„Ha hazád volt, az marad örökre”

Erős konszenzus van a szakemberek között arról, hogy három generációra van szükség, mire egy háborús történelmi tragédiát feldolgozunk; az átörökített sebek ennyi idő alatt múlnak el. Eszerint már nem nő együtt egyre több gyermeknek a csontjaival a második világháború okozta fájdalom, de ott van a zsigereikben a kommunista diktatúra iszonyatának láthatatlan, tudattalan, de átemelt fájdalma. Nekem a szabadság még nem természetes, a kisfiamnak, végtelen örömömre, az. Az én gyomrom ma is összeugrik a határon, ő csak elégedetten megállapítja, hogy egy másik országba értünk.

Harminc éve szabadság van, s ennek a szabadságnak a valaha egyenként megélt eufóriája ma a gyerekeknek egyként evidens minden részletében. Sokszor olvasni a szabadság vélt hiányáról, mi több, elnyomásról, diktatúráról. Másik írás tárgya lenne ez, ám nekem, akit éppen csak megnyalt a kommunizmus, de kamaszként láttam sajtórendészeti vétségről írt határozatot apám asztalán, olvastam, hogy „kiutazása a népköztársaság érdekét sérti”, szenvedtem végig házkutatást, szedtek le Kürtösnél és fordítottak haza a román határőrök, „mert csak”, elég meglepő és visszataszító olvasni efféléket mostanság.

Annak, hogy mind messzebb kerülnek tőlünk a közelmúlt történelmi fordulatai, van egy tragikus, bár természetes következménye is: mind kevesebb mód van találkozni és beszélgetni olyanokkal, akik átélték például a soá borzalmát, akik hazajöttek Auschwitzból vagy a gulágról. Egyre többen mennek el közülünk 1956 hősei is, és az őket követők temetésén is fájóan gyakran találkozunk rég nem látott barátokkal. Ahogy a szabadság magától értetődik – s milyen öröm, hogy az! –, úgy annál fontosabb, hogy megismerjük az odavezető utat. Minket, akik a szocializmusban voltunk gyerekek, kiver a víz, ha a hajdani állami ünnepekre gondolunk, vagy a hivatásos történetmesélők ideológiával terhelt kiszera méra bávatagját idézzük fel magunkban.