Ki az ördög volt az Ördöglovas?

"Várszínház és gyors tanulmányok – egy különös gyermekkor

A szlavniczai és bajnai grófi családban nevelkedő Sándor Móric gyermekkora is igen szokatlan volt. Apja, Sándor Vince gróf háztartása igen komikus képet mutat. A gróf nagy rajongója volt a színháznak, és ezzel kapcsolatban több hóbortja is ismerjük. Budai palotáját például, hogy ne kelljen az emberek között, az utcán járnia, egy zárt, hídszerű folyosóval köttette össze a közeli Várszínházzal, ahová minden este ellátogatott. Ennél azonban meghökkentőbb szokása volt, hogy nap mint nap hét órakor, amikor elindult a színházba, a következő komédiát játszatta el gyermekeivel. Parancsba adta nekik, hogy kérleljék őt, vigye őket is magával, csupán azért, hogy aztán a következő színpadias válasz kíséretében az apa elutasíthassa: „Tűrhetetlen ez az örökös kunyerálás! Megtiltom, hogy velem jöjjetek!” Sándor Móric mindezek ellenére mélyen tisztelte és szerette családját, később önjogú grófként az első intézkedéseként a bajnai temetőben síremléket állíttatott szüleinek és fivérének.

Móric egyébiránt másodszülöttként élte gyermekkorát a családban, így a kor szokásainak megfelelve nem tanították meg arra, amire egy elsőszülöttnek szüksége lehet, sőt, a család ezen túlmenően még a szokásos nemes ifjaknak járó tanulmányokat sem szorgalmazta a fiú javára. Mikor bátyja tüdőgyulladásban tragikus hirtelenséggel elhunyt, a címek és az uradalom várományosa Móric lett. Ekkor mutatkozott meg először a gróf különleges fogékonysága: taníttatása alatt szokatlan gyorsasággal és alapossággal elsajátított mindent, ami egy korabeli főnemes általános műveltségéhez és a birtokok igazgatásához szükséges volt. Igen rövid idő alatt megtanulta az olasz és a francia nyelvet, zongorázott, citerázott, sőt, dalokat is komponált. Sándor Móric tehát mire átvette a birtokok igazgatását, megbízható és komoly tagjává vált a nemesi társadalomnak; ezenfelül nem ivott, nem kártyázott. és a nőügyeiről sem vált híressé. A reformkor pezsgő környezetében azonban a főúr a szellemi képességei helyett végül egy egészen más szenvedélyével szerzett magának hírnevet.

Hogy lesz valakiből az Ördöglovas?

Móric kimondottan gyenge testalkatú, vézna fiú volt, ezért apja mindentől óvta, így például a közelébe sem mehetett a lovaknak, fogatot is alig hajthatott. Végül csak apja halála után, 17 évesen ülhetett először lóra, ám rajongása azonnal megmutatkozott. A lovászok intelmére fittyet hányva egyből egy nagyon nehezen megülhető, angol telivért nyergeltetett fel, amit végül olyan biztosan lovagolt meg, mintha összenőtt volna a jószággal. Az oktatók figyelmeztetéseire pedig csak annyit mondott: „Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.” Az első lovaglásakor rögtön akadályt ugratott, először nyereggel, majd anélkül. Lovaglása végén a rémült lovásznak így szólt: „Látod, lovaglásra születtem, mit kellene még tanítani nekem?” Nyilvánvalóan tehetséges volt, de különös „sikereit” elsősorban szenvedélyének és rendkívüli bátorságának köszönheti. Saját és lova testi épségét sosem féltette, hajmeresztő, akrobatikus és ötletes mutatványai legendássá tették Budapesten, Bécsben és Angliában is.

Több, korabeli értelemben vett világcsúcsot is felállított akadályugrásban, de elsősorban szokatlan mutatványaival tudta elképeszteni a nézőközönséget. Számos anekdota és legenda fűződik a nevéhez. Kedvenc lovaglóhelyeinek egyike a Vár Vízi-kapujától lefelé vezető, lovaglásra nagyrészt alkalmatlan, igencsak hosszú és rendkívül meredek lépcső volt, de a mai Deák Ferenc utcában is mutatott be egy látványos produkciót, ahol két kocsi közé beszorulva úgy szabadult ki, hogy lovával átugratott három egymás mellé fogott lovat. Az 1825-ös országgyűlés megnyitójára érkezett királyi párt nyaktörő mutatványokkal és viharzó vágtákkal tisztelte meg Pozsonyban. Ha tehette, mindig lóháton járt-kelt, olyan helyekre is előszeretettel lovagolt be, ahol ennek nem mindig örültek, a lábadozó kertésze szobájától kezdve más főurak palotáin át a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeletéig.

A gróf úr a sebesség szerelmeseként nem szívesen várakozott a kocsisorokban sem, egyszer a Szomor felé vezető úton lévő Ugrató-hídnál az áthaladó kocsikat úgy előzte meg, hogy a híd mellett lévő három öl és három láb széles, mély medrű, vízzel teli árkot egyszerűen átugratta. De mindennaposnak számított az is, hogy kőkerítéseket ugratott át vagy erkélyekről ugratott le. A grófra környezete végtelenül becsületes emberként emlékezett. A péliföldszentkereszti búcsúba gyakran lovagolt be a kirakodott árusok közé, de az összetört portékájuk árát mindig megfizette. Egy másik alkalommal a falu plébánosának álszentségét vette rossz néven, mikor az a hívektől összegyűjtött egyházi pénzen házat építtetett egy „hölgyismerősének”. A gróf a nemtetszését úgy fejezte ki, hogy belovagolt a plébános otthonába, majd hagyta, hogy lova ott végezze el természetes szükségét.

Sándor gróf nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is ismertté vált, a lovassportok hazájában, Angliában is megbabonázott mindenkit mutatványaival: egyszer fogadott egy angol lorddal, hogy képes betörni annak egy addig teljesen kezelhetetlen lovát. Ezután a lovat nemcsak, hogy betörte, de még aznap egy lóversenyt is megnyert vele. Ekkor hangzott el a ló gazdájának tulajdonított névadó idézet, mely szerint Sándor Móric „nem egy ember, ez egy ördög”. 

Palotájában is furcsa dolgokat művelt: szokása volt például erkélyéről lóháton, pipázva nézelődni, de személyzetével is gyakran űzött tréfákat. Egyszer miután a szakácsa és a komornyikja összetűzésbe keveredtek, a gróf egy lovon megvívandó mogyorópálca-párbajjal kívánt igazságot tenni köztük. Volt, hogy orvosa fejéről lőtt le egy almát lóháton, vagy kapusa feleségét rémisztette, hogy átugratja lóval, tetézendő, korának már messze szokatlan módon, udvari bolondot is tartott. A legkülönösebb hóbortja azonban minden bizonnyal az volt, hogy személyzetével, ahogy a kisgyermekeket szokás, lepedőben dobáltatta magát.

Egy botrányos házasságkötés története

A gróf a híres reakciós Metternich egy bécsi estélyén ismerte meg a kancellár lányát, Leontinát. A gróf azonnal szerelmes lett a kisasszonyba, aki viszonozta érzéseit, és a következő bálra az első táncot ígérte neki. A magyargyűlölő Metternich mondhatni nem örült a dolognak, főleg mivel egy jóval magasabb rangú és udvarközelibb vőt nézett ki a lányának. Az aspiráns Lichtenstein Ferenc herceg osztotta a kancellár ellenszenvét Móric iránt, hiszen

és a semmeringi birodalmi lóversenyen is rendszerint maga mögé utasította őt.

Metternich és Lichtenstein így kiötölték a tökéletes tervet: Sándor grófot egy bécsi, délelőtti fogadáson várta, hogy viszontláthassa szerelmét, közben a lányt Budára vitték, ahol ugyanezen a napon az esti bálon tervezték bejelenteni az eljegyzését az osztrák herceggel. Móric szerencsére időben rájött a turpisságra, és azon nyomban hazautazott. Az esti bál előtt meg is érkezett a budai várba, ahol aztán hatalmas felfordulást okozó vágtázásba kezdett az utcákon. Mikor már az egész vár a száguldozó és árusokat átugrató őrült lovasról beszélt, a gróf a Zichy-palotához vágtatott, ahol Leontina és Lichtenstein eljegyzését tervezték bejelenteni. Sándor Móric értett ahhoz, hogyan kell megjelenni, és lóháton vonult be a feldíszített bálterembe. Ez a mutatványa is sikerrel járt, az eljegyzés elmaradt, és a hercegnő végül a magyar grófhoz ment feleségül.

Barátság Széchenyivel és a hídépítés szenvedélye

Gyermeteg természete miatt a közügyek nem nagyon foglalkoztatták. Az élet ezen területén egyetlen dolog azonban különösen érdekelte, a hídépítés. Sokat levelezett gróf Széchenyi Istvánnal, rövidesen az egyik legnagyobb támogatójává vált a korban amúgy nem osztatlanul népszerű ötletnek, hogy Buda és Pest között hidat kellene építeni. Több történetet is ismerünk Sándor gróf életéből, amely talán megmagyarázhatja a Lánchíd terve iránti lelkesedését.

A számos elképesztő, jelenkori kaszkadőröket megszégyenítő mutatványt megélt Sándor Móric valószínűleg legvakmerőbb vállalkozása mégiscsak az volt, hogy legkedvesebb paripájával, Tatárral, átkelt a zajló Dunán. Akkoriban ugyanis télen az úszó jégtáblákkal ellepett Dunán a hajók nem tudtak közlekedni.

majd minden szemlélő legnagyobb meglepetésére rövidesen a visszaútnak is nekivágott. Ebben az esetben ugyanis Sándor gróf nem céltalanul kockáztatta az életét, felesége súlyosan megbetegedett, a budai orvosok elmondása szerint az életét csak a pesti Lachs János menthette meg. A nemes úr így visszafelé már nem egyedül vágott neki a veszélyes útnak, hanem egy orvosprofesszort is vett maga mellé a nyeregbe.

Feljegyzések szerint egy alkalommal pedig szereleme megmentése mellett a becsülete megvédéséért is harcba szállt a Duna erejével, igaz, ezúttal tavasszal. Fogadott ugyanis a régről ismert Lichtenstein herceggel, hogy lovával előbb ér Budáról Pestre, mint a herceg gőzhajója. A herceg ezúttal azt hitte, biztosra mehet a magyar lovassal szemben, hiszen míg a gőzhajónak tíz perc is elegendő, hogy megtegye az utat, egy jó erejű lóval is fél óráig eltart átúsztatni a Dunát. Arról nem is beszélve, hogy nem kevesen fulladtak bele a nagy sodrású folyóba, akik megkísérelték átúszni. A gróf elegánsan megvárta, míg a gőzös lassan elindult a budai Sándor-palotától,

A mutatvány azonban csak félig ért véget, a pesti partra lassan ráforduló gőzösről a kikötés előtti pillanatban a gróf a Dunába ugratott, majd a lomha gőzöst megelőzve, az utolsó pár métert úsztatva csak a lovát, partra szállt.

A ló volt az élete, és az lett a veszte is

Azt szokás mondani, hogy aki lovagol, az biztosan esett már le lóról. Ez természetesen igaz volt az egészségét soha nem kímélő Sándor grófra is. Extrém életmódja miatt számos baleset érte, többször tört el a kulcscsontja, ficamodott ki a térde, és szenvedett agyrázkódást. Állapota ennek ellenére hirtelen kezdett el romlani, miután egy vágtázás közben kiesett a kocsijából, és fejét egy vasrácsba ütötte. Innentől az elmebaj lett úrrá életén, sokszor őrjöngésbe és rongálásba kezdett a kaszinóban, csak megkötözve tudták hazavinni. Többször szándékosan kőfalnak lovagolt, vagy kocsival nekihajtott. Végül nem maradt más megoldás, és elmegyógyintézetbe utalták. Bár állapota ezt követően javult, sosem vált már teljesen egészségessé. Hosszú ideig visszavonultan élt bajnai birtokán, majd öregkorára újra megőrült, és hátralévő éveit a döblingi szanatóriumban élte le. 1878-ban bekövetkezett halálával férfiágon kihalt a Sándor család grófi ága. A temetésével kapcsolatban kelt életre az a legenda, hogy a gróf koporsóját szállító lovai a templom elé érve hirtelen megvadultak, és a kocsit magukkal ragadva messze elvágtattak. Mire az emberek utolérték őket, a lovak annyira kihajszolták magukat, hogy holtan estek össze.

A főúr kalandjait már életében is sokan érdeklődve figyelték. A kor több híres festője, Johann Gottlieb Prestel és Johann Baptist Clarot is felkérték őt portréra, Vörösmarty Mihály pedig még verset is költött tiszteletére. Kálmán Imre operettet írt a grófról, és ma már film is bemutatja az életét. Sándor Móric történelmi kuriózum, személye bizonyos értelemben azonban túlmutat a kalandos életet élő bohókás arisztokratán, és egy olyan ember képét festi meg számunkra, aki jó értelemben véve dekadensen és gyermeki lelkesedéssel élte meg szenvedélyeit.

Ahogy egy kortárs lovasszakértő összegezte életútját: „Fantáziával vegyült kalandhajszolás, rettenthetetlen akaraterővel párosult elszántság, a lehetetlenség megkísérlése, sőt megvalósítása; olyasmi, amire e sportnak úgynevezett művészei álmukban sem mernek gondolni. Mindezt pedig oly született adottság, oly szív és vérmérséklet segíti a grófnál diadalra, amire csak egy lehet a magyarázat: az ember öt érzékén felül egy hatodikkal bír, amely által bűvös hatalmában tartja a lovakat.” "

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.