„Hát hiába beszélek én a tévében?” – Győrfi Pál a Mandinernek

Hogy van? Bírja a megfeszített tempót?

Gyerekkorom óta az Országos Mentőszolgálatnál dolgozom, itt nőttem fel, megszoktam, hogy nincs két egyforma napom, és hogy néha tragikus és nehéz helyzetekkel találkozom a munkám során. Ez ad valamennyi erőt és védettséget, de azért ilyen helyzettel, mint a mostani, még én sem találkoztam. Bár a mentőszolgálatnál mindig is készültünk járványhelyzetekre, világjárvány még nem volt az életünkben. Egyébként gyerekkorom óta különös figyelemmel kísérem a járványügyi történeteket,

Emlékszem, sokkoló élmény volt, amikor először végigolvastam. A könyv a sci-fi és az irodalom különös ötvözete, orosz szerzője egy képzeletbeli járvány terjedését igyekezett valós elemekkel átszőve bemutatni. Az ijedségen túl sokat tanultam belőle. Talán a gyerekkoromból eredeztethető járványok iránti érdeklődésem volt az oka, hogy amikor az első hírek jöttek Vuhanból a koronavírusról, azonnal a legrosszabbra számítottam. Mondtam is a kollégáimnak, hogy úgy kell készülnünk, hogy a vírus akár ide is elérhet. Nyilván tőlem függetlenül is nagyon korán elkezdtük a mentőszolgálatnál a felkészülést: leporoltuk a terveket, és számba vettük a lehetőségeinket.

Mi változott az életében a járvány kitörése óta? Mivel telnek a napjai?

Jelentősen megváltozott a munkám. A mentőszolgálat mellett nagyon sok mást vállaltam eddig, remélem, a jövőben is lesz rá lehetőségem. Sok helyre hívtak előadni, emellett kommunikációt tanítok a Metropolitan és a Nyugat-Magyarországi, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is. Ezek az elfoglaltságaim nagyrészt kiestek, ugyanakkor csomó – a járvánnyal kapcsolatos – pluszfeladatom adódott. Nálunk is alakult egy Operatív Törzs, sok feladat van, nem tehetem meg, hogy otthon maradok. De természetesen a Markó utcában sem puszilkodunk, nem megyünk közel egymáshoz, ellenben sokszor, alaposan mosunk és fertőtlenítünk kezet. Tehát betartjuk azokat a szabályokat, amiket másoknak ajánlunk.

Nem aggódik, hogy hazaviszi a családjának a vírust? Minden elővigyázatosság mellett is valós veszély ez az ön munkájában.

Nyilván arra törekszem, hogy ne fertőzzem meg őket. Bárhol is vagyok, igyekszem tartani a távolságot az ott lévőkkel, amikor hazaérek, „zsilipelek”, vagyis minden nálam lévő dolgot lerakok, majd lemosakszom, kezet fertőtlenítek, otthoni ruhát veszek fel és csak azt követően megyek be a gyerekekhez. Három kisgyerekünk van, egy hatéves Lillám, egy nyolcéves Alízom, és egy tízéves Ádámom, és van egy huszonhárom éves, már önálló életet élő nagyfiam, Dani.

hogy a három gyerek otthontanulását irányítsa, és a saját munkáját is elvégezze. Mindezek mellett takarít, főz, mos, kemény meló. Azonban van némi jó oldala is a járványnak, hiszen mivel elmaradtak a gyerekek edzései, különórái, nincs rohanás, hétvégén sem kell menni a fiam focimeccseire és sakkedzéseire és a lányok sem mennek gimnasztikára. Így aztán jóval több időt tölt együtt az egész család, jókat beszélgetünk, játszunk.

Nemcsak saját otthonában, hanem több millió honfitársunkéban is jelen van a Maradjanak otthon-videókkal. A pelenkás gyerektől a százévesig ismeri az egész ország. Milyen érzés?

Az ismertség ezt megelőzően is megadatott, hiszen minden este feltűntem a Híradó baleseti beszámolóiban. Ott a tanulságot általában még korai leszűrni, ezért a nyilatkozatommal nehezen tudok valódi társadalmi hasznot produkálni. Ellenben most, hogy az emberek egészségét, biztonságát kormányzati üzenetekkel, tanácsokkal tudom támogatni. Fontos feladatnak és nagy megtiszteltetésnek tartom ezt, és úgy tűnik, sikerült is lassítani a járvány terjedését. Ez a tény nyilván inkább az intézkedéseknek köszönhető, az én szerepem elenyésző ebben, de ha mégis volt pici részem az eddigi sikerben, akkor nagyon büszke vagyok. A cél, hogy lassítsuk a járvány terjedését, hogy ne kerüljön egyszerre sok és nagyon súlyos eset az egészségügyi ellátásba.

Igazi kihívás lesz megértetni, hogy az ünnep alatt is tartsa be mindenki ezeket az óvintézkedéseket, és ne jöjjön össze közös eszegetés-iszogatásra a tágabb család. Egyébként nagyon sok visszajelzést kapok, ezek majdnem mindegyike pozitív, persze vannak fiatalok, akiket már idegesít, hogy a videóik előtt ennyiszer elmondom: „Maradjanak otthon!”.

Egy szál alsónadrágban ül megkötözve egy photoshop-képen, alatta a felirat: „Elkaptam! Mehettek vásárolni!” Nem zavarja, hogy mémek szereplőjévé vált?

Nem, mert egy ilyen szorult helyzetben – mint amilyenben nemcsak mi vagyunk itt Magyarországon –

Bár még nem vagyunk a legnehezebb helyzetben, de már most mindenki életére rányomta bélyegét a járvány, rengeteg lemondást, veszteséget kényszerülünk elkönyvelni, ebben a helyzetben főleg felértékelődik a humor. Az persze ízlésbeli kérdés, hogy mi az, ami még működhet, és mi az, ami nem illik a helyzet komolyságához. A fiam ezt egész jól eltalálta: a TikTokon indult videóját úgy sikerült humorossá tennie, hogy az üzenet is átment.

Több millió nézőt vonzott az említett videó, amiben Győrfi Dániel látható, amint átugrani készül az ön által tolmácsolt „Maradj otthon!” üzenetet, de ön előlép a spájzból, és elmondja személyesen. Lassan a csapból is ön folyik, nem válik ez előbb utóbb kontraproduktívvá?

Nem. Sőt, mivel a videó a TikTokon indult, így olyan gyerekekhez is eljutott, akikhez a komoly üzenet sokszor nem. Rengeteg e-mailt kapok családoktól, azt kérve, hogy azoknak a gyerekeknek is üzenjek, akik egyre nehezebben bírják az otthoni bezártságot, és egyre nehezebb őket rávenni a tanulásra. Dani fiammal most éppen azon gondolkodunk, hogy újabb videóval célozzuk meg őket.

Még mindig vannak olyanok, akik nem fogták fel, hogy a vírus terjedése – gyógyszer, és oltóanyag hiányában – csak az izolációval lassítható. Hozzávetőlegesen a magyar lakosság hány százaléka hány fittyet az otthonmaradásra? Mit lehet velük kezdeni?

A járvány mostani – az úgynevezett csoportos megbetegedések – fázisában nagyon sokan fizikailag még nem találkoztak a vírussal, közülük többen úgy érezhetik, a probléma csak a hatszáz körüli igazolt magyarországi fertőzötté és nem az övék. Az a feladatunk, hogy megértessük az emberekkel, hogy nem így van,

Viszont jelen pillanatban bizalmi kérdés, hogy vajon elhiszik-e nekünk, amit mondunk. Azt látom, hogy eddig Magyarországon fantasztikusan sikerült kezelni a helyzetet, a számok is ezt igazolják. Úgy érzem, megszolgáltuk a lakosság bizalmát, ezért továbbra is azt kérem, hogy bízzanak bennem, bennünk, mert bizalom nélkül nem tudjuk lassítani a vírust. Összeszorul a gyomrom, amikor utcán összeverődő csoportokat látok, amint iszogatnak, kezet fognak, ölelkeznek. Hát hiába beszélek én a tévében? Nagyon remélem, hogy előbb kezdik el betartani a korlátozásokat, minthogy fizikailag is találkozzanak a vírussal, mert akkor már késő lesz. Szerencsére azonban ez a ritkább eset, a város összképe azt mutatja, hogy a társadalmi felelősségvállalás fontossága az emberek többségéhez eljutott.

Mikorra várható a járvány tetőzése? Kell-e arra számítanunk, hogy betegek maradnak ellátatlanul, mint Olaszországban?

Minden erőfeszítés arra irányul, hogy a járványt olyan szint alatt tartsuk, amit még a magyar egészségügyi ellátórendszer elbír. Egyelőre bőven alatta vagyunk. Nem vagyok infektológus, ők tudják ezt szakszerűen megítélni. Az viszont biztos, hogy a járvány terjedésének lassításával időt is nyerünk, hátha ez alatt új terápia vagy akár vakcina tűnik fel a láthatáron.

Ez mind igaz, de a gazdasági hatásokról sem szabad megfeledkezni: minél hosszabb ideig nyúlik a járvány időszaka, annál több munkahely kerülhet veszélybe.

Óriási felelősség van a döntéshozókon, hogy az egészségügyi és a gazdasági szempontokat összeegyeztetve jó válaszokat adjanak. Eddig azt látom, hogy a döntések időben és példamutatóan születtek meg. 

Mit vár a járvány után? Lesz változás az egészségügy területén? A mentők eddig is jól álltak a társadalmi megbecsüléssel, amit más egészségügyi dolgozók nem mindig mondhattak el magukról. A most bejelentett egyszeri juttatáson kívül számít béremelésre?

Azt gondolom, ez részben anyagi, részben erkölcsi kérdés. A saját környezetemben azt látom, hogy a mentődolgozók már az első pillanattól kezdve példamutató hivatástudattal, fegyelmezettséggel álltak bele a helyzetbe. Egy rossz szót nem hallottam, sokan azonnal felajánlottak nemcsak pluszmunkájukat, de egyéb segítségüket is. Ha valaki ezt a hivatást évtizedeken keresztül vállalja, akkor rendszerint azért vállalja, mert hasznosnak érzi magát. A jelenlegi helyzetben a társadalom jobban láthatja, hogy azok az emberek, akik ezt választották, megbecsülést érdemelnek. Most meg is kapjuk a támogatást: együtt tapsolják meg a ház lakói a mentőket, és rengeteg segítség áramlik, ezeknek a visszajelzéseknek óriási szerepük van. Nagyon remélem, hogy a járvány után sem felejtik el az emberek, hogy azok,

Hogy vannak a bajtársak? Hányszorosa a munkájuk most, a koronavírus idején egy átlagos áprilisi naphoz képest?

Az alapfeladatainkban pici csökkenést tapasztalunk, a kisebb forgalom miatt például kevesebb a baleset. Megjelentek viszont új feladatok, például a járványügyi mintavételeket mentőegységeink végzik, de részt vettünk a házorvosi védőeszközök kiosztásában is. A járványkórházak kijelölése után a mi dolgunk volt a nem koronavírusos betegek átszállítása is. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy kollégáinknak minden védőfelszerelése meglegyen, mert ha ők megbetegednek, akkor nehezebb lehet az emberek ellátása. Ezen feladatok elvégzésére egyelőre elegendő a kapacitásunk. Mindezek mellett arra is megvannak a terveink, ha nagyságrendekkel több beteget kell ellátnunk.

Hogy bírja a szellemi, lelki terhelést? Milyen megküzdési módjai vannak?

Szerencsém van, mert boldog a családi életem, ez az egyik legfontosabb megküzdési módom, emellett kétnaponta futok. Az egyéni sportot ajánlom másoknak is, különösen fontos most az immunerősítés.

Ön fog bármit is változtatni a saját életén, ha lecseng ez az időszak?

Igyekezni fogok azután is ilyen sok időt tölteni a családommal.

Az összezártság, az otthoni tanítás, a home office még azok idegzetét is megtépázza, akiké egyébként acélból van. Mit üzen nekik?

És hogy milyen áldozatokkal kerülünk ki belőle, ez mindannyiunk közös felelőssége, ezért kell vigyáznunk magunkra és egymásra, betartva, amit idegesítő módon már százezredszer hallanak tőlem a tévében.

Fotók: Földházi Árpád