– sugallja Krasznahorkai, s ami maradt, az a menekülés valami elől, amiről már beszélni sem lehet. A könyv nyugtalanító, titkos középpontja ez a körvonalazhatatlan, szinte démonikus tabu, ez a megnevezhetetlen fenyegetés, ami elől lehetetlen elrejtőzni. Mindez mégis egy „nagy történet”, az Odüsszeia évezredeket átivelő hatása alatt áll, vagy inkább egyfajta homéroszi atmoszférában, ami talán – olvasóként legalábbis ebben reménykedhetünk – arra utal, hogy még sincs minden elveszve egészen Krasznahorkai világában. A névtelen menekülő egy csupasz,
mindenétől megfosztott lény, akinek már se istene, se hazája,
a mitikustól, az emberiséggel egyidős kultúrától, a szellemtől azonban nem lehet megfosztani, még akkor sem, ha ő maga talán nincs is ennek tudatában.
Krasznahorkai egy interjúban azt mondja, hogy a Mindig Homérosznak egy olyan patak, aminek a vize a szöveg, medrének kövei pedig az illusztrációk és a zene. A szöveg patakszerű hömpölygésével kapcsolatban ezúttal sem lehet semmiféle kifogásunk, hisz' Krasznahorkai igazi mestere a sok esetben több oldalon át indázó mondatoknak. A Mindig Homérosznak egyfelől tehát egy Homérosz-hommage,
az európai kultúra egyik alapművének szóló tiszteletteljes főhajtás,