Minden magyar politikus összefut majd Petőfivel a menny és pokol közötti hágcsón

Büszke gyönyörűség magyarnak lenni nemzeti ünnepeinken. Keserűségében felemelő, dacos, magyaros ünnepek március 15. és október 23.; augusztus 20. emelkedettségébe ráadásul még csak keserűség sem vegyül. Aznap vegytiszta örömmel ülhetjük meg egy gazdag európai kultúrnemzet születését és berendezkedését Európa szívében. Aznap sem a nemzeti hősök felett érzett gyász, sem a magyarság felett kiérdemeletlen tort ülő burkusok és szovjetoroszok epeízű emléke nem árnyékolja be az ünnep csillogását.

Aktív politikus nemigen ússza meg, hogy évtizedeken át minden áldott esztendőben három nemzeti ünnepen megszólaljona. S ha már megszólal – kezdetben falusi, városi ünnepségen, fogadáson, díjátadón, televízióban, a közösségi médiában, pártrendezvényen karrierje zenitjén magán a nagy állami ünnepen –, nem mondhatja minden évben ugyanazt. Nem lehet továbbá lapos vagy gondolattalan, ám túlságosan innovatív történelemértelmezéseket sem tanácsos e szent napokon felállítania, nehogy méltatlanná, nevetségessé, netalán botrányossá váljék. Hívei emellett elvárják a nemzeti ünnep finom aktuálpolitikai kontextualizálását, ám a beszéd méltóságát veszti akkor is, ha ez túl sematikusra sikerül. A

sémára felhúzott beszédekből ugyanis százat-ezeret hallott már a nemzet, így az ezeregyediknek igen meggyőzőre kell sikerülnie ahhoz, hogy elfogadást nyerjen. Kevés kínterhesebb időszak van egy politikus életében a nemzeti ünnepeket megelőző napoknál, nopláne az utolsó kávégőzös esténél a sokadik kötelező nagy beszéd elmondása előtt.

Mi hát a megoldás? A bányászcsille. Ásatások egyre mélyebbre és mélyebbre történelmi nagyjaink életébe és művébe egy, a köz által még el nem csépelt aspektus, gondolat, mozzanat vagy idézet nyomában. Egy kevéssé ismert Petőfi-vers átható erejű sorai, egy rivaldafénytől távolabbi történelmi hősünk felidézése, egy elfeledett naplóbejegyzés, újszerű felismerések a korabeli burkusok vagy szovjetoroszok jellemrajzáról – kemény kutatómunkát igényel mind,

A politikus kínja azonban a nemzetnek tiszta haszon: nemzeti ünnepről nemzeti ünnepre egyre elevenebbé válnak előttünk a nemzeti hősök, akiket az iskolában pátosszal gazdagon meglocsolt, komplexitás nélküli papírmasé-figurákként tárnak elibénk. Mitől jó egy március 15-i beszéd? Lelkesít, felemel – és megtudsz belőle valamit a forradalomról és szabadságharcról, a hősökről, Petőfiről, Jókairól, netán az archetipikus ellenségekről, Paszkevicsről vagy Haynauról, amit még nem tudtál. Egy ilyen beszéd gazdagít. Én például tegnap tudtam meg, miként viszonyult Petőfi Sándor az előtte járó nemzedékek teljesítményéhez (a kellő szemtelenséggel), illetve milyen eljárással kezelte a nyughatatlan ellenség bőrét (hatékonyan).

Lehet persze olyan beszédet is tartani, amely szépen csengő történelmi nevek minden mélységet nélkülöző felsorolásából, frázispufogtatásból és nettó aktuálpolitikai lázításból áll,

De bízom a mennyei humorban: megadja majd a magyarok Istene, hogy a menny és pokol közötti hágcsón minden magyar politikacsináló összefusson egyszer Petőfivel. Aki akkor, legkésőbb akkor számonkéri majd rajta, hogy éltében mit össze nem hordott a nevében. A tisztítótűz különös formája lesz ez a magyar politikai osztály számára.

S hogy azon a végső órán ki ne húzza őket a bőrükből a legmagyarabb költő, jól teszik a magyar politikusok, ha éltükben inkább a méltóság útját választják: kutatják, keresik az újat, a szépet, az igazat, a lélekemelés céljából elmondhatót nemzeti nagyjainkról

Mert egy biztos: azért nem harcolt és halt hősi halált egyetlen szabadságharcosunk sem, hogy 2025 márciusának idusán egy országfélnyi magyar acsarogjon egy másik országfélnyire.

Nyitókép: AI-illusztráció