Egy szociálisan érzékeny konzervatív patrióta: Selma Lagerlöf emlékezete

1907-ben egy érdekes, izgalmas könyv került a svéd kisiskolások kezébe. A könyv, amely a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal címet viselte, eredetileg iskolai kiegészítő segédkönyvként íródott. A kor divatját követve meseregény volt a műfaja, és ötvözte az állat-, pikareszk, utazásos és fejlődésregény jellegzetességeit. Írója, az 1858-ban született Selma Lagerlöf három évvel később átvehette az irodalmi Nobel-díjat. Ezzel ő lett az első női irodalmi Nobel-díjas, és egyúttal a második nő (a fizikus Marie Curie után), aki megkapta a rangos kitüntetést. A 110 éve kapott Nobel-díj nyomán emlékezünk a neves svéd íróra.

*

Az irodalomtörténetben

aztán hirtelen vulkánként kitörve ontja a világirodalmi színvonalú műveket. A csendes, látszólag irodalmi tekintetben érdektelen időszakok a nemzeti „erőgyűjtés”, a sorskérdésekkel való megbirkózás periódusai. Ám hirtelen az adott nemzet irodalmában zsenik sora lép föl, akik kilépnek a nagyvilág színpadára. Ilyen mozgalmas korszak volt Magyarországon a 18. század végétől 1848-ig tartó időszak, vagyis a nyelvújítás és reformkor, amelynek során Kazinczy Ferenc, Kármán József, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János színre léptek. Közülük például Petőfi vitathatatlanul világirodalmi hírnévre tett szert: a párizsi szalonokban ismerték a nevét, éppúgy, mint Skandináviában, és Victor Hugo ugyanúgy zseniként tisztelte, mint a norvég Henrik Ibsen. A Skandináv-félszigeten élő négy nagy nemzet (három germán és egy finnugor ajkú) számára az irodalmi pezsgés korszaka a 19. század utolsó negyedében következett be. 

A római történetírók által behajlított babérlevélhez hasonlított Skandináv-félsziget sokáig politikailag és kulturálisan Európa perifériájának tűnt. Ennél emberi civilizációra kedvezőtlenebb térséget el sem lehetett volna képzelni Európában: az utazók sötétnek, hidegnek és zordnak látták a tájat, lakóit barátságtalannak. A zord körülményeknek persze volt kedvező hatása is: a félsziget népei, a svédek és norvégok, kisebb mértékben még a dánok is lehetőséget kaptak arra, hogy önmagukban fejlődjenek, és elkerüljék a nagy hódításokat. Pontosabban fogalmazva: a dánok és svédek egymás rovására háborúztak, és a norvégok előbb dán, majd svéd uralom alá kerültek. 

Oroszország ugyan a 16. századtól egyre növekvő fenyegetést jelentett, és a 18. században meg is törte a svédek balti-tengeri hegemóniáját, ám Svédország a Dániával közös Kalmari Unió (1397-1524) fölmondása óta elkerült minden hódítást. A francia-angol háborúk intenzitását megközelítő dán-svéd háborúskodások ellenére a skandináv térség lakóit sok minden összekötötte. Mindenekelőtt az azonos nyelvcsaládhoz tartozás (értelemszerűen a finnek kivételével), aminek eredményeként kultúrájuk részben közös volt. Továbbá az, hogy azonos zord természetföldrajzi környezetben éltek (amely már őseiket, a vikingeket is kirajzásra ösztönözte a 8-12. században), így azonos élmény volt a vissza-visszatérő éhínség, ebből fakadóan a kivándorlás. Igaz, a modern kor vikingjei már nem kalózok, hanem békés, jámbor telepesek voltak, akik, mint a csillagok az eget, benépesítették a Vadnyugaton Iowa, Minnesota, Oregon, Wisconsin, Kalifornia tájait. Olyannyira, hogy egy időben az amerikai közvéleményben határozott svédellenesség jelentkezett (sztereotípiák szerint a svédek hajlamosak voltak – amerikai mércével mérve – az alkoholizmusra, a verekedésre és a késelésre, lenézték az angol nyelvet, nem is akarták megtanulni, e tekintetben az amerikaiak az írekkel együtt kezelhetetlennek tartották őket. Ma éppen a svéd-amerikaiak szorgalmát dicsérik, amelyet például a századfordulón a fejlett középnyugati mezőgazdaság teljesítménye jelez). 

amely nehezen eresztett gyökeret a köves dán és svéd talajban, ám aztán századok múltával meghatározta a skandináv népek identitását. A reformáció hozzájárult az oktatás fejlődéséhez, az írni-olvasni tudás magas arányához. A nemesség kisszámú volt, és mivel földjéből megélni nehezen tudott, vagy állami szolgálatba lépett (katonaság, hivatalnokréteg), vagy pedig bekapcsolódott a kereskedelembe, később az iparba. A parasztság lassan fölszabadult a földesúrnak járó szolgáltatások járma alól, és a 19. században már széles szabad parasztság alakult ki, amelynek szövetkezeti mozgalmát, öntudatát nem győzték dicsérni az utazók, köztük a magyarok. A paraszti öntudatosság lett a svéd nemzettudat meghatározó eleme. Ahogyan egyik történetírójuk, Almqvist írta: „Északon…egyetlenként Európa országai közül, olyan néposztály található parasztság néven a társadalom alján, amely már ősemlékezet óta rendelkezik politikai jogokkal”. Szép, szép, de a valóság bonyolultabb, mint fent láttuk: a szegénység félmillió embert kergetett át az óceán túloldalára.

Skåne: a dél-svédországi táj

A 19. században lassú, békés gyarapodás következett be. Svédország és Norvégia 1809-től 1905-ig tartó uniója, valamint Finnország Oroszországhoz csatolása hosszú ideig biztosította az erőegyensúlyt. Csak Dániának kellett külső fenyegetéssel szembenéznie, az erősödő Poroszország képében. Az ipari forradalom elérte 1850 körül Skandináviát, és ugyanazzal a hatással járt, mint másutt: a közösségek fenyegetettsége, a szociális elégedetlenség növekedése, a paraszti és munkásmozgalmak megjelenése izgalmat vitt a napóleoni háborúk után unalmas politikai élet állóvizébe. Svédországot éppen csak meglegyintette 1848 szele (a dánok sorsa miatti aggódás a német egységmozgalom miatt), Dániát viszont erősen érintette.

És mindezen megpróbáltatások után kezdetét vette a skandináv irodalmi fellendülés! A 19. század végén indult meg az erjedés. Soha korábban annyi világhíres skandináv író nem alkotott egy időben, mint akkor: a dán Georg Brandes, Henrik Pontoppidan, Karl Gjellerup, Martin Anderson Nexø; a svéd August Strindberg, Verner von Heidenstam, Lagerlöf, a norvég Ibsen, Bjørnstjerne Bjørnson és Knut Hamsun mind kortársak voltak! Többségük igen kritikus volt saját hazája társadalmi rendszerével, és így befolyásolták a közvéleményt egy szociálisabb, humánusabb társadalom kialakításában. Megjegyzendő, hogy

Ahogyan az Egyesült Államokban, számos társadalmi mozgalomban a nők aktív szerepet játszottak. A skandináv népek megbecsülték a nők taníttatását. Ha választójoguk nem is volt még (aranyérmes e tekintetben Finnország, 1907-ben), de senki nem tilthatta meg nekik, hogy szóval és tollal harcoljanak jó ügyek mellett, például a szociális, nőjogi és antialkoholista mozgalmakban. Női író, tanár, publicista volt egyebek mellett a svéd Lagerlöf, Carin Sophie Adlersparre, Fanny Alving, Ellen Key, a reformpedagógia úttörője, a norvég Sigrid Undset, valamint a finn Sally Salminen. Ahogyan Szerb Antal írta, „egy nép világirodalmi pillanata akkor következik be, amikor az általános korhangulat megegyezik az illető nép jellegzetes vonásaival”. Szerb Antal a pesszimizmust, az Isten-keresést és a zordon északi táj késő romantikus hangulatát tekintette korhangulatnak. Ezekben pedig a skandináv írók jártak élen.

Lagerlöf svéd nemesi családból származott. Ősei között jeles hadvezérek, politikusok és hitszónokok voltak, de ő maga elszegényedve egy lányiskolában tanított. 1891-ben jelent meg első műve, a Gösta Berling saga, amelyben színesen ábrázolta a régi, nemesi Svédországot, a kitagadott, bűnös lelkész, Gösta Berling és gavallér társainak hol derűs, hol szomorú történetein keresztül. Gösta Berling és a fiatal Dohna grófné szerelme csak ürügy, hogy bemutassa a 19. század eleji svéd társadalmat. E műben megjelenik már Lagerlöf erőssége: a zord környezet fölmagasztalása, a természeti elemek megszemélyesítése. 
A könyv nem szerzett hírnevet, mindaddig, amíg egy dán kritikus, Georg Brandes nem figyelt föl rá. Brandes, talán mert a dán társadalom szemében maga is kívülálló volt az evangélikus világban, mivel zsidó családban született, segíteni kívánta a skandináv irodalmat a világhírnév elérésében. Brandes kis túlzással évtizedeken keresztül a skandináv irodalom szervezője volt, akinek kritikusi tollát rettegték. Talán a magyar Hatvany Lajoshoz vagy Osvát Ernőhöz lehetne hasonlítani a szerepét. Életének első szakaszában az evolucionizmus, a társadalmi fejlődéshit híve, majd éles váltással arisztokratikus, antidemokrata, Nietzsche-rajongó (ő is részt vesz a német filozófus kultuszának fölépítésében). Ahogyan Szerb írja, „a kortárs írók közül szinte nincs egy se, akit ne ő indított volna útjára”. A brandesi kritika elindította Lagerlöf pályáját is. 

Lagerlöf legszebb regénye alighanem a Jeruzsálem, amelyet a Szent Városban tett utazása ihletett. 1900-ban találkozott egy svéd szektariánus kolóniával Jeruzsálemben. Ők a végítélet napjaiban Jézus kereszthalálának helyén kívántak lenni, elhagyták hát a barátságtalan evangélikus államegyház által uralt Svédországot. 1902-ben megszületett a Jeruzsálem, amelyben egy csapat paraszt – férfiak, asszonyok – elhagyják a kies, erdők és hegyek övezte Dalarnát, hogy Palesztinába utazzanak. Bár a táj svéd, a népi írók szociográfiájából ismerősek lehetnek a problémák: ahogyan Svédországban, Magyarországon is a szektákba menekült a szegényparasztság egy része a földi nyomor elől, és az agrár-önszerveződés kényszere szintén ismerős lehet. Számomra legalábbis a Jeruzsálem a legszebb parasztregény, a lengyel Stanislaw Reymont Parasztokjával van egy színvonalon. 

Ahogyan a Nils Holgerssonban, Lagerlöf minden regényében nagyszerű tájleírásokat varázsol elénk.

Ezen kívül nincs olyan mélység, olyan emberi nyomorúság, amelybe ne tudna vidámságot csempészni, amelynek élét ne tudná elvenni. Negatív, a szó szoros értelmében vett gonosz figurák alig szerepelnek regényeiben. A Gösta Berlinget ördögnek öltözve megkísértő gonosz földesúr, Sintram kivételével például ilyen nem szerepel a Gösta Berlingben. 

Mårbacka: Lagerlöfék régi családi fészke, amit az írónő építtetett ki kisebbfajta kastéllyá

Lagerlöf maga szociálisan érzékeny konzervatív volt. Furcsa módon azok az írók, akik először megkapták az irodalmi Nobel-díjat, többségükben attitűdjükben és művészi hitvallásukban konzervatívnak számítottak: Henryk Sienkiewicz, Frédéric Mistral, bizonyos értelemben még Rudyard Kipling is. Hozzáteszem: ez nem feltétlenül politikai, hanem művészi-eszmei és életérzésbeli konzervativizmust jelent, ami esetükben összefért a szociális érzékenységgel! A közösség szeretetét hirdették az egoizmussal, a művészet elsőbbségét a haszonelvűséggel, az értékteremtést a dekadencia kultuszával szemben, és persze patriotizmust. A konzervativizmus Lagerlöf számára leginkább a svéd vidéki táj, a paraszti életmód és kultúra megőrzését és megbecsülését jelentette. Harminckilenc éves korában, miután megkapta a Nobel-díjat, visszavásárolta a Lagerlöf család ősi fészkét Mårbacka faluban.

A Nils Holgerssonból is kiderül, hogy bár elfogadta az iparosítást, látta ennek árnyoldalait is: a paraszti közösségek bomlását, a természet és állatvilág összeszűkülését.

Kampányolt a németországi menekültek befogadása mellett Hitler hatalomra jutása után, és 1940-ben elküldte a Nobel-díjjal járó aranyérmét a Szovjetunió által megtámadott finn kormánynak (közbevetve érdemes megjegyezni: a finnországi svédek iránti ellenszenvet nagymértékben csökkentette, hogy a finnek látták, ugyanolyan lelkesen védelmezik Finnország függetlenségét az agresszor ellen, mint ők, ugyanazokban a lövészárkokban). A finn kormány meghatottan megköszönte a segítséget, de az érmet visszajuttatták, hiszen úgy vélték: boldogul Finnország anyagilag önerejéből. A svédek presztízsén a finn közvélemény szemében sokat változtatott ez a gesztus.

1906-ban Lagerlöf megbízást kapott az akkori oktatási reform keretében egy rendhagyó földrajzkönyv megírására. Ez lett a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal. Az állatkínzásai és engedetlensége miatt manóvá varázsolt kisfiú Márton házilúd hátán, a vadludakhoz csatlakozva bejárta a századvégi Svédország minden táját. Skåne megyéből indult útnak. Ez a megye állandó háborúság színhelye volt Dánia és Svédország között századokon át. A hullámzó határvidéken állandóan harcolt a két királyság egymás ellen, és a helyi parasztok – dánok, svédek egyformán – sokszor az uraik ellen. A megyében lévő Vestra Vemmenhög faluban 2007-ben szobrot állítottak a legismertebb egykori „lakos”, Nils Holgersson tiszteletére: a szobor Márton gúnár hátán ábrázolja. 

Bemutatja a néphagyományokat (pl. a dalarnai Walpurgis-éj), az állatvilágot és mondakincset, a svédek és a lappok néprajzát, a mezőgazdaságot, a paraszti szerszámokat. Csak irigyelni lehet a századforduló svéd diákjait, hogy egy ilyen rendhagyó műből megismerhették hazájukat. Lagerlöf erkölcsi útravalót is adott: például a hegyi rém és a lelkipásztor küzdelméről szóló betéttörténetben fölhívta a figyelmet arra, hogy gondoskodjunk a háziállatokról. Átvitt értelemben persze azt is, hogy törődjünk többet az emberrel.

Lagerlöf egy szegény paraszti országban született, és amikor meghalt, 1940-ben, Svédország már iparosodott ország, de még messze nem az a jóléti állam, amelynek ma ismerjük. Még húsz évre volt szükség ehhez. Valószínűleg Lagerlöf nem mindent helyeselne, amivel a jóléti állam – szükségképpen – járt: biztosan kifogásolná a paraszti közösségekbe való durva beavatkozásokat, az állam túlterjeszkedését, azt, hogy az embert mindinkább fogaskeréknek tekintik a szociális rendszer gépezetében. Helyeselné azonban az oktatásban jelen lévő humánus gondolkodást, a népoktatás továbbfejlesztését, az állampolgári aktivitást, és azt, hogy a természetszeretet még mindig szívügye a svédeknek. Ám bárhogyan is, abban minden svéd egyetért, hogy a svéd irodalom és a skandináv irodalom legnagyobbjai között a helye.