A konkolyról, a búzáról és a marhabélyegről

Ma, a giccs-konfessziók és az ítéletek korában mindebből alig valami látszik. Leginkább semmi. Aki komolyan foglalkozik a saját marhabélyegeivel, a legritkább esetben teszi nyilvánosan. Aki nyilvánosan beszél a saját bűneiről, a legtöbb esetben egyszerűen hazudik. Ilyen-olyan stiklik megvallásával fed el ezeknél jóval komolyabb stikliket. Társadalmi szinten semmiféle önvizsgálat nem képzelhető el, még személyes szinten is igen ritka jelenség. A társadalmi méretű önvizsgálat (lásd a „Nagy Német Szembenézést”) szintén ócska hazugság, de legalábbis orbitális csúsztatás.

Aki azt gondolja, hogy Magyarországon ma valamiféle szembenézés zajlik épp, az becsapja magát. Aki ilyesmire szólít fel, szintén becsapja magát, a másikat pedig, akit felszólít, egyszerűen megalázza. A helyzet az, hogy senki nem szólíthat fel senkit szembenézésre, bűnbánatra, önvizsgálatra. Egyszerűen azért nem, mert senki nincs abban a helyzetben, hogy a másikat megítélje. Ettől még folyamatosan ítélkezünk, én is folyton ítélkezem, de nagyon rosszul tesszük, nagyon rosszul teszem.

Amikor egy társadalom egyik része önvizsgálatra és bűnbánatra szólítja fel a másik részét, akkor az azt jelenti, hogy az a társadalom veszélyes illúziók foglyává vált. Elhisz valamit magáról, ami nincs. Aki bűnbánatra szólít fel, egyúttal azt is állítja magáról, hogy valamiféle homályos etika értelmében felette áll a másiknak. Felülről beszél lefelé, birtokolni vél valamit, amivel a másik szerinte nem rendelkezik. Az igazságot véli birtokolni. Ma ez olyan szinten van így, mint Besenyő Pista bácsi esetében, akinek annyiszor van igaza, ahányszor csak akarja. Amíg a színpad közepére besétáltam, ötször volt igazam – mondja. Nem? De. Akkor már hatszor. (...)

Érteni vélem, hogy nagyjából mire vonatkozik mindaz, ami a körkérdésben megfogalmazódik. Ha jól értem, az az igény körvonalazódik itt, mely szerint itt most sokaknak lenne okuk arra, hogy megbánást tanúsítsanak, hogy bocsánatért esedezzenek. Ez a körvonalazódó igény azt feltételezi, hogy itt valaminek vége lett, és valami új kezdődött. »Az első szabad nyár«– olvastam valahol egy hozzászólásban. Hogy tehát ez lenne az első szabad nyár. Mióta az első? Honnan datálandók a rabságban eltöltött nyarak?

Ami az újrakezdést és a bűnbocsánatot illeti, arról egyszerűen azt tudom mondani, hogy itt és most kizárólag büntetőjogi értelemben lehet bármiféle érvényessége. »A rosszakat el kell ítélni, a bűnösök szenvedjenek« – ahogy Gino mondta némiképp leegyszerűsítve azon a régi városligeti majálison. Hagyjuk a különféle taláros testületekre, hogy elvégezzék a munkájukat. De mindaz, ami ezen testületek kompetenciáján innen és túl van, felettébb homályos és ingoványos terület.

Olyan terület, ahol nincsenek útjelző táblák, nincs térerő, nem működnek a navigációs appok. Útjelző táblák korábban mintha lettek volna, legalábbis suttognak ilyesmiről a megmaradt vének, de azok a táblák már elkorhadtak, lepattogzott róluk a festék. Olvashatatlanok. Ezen a felettébb homályos és ingoványos területen ma sokan mászkálnak, kezükben billoggal. Azokat keresik, akikről azt gondolják, hogy a homlokukra kellene égetni a jelet. E nagy keresés közben, mintegy munkadalként a szabadságról és az újrakezdésről énekelnek. Ezek elég közhelyes és unalmas dalok, és csak arra jók, hogy felverjék velük az erdő vadjait. Ők úgy nevezik magukat: jók. Feladatuk, hogy keressék a rosszakat. Hogy kik a rosszak, azt ők mondják meg. A jók között számos olyan is akad, aki korábban rossz volt, de most már valamiért jó. Ezek ezért-azért megúszták a billogot. A rosszak között is számosan akadnak, akik korábban jók voltak, de egyszer csak a rosszak között találták magukat valamiért. Láttunk már ilyet, mondhatnánk, és igazunk is lenne. De még mennyire. Ezek a nagy keresgélések, ezek a billoggal a kézben menetelések a huszadik században (és persze már jóval előtte is) általában tömeggyilkosságokkal végződtek. Ma már nincsenek tömeggyilkosságok, csak máshol. Mindenféle bűzhödt és elmaradott vidékeken ugyebár, tőlünk távol.

A jók mifelénk manapság tényeket mantráznak. Ma a tények helyettesítik a gépfegyvert. Egy cáfolhatatlan tény, és megvagyunk.”

Nyitókép forrása: Facebook