A magyar szabadság nehezen megszületett eszményképe: honvédszobor a Budai Várnegyedben

„Az Egyenlőségi Kör választmányának közelébb fontos gyűlése volt. Egy sértési esetben hozott határozatot, melyet a kör alelnöke, Barnai Ignác — e derék, buzgó, jótékony szellemű polgár — Patay Istvántól szenvedett, éppen akkor, midőn egy kegyeletes ügyben gyűltek össze, tudniillik hogy a Budán elesett honvédeknek szobrot tervezzenek. E gyűlés alkalmával az Izraelita Magyar Egylet levélben menté magát, hogy alapszabályai nem engedik ugyan a más gyűléseken megjelenést, de a szobor ügyét a tagok magánkörökben előmozdítani fogják.Ezt Patay István, mint elnök, zokon vette, s még az ülés előtt fennhangon nyilvánítá:

»Meghívtuk a zsidókat, hogy mint pénzes emberek fizessenek, de úgy látszik, visszahúzódnak. Íme, ilyenek a zsidók; eleget mondtam, hogy az emancipáció el van hamarkodva.«

Ez a nyilatkozat nem illik össze sem a Patay István vörös tollával, sem a sokat hánytorgatott demokrata elvekkel. De hiába, neki az a nyelvén, ami a szívében. Barnai bár óvást tett e nyilatkozat ellen, az ülésben ott maradt, de a bizottmányból kitörültetni kérte magát. Az Egyenlőségi Kör maga irányában is sértőnek találván Patay nyilatkozatát, minden tagját fölmenté attól, hogy a szoborbizottmányban részt vegyen; külön azonban adakozni és gyűjteni fognak rá, s maga Barnai Ignác is 20 forintot tett le e célra.Tanulság az egészből az, hogy nem minden ember demokrata, aki annak tartja magát. A másik tanulság meg az, hogy egyletek és bizottmányok mindig oly elnökei válasszanak, akiben teljes biztosítékuk van, hogy jó ügyeiket nem kockáztatják.”

(Fővárosi Lapok, 1868. július 12, Budapest, 635. o.)

„A budai honvédszobrot illetőleg van szerencsénk jelenteni, miszerint a budai honvédszobor bizottságnak, mintegy 8000 forint lévén rendelkezésére, ámbár ez is oly csekély összeg, melyből a Budán elesettekhez méltó szobor nem állíttathatik fel, mindazonáltal valószínűleg azért, mert, már múlt évtől fogva, ezen szoboralapra újabb adakozások nem történtek, a budai szoborbizottság önállólag a kezdeményezés terére lépett, és a fővárosi hatóságot már egy hely kijelölésére felszólította, ahol ezen szobor felállíttathatnék. Ámbár még a fővárosi törvényhatóság eziránt nem határozott, úgy vagyunk értesülve, hogy a kérdéses emlék felállítása helyiségéül Budán, a Vérmező melletti krisztinavárosi templom előtti térség fog e célra kijelöltetni.”

(A Hon, 1874. október 8., Budapest, 2. o.)

„A budai honvédemlék ügye tegnapelőtt került a fővárosi közgyűlés elé. Az emlékbizottság azt egy köztérre, a hatóság pedig a budai temetőben akarja felállíttatni. Kűhnel Ignác szólalt fel, hogy a honvédség gúnya lenne ez emléket a temetőben állítani fel akkor, midőn a Hentzi-szobor Budavár egyik főterén díszlik; s ha a szobortőke nem elég díszesebb mű előállítására, hát szavazzon meg rá a város ötezer forintot s indítson rá gyűjtést. Helyeslés hangzott ez indítványra, a főpolgármester szavaira azonban kiadták azt véleményadásra a pénzügyi bizottságnak. Mindenesetre köztérre illenék a honvéd-szobor. Csakhogy ez – fájdalom – pénzkérdés. Ha a város meg is szavazza az ötezer forintot, még akkor sem állíthatunk a Dísz térre olyan szobrot, mely méltó volna a honvédek emlékéhez. Erre legalább is százezer forint kell.”

(Fővárosi Lapok, 1876. október 21., Budapest, 1137. o.)

„E tárgyban a honvédegylet tegnap tartott gyűlést, de megállapodásra nem jutott. Mindenekelőtt bemutatták a takarékpénztári könyveket, amelyek szerint a tőke most 13,586 forint 75 krajcárra rúg. Azután a közgyűlés tagjai szóltak hozzá a tárgyhoz, s eleinte oda nyilatkoztak, hogy az összeg át nem adható, mert az adakozók adományaikat a Budavár ostrománál elesett honvédek szobrára adták, s az egylet egyik alapszabályszerű célja e gyűjtés vezetése is. A főváros, úgy látszik, valamely ideális cél után tör, a szabadság eszméjét szeretné megörökíteni szobrában odaát, Pesten, amely szobron csak mellékhely jutna a honvédnek, holott a szabadságot nem a politikusok, hanem a honvédek harcolták végig, vívták ki. A '48-as szabadságharc emléke helyesen csak honvédszobor lehetne. Mások felhozták, hogy szatíra addig szabadságszoborról beszélni, míg Budavárában ellenségeinket, gyilkosainkat dicsőítő Hentzi-szobor áll. Előbb azt kell eltávolítani a fővárosnak. Mások ismét azon feltétel alatt lettek volna hajlandók átadni a pénzt, hogyha a szabadság szobra Budavárban állíttatik föl. Végre többen azon véleményüknek adtak kifejezést, hogy a kérdés eldöntésével nem kell sietni. Bízassék a választmányra a kérdés bő megvitatása, s az aztán újabb közgyűlést hívjon össze.”

(Pesti Hírlap, 1883. január 9., Budapest, 3. o.)

„Bástyaszerű talapzaté, egy honvédalak áll, büszke tartással, bal kezében zászlót lobogtatva, jobbjában szuronyos fegyverrel. Alatta Hungária ülő alakja van, jobb kezében kivont karddal s baljában címerrel, melyen e fölírás látható: 1849. május 21.

(...)

Az emlékszobor a budai Dísz térre jön. Talapzata gránitszerű márvány lesz, s az alakokat bronzból öntik. A leleplezést Budavár bevételének 40. évfordulóján 1889. május 21-én akarják megtartani.”

(Pesti Hírlap, 1888. május 10., Budapest, 6. o.)

„Zala műve úgy felfogásra, mint kivitelre nézve igazi költői alkotás. Budavára bevételének magasztos emlékét szebben nem is lehetett volna megörökíteni. A szobor egy merész koncepciójú csoportból áll, melynek főalakja az előtérbe nyomuló honvéd. Lábainál a széttört várágyú maradványai feküsznek: az ágyúcső, a kerék a küllőkkel és a kerékagy. A honvéd jobb lábán áll, s bal lábát az ágyúra teszi. Jobb kezében kardot tart, baljában pedig a diadalmi zászlót emeli magasra, melyen a Patrona Hungariae képe van, és a zászló szalagján »Szabadság vagy halál« felírás.

A honvéd egyszerű '48-as honvéd ruhát visel. Atillája és inge nyitva van, s melle szabadon látszik, úgy, amint Petőfi szerette. A honvéd sebesült homlokára kendő van kötve. Arca tipikus magyar (a művész modellje egy Fejér megyei bakagyerek volt), s félig nyitott ajkáról szinte hallani véljük a győzelmi kiáltást. Az alak tartásában, arckifejezésében végtelen erő és elszántság tükröződik.

A honvéd mögött és fölött áll a dicsőség Géniusza, aki bal karjával átöleli a honvédzászlót, jobb kezével meg babérkoszorút tart a vitéz feje fölé. A Géniusz költői szépségű női alak, ideális arcvonásokkal, kiterjesztett hatalmas szárnyakkal. Alakját lenge ruha födi, mely az egész műnek megadja a széles körvonalakat. A Géniusz szinte lebeg a levegőben; egyik lábával az összezúzott ágyút érinti. Szelíd arca élénk ellentétben áll a honvéd merész vonásaival, de talán éppen ezért a kettőnek a hatása meglepő.”

(Budapesti Hírlap, 1891. augusztus 8., Budapest, 4. o.)

„A talapzat a Dísz tér északi sarkán emelkedik. Eleinte a tér közepére tervezték, de tekintettel annak lejtős voltára és hosszúkás, téglalap alakjára, oda semmiképpen sem illett volna a szobor. Úgy kellett tehát elhelyezni, hogy valamilyen architektúrához is kapcsolódjék. A Dísz tér északi sarka azért is bizonyult a legalkalmasabbnak, mert honvédeink tudvalevőleg azon a részen, a Krisztinaváros felől vívták meg a bástyát, és ott törtek előre a várba. A szobrot így úgy lehetett felállítani, hogy külső elhelyezésében is megfeleljen a történeti igazságnak.

(...)

A talapzat Schickedanz Albert építész tanár tervei szerint készült pátyi, Esztergom megyei kőből, amely sárgás márványjellegű, de a márványnál jóval szilárdabb és keményebb anyag. A két alépítménnyel rendelkező talapzat reneszánsz stílusban készült, és gúlaalakban emelkedik fölfelé. Magassága 5 méter 20 centiméter, köbtartalma 19 köbméter. Tagozatait ornamentális díszítések ékesítik.
A középső talapzaton aranybetűkkel bevésve ez a felirat olvasható:

»1849. május 21.
Szabad hazáért«

Efölött, a felső talapzaton bronzból készült babérág és aranyozott csillag látható.
A díszítésként alkalmazott reliefszerű babérágat szalag fonja át, amelyen a következő felirat olvasható:

»A névtelen hősöknek.«

E talapzaton emelkedik a szoborcsoport, amelynek magassága 4 méter 80 centiméter, alakjai pedig másfélszeres életnagyságúak.”

(Magyar Géniusz, 1892. október 23., Budapest, 261. o.)

„A leleplezés időpontjának halasztása azonban nemhogy kárnak bizonyult volna, hanem éppen egy jelentős nyereség forrásává vált. Időközben ugyanis a főváros lelkes hölgyei arra a hazafias gondolatra jutottak, hogy nekik is részt kell vállalniuk az ezerszáz hős emlékének megdicsőítésében. Az eszme pedig nem maradt puszta fellángolás, hanem hamarosan kézzelfogható formát öltött.

A lelkes hölgyek gyűjtést rendeztek annak érdekében, hogy a befolyt összegből díszes bronzkoszorút készíttessenek, amelyet a szoboremlék díszítésére ajánlanának fel. A honleányi felhívás visszhangra talált a magyar nők körében, és rövid idő alatt elegendő összeg gyűlt össze ahhoz, hogy a tervezett érckoszorút ugyancsak Zala György szobrászművésszel megrendelhessék.

Zala igyekezett eleget tenni a kívánságnak, ám a koszorút a leleplezés napjáig már nem lehetett bronzba önteni. Így maga az érckoszorú ugyan elmaradt az ünnepségről, bronzszínű gipszmásolata azonban mégis elkészült, s ennek révén a honleányok buzgólkodása mégis elérte célját.

A jelképes jelentésű virágokból összeállított művészi koszorút a béke jelképeként egy pálmaág fogja össze. A koszorút háromszínű szalag díszíti a nemzeti színek jelöléseként. Az egyik szalagon ez a felirat olvasható:

»Harcuk az igazak harca volt;
Győzelmük a Nemzet diadala.«

A másik szalagon »A magyar nők« felirat szerepel, míg a harmadikon Kossuth Lajos saját kezű aláírásának hű mása látható, amelynek felhasználására Kossuth külön engedélyt adott.A szalag ércbe öntésével Beschorner mestert, az Arany-szobor öntőjét bízták meg.”

(Képes Folyóirat – A Vasárnapi Újság füzetekben, 13. kötet, 1893, Budapest, 612. o.)

„Tüntetés nem volt!

A honvédszobrot lelepleztük – és tüntetés nem volt. Az agg honvédek csapatokban vonultak végig utcáinkon, megmentett zászlóikkal; az emberek, a kik látták, sírtak és éljeneztek – de tüntetés nem volt. Huszonötezer ember jött fel a fővárosba, tele szívvel, tele lelkesedéssel; áhítatosan zarándokoltak fel a honvédszoborhoz – de tüntetés nem volt. Százezer ember állott a hegy körül, és zajlott a Duna-parton, lelkesedéssel és keserűséggel telve, s annyi nép közül – egy se tüntetett. Ihlettel ülte meg a magyar nemzet a nagy napot, bánatát és örömét ne zavarja senki. Nem akart tüntetni egy párt sem, tüntetést rendezni a hazafiság tiltotta – s a magyarok nem tüntettek.

Ezzel emeltek óvást a kormány ellen. Ráfogás volt, hogy a honvédszobornál zavarok lesznek, sértések és merényletek. E ráfogás igaztalannak bizonyult. De ne higgye a kormány, hogy e csönd neki felmentés.

Mélyen a lelkekbe hatolt a megbotránkozás és a keserűség. Mert míg a nép méltósággal énekelt és imádkozott, a kormány tüntetett. A kaszárnyákban reggeltől délután 4 óráig készenlétben tartotta a katonaságot, mintha ostromállapot volna, mintha lázadástól félne. Piliscsabán a táborban a katonaság parancsot kapott, hogy álljon készen az indulásra, ha rendeletet hoz a távíró, mintha forradalom készülne. Buda várát a rendőrség elzárta reggeltől déli 2 óráig, s az embereket, kik messze földről sereglettek ide, vagy hazafias érzéssel átmentek Budára, hogy az ünnepélyben részt vegyenek, a kapuknál visszautasították, s csak azokat eresztették be, kiknek a kormány bölcs előrelátása belépti jegyet osztott.

Ezért maradt a Dísz tér üresen, s csak a meghívottak díszes társasága, s a jámbor aggastyánok állták körül a nemes szobrot. Behozták a cenzúrát – melyet eltörölt március 15-e – a szobornál tartandó beszédekre, de nem azért, hogy a kormány ne kompromittáltassék politikai nyilatkozatokkal, mert a kormány meg sem jelent.

Rendőrök sűrű sorfalai – gyalogosok elöl, lovasok hátul – őrizték Szent György terét és a Hentzi-szobrot, a miniszterelnök ablakai pedig le voltak redőzve. Íme, itt volt a tüntetés: a kormány tüntetett a nemzet ellen.

Ennek emléke mélyen bevésődött a közönség szívébe, s nem voltak a szavak némák, melyek a Wekerle-minisztériumot elítélték.”

(Pesti Napló, 1893. május 23., Budapest, 7. o.)

„Pünkösd vasárnapján, ragyogó napfényes időben, megható ünnepéllyel ment végbe a budavári honvédemlék leleplezése.

(...)

A derék szabadságharcosok, akik büszkén tűzték ki mellükre a régi honvédeket jelző érmet, méltó bámulat és tisztelet tárgyai voltak a fővárosban. Pünkösd két napján érdekesen tarkították meg az utcákat, s magán az ünnepélyen meglepte a közönséget impozáns felvonulásuk.

A Szentháromság téren, ahol gyülekeztek, rendkívül érdekes és megható jelenetek fordultak elő. Az öreg honvédek közt kegyelmes urak, magas állású férfiak mellett voltak egyszerű földmívesek, a kik batyujokat a hátukon hordták, mert nem szállottak sehová, s az ünnep után nyomban haza indultak. Többször megesett, hogy egy-egy ilyen tarisznyás paraszt nyakába előkelő úr borult.

– Emlékszel-e, mikor együtt küzdöttünk a piski hídnál?

– Tudod-e, mikor megmentettél a nagysallói csatában?

– Hát, te még élsz? Az isten áldjon meg!

Minduntalan hasonló visszaemlékezéseket lehetett hallani s a régi bajtársak zokogtak a viszontlátás öröme miatt. Vegyesen álltak egymás mellett tisztek és közlegények. Ott álltak öregség súlya alatt meghajoltan bár, de fiatalosan ragyogó szemmel és büszkén emelt homlokkal. Sokan felöltötték a régi honvéd vagy nemzetőri egyenruhát, s igyekeztek kihúzni magukat úgy, mint hajdan, mikor a csataindulóra lépkedtek.

A régi honvédek csoportjában közfigyelem tárgya volt báró Máriássy János nyugalmazott altábornagy, a ki 1849-ben mint honvédezredes második volt a megvívott várfokon, s a diadalmas ostrom kivívása nagyrészt neki köszönhető. Most jóságos arcú, szerény öregúr, a ki magas polcot foglal el a közéletben, és most is fiatalos hévvel beszél a nagy idők nagy eseményeiről.

A megjelent régi honvédek között voltak Hollán Ernő nyugalmazott altábornagy, Cserey Ignác, Inczédy Samu, gróf Esterházy Miguel, Veér Bertalan huszárezredesek, Comáromy László, Alvinczi Avelin honvédőrnagy, Lukácsy Miklós, Beőthy Andor, Thuránszky Tamás, Győrfi Péter, Tholway Gábor őrnagy, gróf Esterházy István, gróf Esterházy Kálmán, a félkezű képviselő, aki karját a szabadságharcban vesztette el, Rényi Rezső, Domahidy Ferenc, Borszéky Soma, Fomszek Sándor őrnagy, báró Podmaniczky Frigyes és még több száz tiszt.

(...)

A debreceni, szegedi és győri öreg honvédek egyenruhában vonultak fel, valamint a honvédmenedékház tagjai is, a kik közül mind eljöttek azok, a kik Buda vára diadalmas ostromában részt vettek. A debreceniek történeti nevezetességű zászló alatt jöttek. Ez a régi 67. zászlóalj lobogója, mely az ostromnál is szerepelt. A zászlót akkor is ugyanaz a Boros József zászlótartó vitte, a ki most tartotta a kezében.

A győriek zászlója szintén '48-as emlék. Világosnál egy honvédszázados levágta a rúdjáról, és teste körül csavarva, megmentette. A zászló Győrbe került, hol egy régi Rákóczi-zászló rúdjára feszítették. A lobogó át meg át van lyuggatva golyótól, s a szélei foszlányosan csüggnek alá.

A honvédek közt volt a hajdúnánásiak csoportjában Nyakó uram, aki '48-ban Klapkának volt a trombitása. Magával hozta a régi trombitát is, melyet a világért ki nem adna a kezéből, de azt mondta, hogy a debreceni múzeumnak testálja. A szegediek közt feltűnt a dobos, aki a 3. vörössipkás zászlóalj dobosa volt, s szintén részt vett Buda ostromában.

Az összes honvédek nesztora, Gyurkovits Mátyás nyugalmazott fővárosi tisztviselő volt, a ki ép erőben és egészségben most töltötte be 89. évét.
Érdekes volt a régi honvédek nagy csapatát látni, a mint ott nyüzsögtek, mozogtak a szobor alatt.

A honvédek ünnepére a régi bajtársakon kívül nagyszámú és előkelő közönség gyűlt össze. Különösen feltűnést keltett az országgyűlés impozáns, majdnem kétszáz főnyi küldöttsége, melyet báró Bánffy Dezső, a ház elnöke vezetett a szobor elé. A képviselők jobbára fényes díszmagyarban jelentek meg, valamint a főrendiház tagjai is, a kik között több ismert főúr volt látható. Budapest fő- és székváros szintén nagyobb küldöttséggel képviseltette magát.
Az ország minden részéből pedig több mint háromszáz küldöttség jelent meg. A küldöttségi tagok szép rendben sorakoztak a Dísz tér két felén megyék és városok szerint.

A tér közepén egész árbócerdő volt a megyék címereivel. A Dísz tér elragadó képet nyújtott. Valamennyi háza fel volt lobogózva, minden ablaka feldíszítve és emberekkel megrakva. A téren ezer meg ezer ember hullámzott. Az éjszaki sarkon emelkedett a hölgytribün, melyen ötszáz hely volt elfoglalva az ünnepélyben résztvevő hölgyek által. Az emelvényen láttuk Damjanich János és Gáspár '48-as honvédtábornokok özvegyeit, a Dessewffy és Károlyi grófnőket s a főváros sok előkelő hölgyét.

Pompás, verőfényes nap sütött. A keleti szél enyhén lengette a szobrot körülkerítő óriási vászontakarót. A szobrot környező pázsitra a koszorúk egész halmazát rakták le a felvonuló küldöttségek. Ennyi koszorút régen láttunk együtt, az aradi szabadságharc-szobor talapzatán.

(...)

A leleplezés program szerint folyt le. A budai dalárda himnusza után dr. Szénássy Sándor felolvasta a szobor történetét, melynek befejeztével elhangzott ajkáról a szó:

– Hulljon le a lepel!

Felejthetetlen, nagyszerű jelenet következett erre. A toronymagas szálfákról legurult a lepel, és látható lett a merész alkotású, művészi szép szobor. A közönség egy pillanatig mély csöndben, elbűvölten állt ott, de a másik percben egetverő éljenzésbe tört ki. A férfiak megemelték kalapjaikat, a hölgyek kendőiket lobogtatták és az öreg honvédek könnyezve borultak egymás nyakába.

Percekig tartott a taps és éljenzés. Egyszerre felhangzott az »Éljen Zala!« kiáltás, és sok ezer ajak éltette a teremtő művészt, a ki ott állt a dobogón kék Petőfi-atillában, hímzett fekete szűrben, kardosan, mint a régi idők daliája. Mellette ott szerénykedett a talapzat készítője, Schickedanz Albert tanár és műépítész.

(...)

A budai dalárda szózatába már belevegyült a lelkesült közönség éneke. A gyülekezeten leírhatatlan lelkesedés vett erőt. A honvédek egy része rázendítette a Kossuth-nótát, mely csakhamar ezer és ezer ajkon csendült meg. Ennek a hangjai mellett oszlott szét az ünneplő közönség.”

(Vasárnapi Ujság, 1893. május 28. Budapest, 1–2. o.)