Polcz Alaine munkásságáról, életszemléletéről, „az értelmes rendről”, ami nélkül az emberi élet célját és értelmét veszti – ezekről beszélgettek a PIM-ben, ahol az is elhangzott: „hiányt okoz a nagy bőség”.
Nyitókép: Polcz Alaine a hetvenes években. Fotó: Nádas Péter
A Petőfi Irodalmi Múzeumban meghallgattam egy Polcz Alaine-ről szóló beszélgetést. Tulajdonképpen nem történt semmi különös, nem volt semmi szenzáció, semmi lárma, semmi jópofizás. Semmi olyasmi, ami az úgynevezett irodalmi tárgyú műsorok egy részét mostanában jellemzi.
Igaz, ez a beszélgetés közvetlenül nem irodalmi tárgyú volt, hanem inkább arról szólt, hogy lehet-e az életnek értelmes rendje, és ha igen, mit jelent az értelmes rend. A beszélgetés fókuszában azért mégis csak Polcz Alaine állt, illetve az emléke, a szellemi hagyatéka. Polcz Alaine tizenkét évvel ezelőtt halt meg, nyolcvannégy évesen.
már amennyiben a „legizgalmasabb” itt a megfelelő kifejezés. Nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy nélküle ma jóval kevesebbet tudnánk a halál „kultúrtörténetéről”, és nem is csak arról, hanem konkrétan az elmúlás, a világból való kilépés folyamatáról, a folyamat lelki és spirituális aspektusairól.
A modern világ tabusította a halált, ez közhely. Ettől még vastagon igaz.
A halál félelmetessé és ismeretlenné vált, valami olyasmivé, amiről nem illik beszélni, amit szinte szégyellni kell. A modern ember kitessékelte a tudatából, az életéből a halált, és úgy tesz, mintha nem is lenne halál – vagy ha lenne is, ahhoz neki sok köze nincs. Polcz Alaine egész munkássága a halállal való megbékélés jegyében állt. Amit persze nem ő talált ki, de sosem tett úgy, mintha valami újdonsággal állt volna elő. Sőt, számtalanszor elmondta és leírta, hogy mindaz, amivel foglalkozik, egyáltalán nem különleges dolog,
Az, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire el tudott tűnni ez a mérhetetlen sok tapasztalat és rítus a halállal, a haldoklással kapcsolatban, kíméletlenül megmutatja, hogy miféle rombolást vitt végbe a történelem a magyar vidéken a 20. század folyamán.
Polcz Alaine munkásságához persze hozzátartozik még az is, hogy évtizedeken át pszichológusként dolgozott halálos betegségekkel küzdő gyerekek mellett. Ami szintén olyan munka, amire a legtöbbünk még csak gondolni sem mer. Jómagam közel egy évtizeden át dolgoztam mozgássérült, olykor halálos beteg gyerekekkel, ezért aztán valami távoli sejtésem van arról, miféle munkát is végzett Polcz Alaine a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán. De mindez csak távoli sejtés a részemről, nem több, mert nap mint nap rákos gyerekekkel foglalkozni bizonyos értelemben meghaladja a józan ész kereteit.
Aztán ott van még az is, hogy Mészöly Miklósnak, a nagy magyar írónak a felesége volt, s ez a házasság koránt sem volt eseménytelen. Hogy miféle események tették változatossá fél évszázados házasságukat, arról a néhány éve kiadott levelezésük alapján alkothat képet az olvasó. Amikor meghalt, a ravatalánál valaki azt mondta róla, hogy az egyetlen ember volt az általa ismertek közül, aki az életszentség közelében élt. Ehhez nincs mit hozzátenni, annyi azért elmondható, hogy számos művének ismeretében magam is azt gondolom, hogy Polcz Alaine kivételes személyiség volt, egy olyan ember, aki
S akinek persze olyan traumákkal kellett együtt élnie, amelyek már önmagukban egy egész életre elegendő feladatot adhattak neki. Minderről az Asszony a fronton című döbbenetes önéletrajzi könyvében számolt be.
Szóval ő, Polcz Alaine volt ennek a beszélgetésnek a középpontjában. Akik beszélgettek róla, nagyon higgadtan, pontosan, finoman látták és láttatták ezt az emlékezetes asszonyt és nem kevésbé emlékezetes életművét. Ablonczy Anna, aki közvetlen munkatársa volt Polcz Alaine-nek élete utolsó éveiben, Szécsi Noémi író és Navratil Andrea népdalénekes, tanár, ökológus. A három meghívott alapvetően a Polcz Alaine-hez fűződő viszonyáról beszélt, de ebbe a viszonyba sok minden belefért. Ha az ember találkozik egy szellemi vagy lelki értelemben jelentékeny emberrel, a találkozás az egész életére kihat. Leginkább akkor, ha személyes találkozásról van szó, de a közvetett találkozás – műveinek olvasása – is lehet katartikus.
Ablonczy Anna volt az egyetlen a meghívottak közül, aki személyesen ismerte Polcz Alaine-t. Minden megnyilvánulásán érződött is, hogy ő egy olyan perspektívából emlékezik, ami közvetlenül az emberre vonatkozik, nem pedig az íróra és a pszichológusra. Szécsi Noémi számára könyvélményként jelent meg Polcz Alaine, s épp ezért talán ő állt a legtávolabb ebben a beszélgetésben a lényegtől. Navratil Andrea koncentrált, pontos mondatai, lényeglátó kommentárjai – és a beszélgetés néhány pontján felcsendülő éneke – volt az este legkiemelkedőbb része, az ő megszólalásai alkották a beszélgetés magaslati pontjait. Amely beszélgetés egyébként a leginkább Polcz Alaine néhány könyve körül forgott. A Főzzünk örömmel című, annak idején nagy sikert aratott, szakácskönyvbe oltott életvezetési szakkönyv körül vagy az Életed, Bíró Berta című könyv körül, amely a Kolozs megyei Kidében élt Bíró Bertának, Polcz Alaine gyerekkori barátnőjének állít emléket. E könyvek mentén esett szó többek között arról
S hogy ez a szemlélet az, ami homlokegyenest szembe megy a modern, fogyasztói társadalmak hedonista, pazarló életvitelével. Ez a puritánság, egyszerűségre való törekvés a konyhai szemét felhasználásától kezdve a karácsonyi ajándékok minimalizálásán keresztül a szellemi dolgok rendjéig ívelt Polcz Alaine életében, aki ezt a szemléletet is nagyrészt otthonról hozta, a kolozsvári gyerek- és ifjúkorából.
Visszatérő szófordulata volt egyébként – Ablonczy Anna egyik anekdotája szerint –, hogy „a koporsónak nincs csomagtartója”, azaz még a földi életünkben meg kell szabadulnunk minden felesleges kacattól, anyagi és szellemi értelemben egyaránt.
Az „értelmes rend”, amely a beszélgetés címét is képezte, végső soron azt jelentette Polcz Alaine számára, hogy visszaadja az emberi élet eltékozolt, elrabolt méltóságát, hogy olyan minőségeket állítson olvasói és hallgatói elé, amelyek képesek az életet újra átszellemíteni. Egyáltalán
S ez a rend a születéstől a halálig tart, sőt, a halálon túl is tart, amire épp e rend által készülhetünk fel. Ha nincs értelmes rend, nincs értelmes emberi élet. Akkor eszement fogyasztás van, vásárlási őrület van, hedonizmus és zabálás van. „Hiányt okoz a nagy bőség” – ahogy Navratil Andrea a beszélgetés egy pontján fogalmazott.
Polcz Alaine egész életműve ennek az értelmes rendnek a jegyében állt, ez a beszélgetés pedig olyan emberek közt zajlott, akik szemmel láthatóan tisztában voltak azzal, mit jelent ez az értelmes rend. Csak az a társadalom maradhat meg társadalomnak, amely igyekszik legalább fő vonalaiban ennek a rendnek a szellemében élni és működni – gondoltam már hazafelé menet, s hogy Karácsony közeledtével mennyire nem árt tudatosítani magunkban az ünnep legbelső lényegét. Mert „mintha elfeledkeztünk volna a Megváltó születéséről”, ahogy Navratil Andrea a beszélgetés végén mondta. Mintha eltakarná előlünk az ünnep misztériumát valami permanens, egyre dagadó Black Friday.
Ismét hatalmas elismerést kapott hazánk Krasznahorkai László kitüntetésével. Szinte hihetetlen, de az újabb magyar Nobel-díjast faképnél hagyta első angol fordítója.
A mai világban, amikor nem lehet nyugodtan lenni a politika zajától, hasznos és jóleső lehet egy kis irodalom.
Az öröm ideje jött el, mert a világ a magyar irodalomra figyel. Csender Levente írása.
Horváth József Németországban él. Tetoválóművészként keresi a kenyerét, saját szalonja van. Leon művésznéven rappel is. De nem volt ez mindig így. Nehéz gyermekkorát kamaszkori botlások követték, és a rácsok mögött találta magát. Véget akart vetni az életének, de kapott egy új esélyt, és felállt a padlóról. Ez az ő története.
Műelemzés következik, részben legalábbis.
Lehet-e jelentős író az, akit nagyon nehéz – vagy épp lehetetlen – befogadni?
Az amerikai pénzügyminiszter „háborús gazdaságként” jellemezte az oroszt, amely nulla növekedést produkál 20 százalékos inflációval.
A volt amerikai elnök nem is titkolja, hogy alapítványon keresztül érné el Magyarországban és Lengyelországban, hogy végre azokat a politikusokat válasszák meg, akik neki szimpatikusak.
