Nyitókép: Polcz Alaine a hetvenes években. Fotó: Nádas Péter
A Petőfi Irodalmi Múzeumban meghallgattam egy Polcz Alaine-ről szóló beszélgetést. Tulajdonképpen nem történt semmi különös, nem volt semmi szenzáció, semmi lárma, semmi jópofizás. Semmi olyasmi, ami az úgynevezett irodalmi tárgyú műsorok egy részét mostanában jellemzi.
Igaz, ez a beszélgetés közvetlenül nem irodalmi tárgyú volt, hanem inkább arról szólt, hogy lehet-e az életnek értelmes rendje, és ha igen, mit jelent az értelmes rend. A beszélgetés fókuszában azért mégis csak Polcz Alaine állt, illetve az emléke, a szellemi hagyatéka. Polcz Alaine tizenkét évvel ezelőtt halt meg, nyolcvannégy évesen.
A 20. század második felének egyik legizgalmasabb személyisége volt,
már amennyiben a „legizgalmasabb” itt a megfelelő kifejezés. Nem biztos. Ami viszont biztos, az az, hogy nélküle ma jóval kevesebbet tudnánk a halál „kultúrtörténetéről”, és nem is csak arról, hanem konkrétan az elmúlás, a világból való kilépés folyamatáról, a folyamat lelki és spirituális aspektusairól.
A modern világ tabusította a halált, ez közhely. Ettől még vastagon igaz.
A halál félelmetessé és ismeretlenné vált, valami olyasmivé, amiről nem illik beszélni, amit szinte szégyellni kell. A modern ember kitessékelte a tudatából, az életéből a halált, és úgy tesz, mintha nem is lenne halál – vagy ha lenne is, ahhoz neki sok köze nincs. Polcz Alaine egész munkássága a halállal való megbékélés jegyében állt. Amit persze nem ő talált ki, de sosem tett úgy, mintha valami újdonsággal állt volna elő. Sőt, számtalanszor elmondta és leírta, hogy mindaz, amivel foglalkozik, egyáltalán nem különleges dolog,
néhány generációval korábban a magyar paraszti világ természetes része volt.
Az, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire el tudott tűnni ez a mérhetetlen sok tapasztalat és rítus a halállal, a haldoklással kapcsolatban, kíméletlenül megmutatja, hogy miféle rombolást vitt végbe a történelem a magyar vidéken a 20. század folyamán.
Polcz Alaine munkásságához persze hozzátartozik még az is, hogy évtizedeken át pszichológusként dolgozott halálos betegségekkel küzdő gyerekek mellett. Ami szintén olyan munka, amire a legtöbbünk még csak gondolni sem mer. Jómagam közel egy évtizeden át dolgoztam mozgássérült, olykor halálos beteg gyerekekkel, ezért aztán valami távoli sejtésem van arról, miféle munkát is végzett Polcz Alaine a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán. De mindez csak távoli sejtés a részemről, nem több, mert nap mint nap rákos gyerekekkel foglalkozni bizonyos értelemben meghaladja a józan ész kereteit.