Nagy dilemma volt a szülés?
Annyi történt, hogy leültem magammal és megkérdeztem, na, Anna, mi legyen? Merre tovább 40 évesen? Idő van, nincs több mellébeszélés!
Egyenes beszéd…
Végiggondoltam az életemet. Ha így folytatom, idővel öregedő rocksztár leszek gyerekek nélkül, s majd egyre jobban erőlködöm, hogy bizonyítsak magamnak, hogy minden rendben, teljes az életem. Arra jutottam: amúgy is megéltem már négy ember életét, így belevágok.
A pirosra tettem és bejött, mert ma már tudom, a gyereknél nincs jobb drog.
Köztudott, hogy az egyik legkedveltebb daluk, a Márti dala az Anna and the Barbies egyik tragikusan fiatalon meghalt rajongójának halála kapcsán született. Nemrég egy Facebook-élőzésben mesélte, hogy néha még ma is beír Márti Facebook-oldalára. Ennyire hiányzik?
Márti hozzánk nőtt, minden koncertünkön ott volt az első sorban. Aztán egyszer csak nem jött többé, és mi nem tudtuk hova tenni a hiányát. Neki dedikáltuk a Márti dalát, amelynek eredetileg Kezdjetek el élni! volt a címe. Ezek a bejegyzések az ő oldalán a barátainak, szeretteinek szólnak. Nem neki személyesen, az emlékének posztolok, ő szerintem már sokkal jobb oldalakat néz ott fent!
Azt is mesélte korábban, hogy sok ismeretlen kér öntől életvezetési tanácsot a Facebookon. Tudnak még meglepetést okozni az emberek?
Tudnak. Hihetetlen, mennyire befogadnak a dalokon keresztül, személyes dolgaikba is beavatnak. Nyilván megtisztelő, de hatalmas felelősség is másnak ismeretlenül tanácsot adni. Udvariasan meg szoktam kérni őket, hogy nálam szakavatottabb emberekhez forduljanak. Maximum fel tudok ajánlani két VIP-jegyet, ha azzal segítek.
Önnek mi a kapaszkodó?
A nagybetűs játék. Bármennyire is durva és sokszor nyomorúságos az élet – van, hogy az én arcomat is belenyomja a sárba –,
de mindig megindul egy dialógus belül, magammal, hogy kalandra fel,
amit túlélsz, annak a hőse vagy! Kevesen tudják, van egy belső, szuperhős karakterem, és ilyenkor megkérdezem magamtól, hogy na, ő most mit tenne? Ilyenkor aztán újra rocksztár leszek, nekimegyek az életnek. Nem is olyan régen voltam egy tévés felvételen. Rám tettek egy gipszmaszkot, s tudtam, hogy sokáig rajtam lesz és nem lehet levenni. Pillanatok alatt olyan érzésem támadt, mintha egy koporsóba zártak volna és elástak, még a föld koppanásait is hallottam a koporsón. Kezdtem pánikba esni. Aztán megjött a belső karakterem, amelyik azt mondta: Pásztor Anna, ide figyelj, te rocksztár vagy, legyél tökös, túléled! A gyerekek születésénél is megvolt ez a belső párbeszéd magammal, bár az inkább belső üvöltözés volt, hogy kibírjam.