A liberális demokráciákat mindig is egy oligarchikus elit irányította – Shawn Rosenberg a Mandinernek

Új nemzetközi előadássorozatot indított a Mathias Corvinus Collegium Budapest Lectures címmel. Az első, demokrácia jövőjéről szóló vita egyik előadója Shawn Rosenberg, a University of California – Irvine politikatudomány és politikai pszichológia professzora volt, akit a liberális demokrácia kihívásairól kérdeztünk. Interjúnk!

***

Ön nemrég tartott egy előadást Portugáliában, ahol sajtóhírek szerint „a demokrácia halálát” hirdette meg. Mire alapozva fogalmazta meg ezt a borúlátó jóslatot?

A Politico cikke kissé megváltoztatta az érvelésemet, az evolúciós, „agyunkba van írva”-fajta irányba. De az előadásom valóban a demokrácia végéről szólt. Manapság sokan aggódnak a demokrácia helyzete miatt, elsősorban a jobb- és baloldali populizmussal kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban először is fel kell tenni a kérdést, hogy általánosságban mi a liberális demokrácia felfogása és mik a populista mozgalmak? A populista mozgalmak nagyon világosan megtörik a liberális demokrácia határait. A liberális demokráciák ugyanis törékenyek, és a háttérben

Egyesek szerint a populizmus egyszerűen az állampolgárok érdekeinek képviselete. Amikor a gazdaság rossz, az emberek boldogtalanná váltnak, a fennálló rendszerek elvesztik a legitimitásukat és az emberek alternatívát keresnek. Sokan azt mondják, hogy a bevándorlás a fontos ok: a fennálló rendszerek nem feleltek megfelelően, és az emberek valami más megoldást kerestek. Ezek szerint a válaszok szerint ezek a kiváltó okok csak zökkenők az úton, és a demokrácia visszaesése nem hosszútávú gond. A migrációt megoldják, a populista pártok elvesztik a támogatottságukat – mondják ők. Szerintem viszont ez téves. Történelmileg talán igaz érvelés, de most már nem igaz.

Akkor ön szerint miért gyengül a liberális demokrácia?

Véleményem szerint azért törékeny a liberális demokrácia, mert az egy olyan világnézet, mely a világról, az egyénről, a társadalomról és a politikáról olyan felfogást ad, ami nagyon nehezen érthető az emberek többsége számára. A liberális demokrácia felfogása elvont, összetett, és az egyénről elsősorban gondolkodó, logikusan érvelő entitásként gondolkodik. Ezen felfogás alapján gondoljuk azt, hogy mindannyian egyenlők vagyunk, hogy önmagunkat irányítjuk és tudatos döntéseket hozunk. E szerint a társadalom különálló részek önszabályozó és működő rendszere. Úgy gondoljuk, hogy a társadalomban mindig lesznek belső eltérések és konfliktusok, ám ezeket a rendszer feldolgozza, változik és fejlődik. Ebben a kontextusban

És mindez nagyon bonyolult. Én úgy érvelek, hogy ahhoz, hogy mindezt megértsük és igazán értékeljük, rendszerező, elvont gondolkodásra lenne szükség – és az igazság az, hogy az emberek nem így gondolkodnak. Hét évtized politológiai kutatása lényegében arra jutott, hogy az emberek nagyon keveset tudnak a politikáról, és amit tudnak, azt nem értik. Ez pedig egy nagyon aggasztó konklúzió a demokratikus társadalmak számára. Ez idáig egyetlen politológus sem vonta le a következtetést azzal kapcsolatban, hogy ez mit is jelent, helyette kifogásokat kerestek a társadalom számára.

Ezek szerint ön az első igazán bátor politológus?

Én pszichológiát is tanultam, és a kutatásom pszichológiai szakirodalomra is épül. A pszichológia szerint az emberek konkrét módokon, egyszerű ok-okozati szerkezetekben gondolkodnak, fekete-fehér kategóriákba rendezve. Az embereket nem elvont gondolatok határozzák meg, hanem hogy mit csinálnak, mit mondanak, hogyan néznek ki és hol élnek. Ezek adják az egyén leírását, melyet meghatároz a környezetük, a kultúrájuk és a hagyományuk. A társadalom egy viszonylag stabil, nagyrészt homogén valami. Ugyanabba a csoportba tartozunk, és csoportként vannak közös jellemzőink, tehát

Ebben az értelemben a kormányok feladata ezeknek az igényeknek a kiszolgálása. A kormány a nép akaratát tükrözi, mégpedig egy nagyon hierarchikus, szinte katonás módon gyakorolja hatalmát a nép nevében. Ez lényegében a populista politikafelfogás alapja is. És ez a felfogás nagyon tetszik az embereknek, ugyanis ez érthető, tükrözi a könnyen felvállalható értékeiket, továbbá az ezen felfogás által elvárt viselkedési formák könnyen teljesíthetők. Ez a világnézet megfelel az embereknek.

Tehát képtelenek vagyunk a liberális demokrácia által elvárt módon gondolkodni?

Ha az embereket arra kényszerítik, hogy a liberális demokrácia fogalmaiban gondolkodjanak, akkor összezavarodnak, félreértik, és ennek eredményeképp szorongani fognak és dühösek lesznek. Az embereket egy olyan világba kényszerítik, amelyet nem értenek. Ezzel szemben a másik alternatíva vonzó.

Akkor miért jött egyáltalán létre a liberális demokrácia, és hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig?

Erre az a tömör válaszom, hogy azért maradhatott fenn eddig a liberális demokrácia, mert története során végig antidemokratikus volt.

nevezetesen politikai, gazdasági, kulturális és oktatási elitek. Ezek az elitek jobb- és balközép nézeteket vallottak, de mind egyetértettek a társadalom és a politika alapvető játékszabályaival kapcsolatban. Ezek az elitek ez idáig képesek voltak a peremre szorítani mindenkit, aki nem értett egyet velük.

Mi történt tehát ezzel az elittel az utóbbi időben?

Az oligarchikus elit elkezdte elveszíteni hatalmát, és különös módon éppen azért, mert a huszadik század második felében sok társadalom egyre inkább demokratikussá vált. Egyre több és több hatalom került a néphez, mely egyre inkább emancipálva érzi magát. A hatalom hagyományos szerkezete szülő és gyermek, professzor és diák, munkáltató és munkás között ellaposodott, és a média közben „felrobbant”. Az elitek hagyományosan képesek voltak irányítani az üzeneteket, de az internet és a közösségi média hatására már nem képesek ezt megtenni. Immár nem tudják kiszorítani a nekik nem tetsző nézeteket. Ennek hatására pedig az emberek egyre inkább képesek döntéseket hozni, emancipálódásuk hatására pedig, azt hiszem, nem a liberális demokrácia mellett teszik le a voksukat, hanem a populista alternatívák mellett. Így értünk el a liberális demokrácia történetének végéhez.

A kormányok feladata liberális felfogás szerint a nép nevelése demokratikus értékekre. Ön szerint nevelhető egyáltalán a nép?

A legtöbb pszichológus elfogadja a neuroplaszticitás fogalmát, amely az idegrendszer strukturális változásainak képességét jelenti. Lehet tehát nevelni az embereket? A középkor érdekes és releváns példa erre a kérdésre. Akkoriban a katolikus egyház uralt számos területet, ahol egy nagyrészt analfabéta lakosságot kellett irányítaniuk.

mit kell akarnod és mit nem, mit tegyél és mit ne. Ezek voltak a szabályok. Az analfabéta lakosság azonban nem szabályok szerint, hanem az élet napi árjai és apályai szerint élt. Az egyház tehát belátta, hogy úgyis meg fogják szegni a szabályokat. Ezért hozták létre a gyónás intézményét: így az emberek megszeghették a szabályokat, aztán meggyóntak, és folytathatták a bűnök elkövetését. Az egyház a gyónáson keresztül megtarthatta autoritását az emberek felett. Mindez megváltozott a 19. és 20. századra, mert belépett a képbe a tömeges oktatás, aminek egyik eredménye azt lett, hogy megváltozott az emberek gondolkodása.

Hogyan változott meg az emberek gondolkodása?

Az emberek most már értik a szabályokat és sokkal többet ügyelnek a saját viselkedésükre. Amikor megszegik a szabályokat, rossz érzésük van. Tehát a társadalom változása megváltoztatta a gondolkodásunkat. Ennek értelmében a liberális demokraták akár még ki is tudnák termelni azt a fajta társadalmat, amire szükségük van. Ehhez azonban első lépésként be kéne látniuk, hogy ez idáig sikertelenek voltak ezen a téren. A fiataloknak szóló oktatás egyszerűen nem adta meg az embereknek azokat a képességeket, melyek igényeltetnek a rendszerekben, elvont fogalmakban való integrált gondolkodáshoz, s melyek ezért a liberális demokrácia üzemeltetéséhez is elengedhetetlenek. Eben nem jártak sikerrel. A felnőttoktatás is csak egy kisebbség számára adta meg ezeket a képességeket. Változni fog vajon a liberális demokrata oktatás? Szerintem nem. Először is el kéne ismerniük az eddigi sikertelenségüket, és drasztikus változást kéne eszközölniük. Talán lehetne valamit változtatni azon, hogy a felnőttek hogyan vegyenek részt a politikában. De nagyon kétkedem abban, hogy megteszik majd azt, amire szükség lenne.

Ön a nyolcvanas évek elején közölt egy kutatást, mely szerint az emberek nem politikai nézetek, hanem a politikusok külsője alapján szavaznak. Tényleg ilyen apróságok alapján döntünk, avagy úgy is kérdezhetném: olyan sármos lenne Donald Trump, hogy megnyerte az emberek bizalmát?

Az akkori kutatásunk során több száz fotót készítettünk mindenfajta korú és külsejű emberről, és kiválasztottuk azokat, akiket az emberek a legőszintébbnek és leginkább jó képességűnek gondoltak. Ezt követően pedig megnéztük, milyen megjelenések és arcvonások voltak közösek ezekben az emberekben, és megváltoztattuk az egyes fotókat pozitív vagy negatív irányba. Az így kapott képeket kampányplakátokra tettük, hogy az emberek, akikkel a felmérést csináltuk, azt gondolják, politikusokról van szó. Megkérdeztük tőlük, hogy kikre szavaznának. Az általános benyomásunk az volt, hogy az embereket apró dolgok befolyásolták, amiről nem is tudtak, például a kor. Ennél azonban frissebb példákat is tudok idézni, noha ez nem az én kutatásom. Ha az embereknek képeket mutat, amelyeken mosolygó vagy dühös fejek vannak, megváltoztatható a hozzáállásuk a bevándorláshoz. Ha boldog arcot látnak, inkább befogadók a szavazók, ha pedig dühöst, akkor elutasítók. Hasonlóképp, ha az embereket különösen meleg szobákba rakjuk, inkább elhiszik, hogy van klímaváltozás. Mindez arra utal – és ez alátámasztja a kutatásomat –, hogy

amik igenis releváns politikai eredményeket szülnek.

Abból, amit ön elmond, úgy hangzik, hogy az emberek jóformán nem is a politikával kapcsolatban hozzák meg „politikai” döntéseiket.

Egy másik kutatásomhoz mélyinterjúkat csináltam emberekkel, és különböző politikai kérdésekről beszéltünk, köztük a hatalommegosztás koncepciójáról. Megkértem őket, hogy magyarázzák el, hogyan működik a hatalommegosztás, amiről mindenki tanul az amerikai középiskolákban. A hatalommegosztás egy összetett fogalom, ami arról szól, hogy két különböző entitás, melynek körülbelül azonos hatalma van, valamifajta egyetértésre jutva hoz döntést. Megkérdeztem tőlük, hogyan születik ez vagy az a törvény? Arra jutottam a válaszaik alapján, hogy az emberek újraírják a dolgok definícióját egy olyan módon, hogy az érthető legyen számukra.

A válaszadók egyik része úgy felelt, hogy „hát igen, van ez a hatalommegosztás, de igazából úgy működik a dolog, hogy a kongresszus dönt, megmondja az elnöknek, mire jutott, és az elnök elmondja nekünk”. E szerint a felfogás szerint tehát az amerikai elnök csupán a kongresszus szóvivője a nép felé. Mások arra jutottak, hogy valójában az elnök dönt, aztán közli a kongresszussal, amely azt teszi, amit ő mondta. De a gondolat, miszerint az elnöknek és a kongresszusnak körülbelül ugyanakkora, egymástól független hatalma lenne – ezt nem tudták befogadni. Ezért az összetett gondolatot leegyszerűsítették egy olyan szintre, amit be tudtak fogadni. Még egy példa: az amerikai alkotmány alapvető része a szólásszabadság, ez az alkotmány első jognyilatkozata. Ha megkérdezik az amerikaiakat, hogy hisznek-e a szólásszabadságban, a döntő többség – felmérések szerint több, mint 90%-uk – azt feleli, hogy igen. Aztán ha megkérdezik tőlük, hogy egy olyan személy, aki a megkérdezettől nagyon eltérő nézeteket vall valamivel kapcsolatban tarthasson-e például nyilvánosan beszédeket, mi a válasz? Hogy nem. Taníthassanak-e iskolákban? Nem. Tarthassanak-e tüntetéseket? Nem. Hiába fogadják el az emberek a szólásszabadság absztrakt koncepcióját, amely szerint hogy eltérő vélemények és értékek nyilvános ütköztetéséből valami jobb eredmény születhet, valójában túl összetett nekik a gondolat. Számukra jó és rossz van. Miért hagyjuk, hogy valaki beszéljen, ha téved? Az emberek lefordítják a koncepciót a saját fogalmaikra.

A Politico cikke utalt arra, hogy az ön világnézete meglehetősen „defetista”. Valóban nem lát kiutat a liberális demokrácia számára?

Ebben eltér a szívem és az elmém álláspontja. Az elmémben rideg és elemző konklúziót hozok, amely körülbelül úgy szól, mint ahogyan azt az eddigi szavaimból is sejteni lehet.

Ugyanis nem hiszem, hogy a liberális demokrácia képes lesz megmozgatni a szükséges erőket önmaga megóvására. Ebben az értelemben tényleg defetista vagyok. A tanulmányomnak és a készülő könyvemnek ezért is az a címe, hogy Az önmagát felfaló demokrácia. Ahogyan az emberek életkörülményei egyre demokratikusabbak, úgy fognak a demokrácia ellen szavazni. Ugyanis az emberek számára kényelmetlen dolog a demokrácia.

Fotók: Gyurkovits Tamás