ha ivott, akkor rugdosott meg mindenkit, aki látótávolságán belülre került.

Természetesen a hír, hogy magam is (egy barátommal együtt) Gábor kocsmáját látogatom, gyorsan elterjedt. Aki Gáborhoz járt, gyanússá vált a többség számára. Különféle mendemondák keringtek a pincehelyiségről. Bor, vér és egyéb testnedvek keveredtek a róla szóló történetekben. Nekünk kamaszfejjel egyfajta beavatás volt az ott töltött idő.

Az életnek egy olyan arcával szembesültünk, ami a maga sötét és agresszív, szerencsétlen és keserű mivoltában addig teljesen ismeretlen volt előttünk. Volt, hogy naponta jártunk oda csak azért, hogy a reménytelenség és a pusztulás kábító levegőjét szívhassuk.

Egyszer, egy áprilisi délutánon épp ott ért a tavasz. A nyitott kocsmaajtón egyszerre csak berepült legalább egy tucat káposztalepke, ott keringtek a betűző fényben hosszú percekig. Lenyűgözve néztük őket.

Volt, hogy Gábornak tortát vittünk a születésnapjára. Sírva köszönte meg, és elszavalta egyetlen versét, amit kizárólag akkor tett meg, ha előtte legalább negyed órát pityergett már: „Katona jő messzi távol/ puskája lóg a háton, /nem tudja, hogy hazaér-e tán,/ vagy itt veszik a puszta föld haván”.

Aztán elkerülhetetlenül jött, aminek jönnie kellett. A felpüffedt arc, a vizes bokák, az egyre gyakoribbá váló tartós bezárások. A törzsközönség szétszéledt.

Gábor haláláról csak jóval később értesültem. Akkor már más útjaim voltak, neheztelt is rám a vége felé, hogy cserben hagytam, hogy szégyellem a társaságát. Tényleg szégyelltem.

Ezt viszont már ma szégyellem. Ahogy azt is, hogy azt sem tudom, hová temették.

Nyitókép: Jelenet Tarr Béla Sátántangó című filmjéből. Forrás: filmvilag.hu