Böjtös leckét kap a világ – Berecz András a Mandinernek

Önök hogyan élik meg a járványt, a karantént? Mit csinálnak otthon?

Ilyesmit nem éltünk még át: keressük a helyünket, egyensúlyunkat. Az én első ijedelmem – mint afféle családfenntartónak – a megélhetéssel kapcsolatos: harminc előadásom elmarad.

Ha hívnak, megélünk, ha nem, akkor baj van. Félálomban még az is fölmerült bennem, hogy fölösleges, amit csinálok. Kinek kell a mese, az ének ilyenkor? Közeledik-e az idő, amikor kenyérért ölre megyünk? Miért kell nekünk füvet nyírni ott, ahol krumplit, zöldséget termeszthetnénk? De jó annak, aki a kertjéből megél, és még meg is tudja védeni magát! Aztán reggel megmosom az arcom, kinézek, virágzik a barack! A ház előtt a tulipánok kiszúrták lándzsájukat a földből, bodobácsok huzakodnak, minden szarka ágat hurcol, az ég, a tavasz biztat – ilyenkor az éjszakai félelmek elvonulnak. Annyi mindent kéne csinálnom, hogy rövid a nap. De ha a déli híreket meghallgatom, az éjjeli kísértetek előttem újra elvonulnak. Ezért csínján kezdek vele bánni. Soha nem volt még ekkora szükség a jókedvre, leleményre, türelemre. Misinek, aki a londoni Királyi Akadémián tanul, a vizsgakoncertje elmarad. Borult a menetrend, félretette közvetlen, „kisebb” feladatait, és elővette a távoliakat, a nagyobbakat. Bartók II. és III. zongoraversenyét tanulja. Halljuk nap mint nap, ahogy elemenként épül fel egy-egy mű. Már olykor azokat dúdolom magamban. Marci filmezi ezt az új életet. Ez afféle házi feladata is neki. Feleségem élete kevésbé változott. Talán a lelki teher nagyobb. Ő kezén van az itthoni élet. István, mikor hazajön, ontja a történeteket, Kati ölünkbe teszi a kis unokákat, a hasát pedig egyre többet simogatja, jön a harmadik baba.

Vannak érdekes történetei a karantén időszakból?

Sok. Egy tőlem valamivel idősebb kedves barátom például olyan szépen előadta, hogy elég szépet, jót látott, s ha úgy alakul, hát elmegy ő félelem nélkül, viszont addig is segít. Bevásárol időseknek, rászorulóknak. Egy ilyen segélykörútján bekopogtatott egy nénihez, hogy mit vásároljon, mire van szüksége? Mikor elhangzott, hogy legnagyobb szüksége turmixgépre van, akkor barátom felvázolta édesapja felejthetetlen örömét a forradalom idejéből, mikor egy kis sónak, lisztnek hogy örültek; majd javasolta, hogy mossa fel a konyhacsempét jó alaposan, vágja oda a céklát teljes erejéből, aztán fogyassza el ügyesen. Mindketten jót kacagtak. Székelyföld is természetesen szokásához híven ontja a friss karantén-humort. Lelki alkatuknak megfelelően

Tiszteletnek nyoma sincs ezekben, ez aztán ki is zár minden álszentséget. Kamaszosak, de legalább nem dohosak. Például ilyen, hogy: „A csíki villanszerelő es megmondá: jobb szigetelni, mint födelni”.

Palackposta

Mivel foglalkozik mostanában?

Ötvenhárom mesét rögzítettem Naszreddin hodzsától, aki egy szúfi hodzsa volt a 13. században, valahol Perzsiában. Rajzfilm lesz belőle. Már várom. A szamaras okos bolondok figurája már rég foglalkoztat. A flamand Thyl Ulenspiegel vagy német Eulenspiegel, a gyergyói Barát Jóska, és ez a török vándor Naszreddin, akinek történetei, példázatai Boszniától Észak Afrikán át Ujguriáig ma is burjánzanak. Izgat Richard Tarleton alakja is, aki kanász, vízhordó, balladaszerző, sípos-dobos, kitűnő kardvívó és -oktató, színész volt, majd udvari bolond lett. Ő az Erzsébet-kori színház nagy megújítója, kapuinak kitárója. Ő volt, aki a közönség kérésére kutyaugatással is közölni tudta érzései, véleményét, előadás után vidám verekedéseket provokált. Kíváncsi vagyok, mi jön még. Fél éve nem gondoltam volna, hogy sakktörténetbe is belesodródok. A franciák a futót bolondnak nevezték.

Mi lett az előadásaival? 

Elszálldostak. Azért hála Istennek, néhány szervező már beíratta velem a pótelőadások időpontját. Ez jó jel, ezek szerint más is bizakodik.

Átköltözött az online világba?

Igen, kicsit nyögdécselve. Ez lesz tán a színpadom most egy darabig. Van egy Facebook-oldalam, ott kezdtem meg „Palackposta” címmel egy sorozatot. Más ezt a műfajt már olyan jól tudja! Engem a gyerekeim tanítgatnak. Nincs okostelefonom, kölcsönkérem tőlük, vagy Marci veszi fel egy-egy mesémet, dalomat. Úgy látom, rövidebb kell, hogy legyen, mint ahogy az nekem és műfajomnak jól esne. De azért szeretném kiállni ezt a próbát is.

Most olyan helyzet alakult, hogy a világhálón vigasztalni lehet ezreket, milliókat. És szinte másutt se! Így hát, akinél búfeledtető, simogató, csitító, gyógyító történetek lappanganak, szinte köteles hálóra dobni. Hadd rezegjen sokak lelki üdvösségére, javára. Soha tán nemes mókának nemesebb küldetése nem volt még. Rosaline időszerű szavai jutnak eszembe sűrűn, Shakespeare drámájából, a Felsült szerelmesek-ből: „Tizenkét hónapig minden napon / Csak néma betegek közt forgolódj, / Csak hörgő nyomorultakhoz beszélj, / S azon légy, hogy sziporkázó eszed / Mosolyra bírja az aléltat is…” Biron, a gúnyos szellem, kit elkapatott „sok silány kacaj, mely bambáktól bolondoknak kijár”, válaszul így kiált fel: „Egy év! De bárhogy lesz is, meg nem árt! / Tréfával öntöm el az ispotályt!”

Hát ez kéne, ennyit tán még tenni tudunk itthonról mi, orvosok mögött sorakozó, külső gyűrű. Egy idős lakota indián vallomása is igen biztató: „Mikor szűk rezervátumba szorultunk, és ételünk se volt, nyomorult életünket a szent bohócok és a borókabogyó mentette meg.”

A salomvári Gál Sanyi bácsit a zalaegerszegi kórházban az orvosok körbehordozták minden kórteremben, úgy vizitáltak! Betegek, orvosok mind azt mondták: „ez ám itt a zinekció!” Egy pár nappal tovább benn tartották, mint ahogy kellett volna, mert áldás volt minden bolondozása. Főleg azt szerették, mikor pizsamában mutatta meg, hogy vágta zsebre a kezit ifjan, házason és vénen. Ezzel minden nemű élőt, ápoltat és ápolót felrázott, az egész kórháznak témát adott.

Nem kényszerpálya, hogy online kell intézni mindent a személyes találkozások helyett?

A levelezés az egyetlen, amit intézni tudok, a többiből kimaradok. Amúgy, főleg most, igen célszerű, sőt áldásos is, de azért hosszú távon káros kényszerpályának érzem. Az emberek, főleg a fiatalok képtelenek tartósan figyelni egymásra. Nem tudok magam se olyan tömör lenni egy beszélgetésben, hogy valaki telefonja ne pittyegjen, csengjen, zizegjen. És mindig az a fontosabb, ami távol van, ami a messziből érkezik. Nagy baj. Az olyan beszélgetésben, amelyben nincs nyugalom, nem tudnak egymásra nézni, mondat közben elszaladnak, visszaszaladnak és azt hadarják zilált arccal: figyelek – nincs semmi köszönet. Tisztára egerek bálja.

Ez most valószínű fokozódni fog. Na de hát ennél persze nagyobb itt a baj, tudom.

Bolondok napja

Többet mesél most? 

Nem. Ahhoz több nyugalom kell. Viszont több éneket, szöveget tanulgatok. Az ének lefoglalja a figyelmemet, sokszor elismétlem, egyre jobban megy, máris jó kedvem van. Most főleg farsangi maszkura-gúnyoló dalokat tanulok. Ebben az alakoskodó „szász leányt”, „vén szeretőt”, „bolondot”, „fársángot”, „dőrét”, „cudart” táncoltatják meg. Ez az Isten bolondja előadásomhoz jön jól, annak zenei részét képezi.

Mintha a járvány nagyböjtben leültetné az embereket, hogy elég volt, nincs móka, tessék magatokba fordulni! Magunkba fordulunk?

Sok ember eddig nem tudott megállni egy percre se, ezért vagy meglepődik, megijed tőle, vagy él vele. A hosszas békében, jólétben az elbizakodott civilizáció nagyobb része a transzcendens szótól is nevetőgörcsöt szokott volt kapni. Ez a világ most szívszorítóan nehéz, böjtös leckét kap. Vajon, hogy vergődik ki belőle? Isten segéljen mindahányunkat! Én azt sejtem egyébként, hogy az egymásba fordulás éppoly létszükség. Most a nagy feladvány abban rejlik, hogy a betegség főleg az idősebb embertársainkra veszélyes, és őrájuk vigyázni a fiatalabbak kötelesek.

A berlini ifjúság „korona bulijai” például azt mutatják, hogy bizonyos kor felett és közösség, hit segítsége nélkül ez sem könnyű. Virult itt egyébként egy-két évtizede olyan fiatalok közt jól eladható zenei műfaj is, amely a lökd le nagyfatert a lépcsőről zeneesztétikai programot hirdette meg. Ez is vírus egyébként. Tömegek élik le úgy hosszú, sikeres életüket, hogy az igazi felnőtt kor küszöbét öregségükre se sikerül átlépniük. „Előttem csak az látszik talpraesettnek, ki főképp csend és béke közt naponta felemeli lelkét a legdicsőbbhez, veszély közt azonban tán rövid fohászon kívül, semmi hosszas és panaszló litániát soha végpercig nem intonál.” Ezt a szöveget a cselekvő ember mintája, Széchenyi jegyezte le. Ő a befelé fordulásról ezt gondolta, így időzítette, és így is élt.

Elárulnak valamit a mesék, történetek az ilyen válságos időkről? Adnak valami kapaszkodót, viselkedésmintát?

Történet most hamarabb jut eszembe. Kósa Ferenc filmrendező mesélte a nyolcvanas években az R Klubban, a Műszaki Egyetemen. Ő maga volt a szemtanú. Az 1956-os forradalom idején egy nyírségi faluból alvadt vért küldtek Budapestre. A falu egyetlen, kocsmabeli rádiójában hallották: Adjatok vért! Vér kell a forradalomnak! Vér kell a kórházaknak! És ezek a nyírségi atyafiak megvágták a karjukat, vérüket egy jól kikénezett hordóba csurgatták, lovas szekéren Pestnek indították. Az a vér nyilván a kórházig nem jutott el, de

Sokaknak erőt adót, máig hatót, lélekindítót, Teremtő elé valót. Ennek bizony testvérek között is vérszerződés a neve. A „széthúzó magyarok” cselekedték ezt is. Válságos időben.

Fotó: Földházi Árpád

***

A Mandiner elkezdte Karantén-interjúk sorozatát, amiben ismert személyiségeket kérdezünk a megváltozott életünkkel kapcsolatos gondolataikról, saját tapasztalataikról. 

Az eddigi interjúink (többek között Jelenits Istvánnal, Nagy Feróval, Zacher Gáborral, Prieger Zsolttal és Varga Liviusszal) itt érhetők el.