Havazás Amiens-ben

Havazás Amiens-ben

Szent Márton-apokrif

Tegnap reggel óta havazik. A város körvonalai
alig látszanak a sűrű hófüggönyön át. Lovam mozgásán
érzem, hogy fárad, minden lépésnél remeg alattam a teste.
Csak akkor vettem észre azt az embert, amikor elhaladtam
mellette. Addig azt hittem, egy kupac föld az út mellett,
amit belepett a hó. Megmozdult.

Gyerekkoromban láttam utoljára ilyen havat,
Pannóniában. Apám a hátán vitt haza, különben elsüllyedtem
volna a hóban. Már csak ruhájának faggyúszagára emlékszem,
és a válla fölött a messzi dombsorok szürke vonalára.

Az ember megmozdult, kinyújtotta a kezét.
Fagytól szederszínű bőrén csorgott a megolvadt hó.
Megpróbált szólni hozzám, de csak nyöszörögni tudott,
keze megdermedt a mozdulatban. Mint egy csupasz faág,
ahogy kimeredt a hóból a karja. Leugrottam a lóról,
köpenyemet ráterítettem, és dörzsölni kezdtem dermedt
testét a köpenyen át. Rám nézett, szólni akkor sem tudott,
láttam a szemében az arcomat, az arcomat és a hólepte
vidéket körülöttünk. Fiatal férfi volt, olyan sovány, hogy a
köpeny alatt szinte elveszett a teste. Magam elé ültettem
a lóra, úgy haladtunk át a városkapun.

A centurio utánam szólt, hogy miért nem hagytam
inkább odakint, a falon túl, mindenkinek jobb, ha az ilyen
nyomorult koldusok elpusztulnak télen, mint a legyengült
őzek, már így is sok van belőlük. Ha tudnád, mit beszélsz,
belepusztulnál a szégyenbe, mondtam neki, s ahogy
továbblovagoltam, hallottam még harsány röhögésüket.

Amikor aznap éjszaka, a legénységi szálláson álmomban
megjelent az Úr, megismertem rajta a köpenyem, amelyet
ráborítottam arra az emberre, aki ott feküdt a hóban, nem
messze a városkaputól. Nem láttam tisztán az arcát, olyan
erős fényt árasztott, de tudtam, hogy Ő az. Beszélt hozzám.
A köpenyed nekem adtad, a köpenyedet rám terítetted. A fény
az én ruhám, öltözz fel az én ruhámba, terítsd magadra
palástomat, melyre Atyám nevét hímezték az angyalok.
Reggelre elállt a havazás, méteres hó borította
a város utcáit.

Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál.
Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem.
Mintha nem is én nézném a halványkék eget a
sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test
nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne.
Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres
mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy üvegfalán
ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám,
úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra
dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.
Nem vagyok a magamé.

Az a koldus vagyok, senkié, a falakon kívül, kitaszítva,
mint te voltál közöttünk. Nem vagyok sehol, csak arcod
fényében. Nem mozdulok el a fényből, Uram. Ruhádba
öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen
havazáson, ami az evilág.