Két szakadék – a Nádas Péter-portréfilmről

Október 1-jén mutatták be a budapesti Cirko-Gejzír Filmszínházban Gerőcs Péter Természetes ellenfény című portréfilmjét, amely Nádas Péter író személyét és munkásságát próbálja körbejárni. Ott jártunk az ősbemutatón. 

*

Nem irigylem Gerőcs Pétert. Nem mintha nekem bármikor szándékomban állt volna filmet készíteni Nádas Péterről. A rendező nekiállt, hősies kitartással tető alá hozott egy nyolcvanperces filmet, amely végül aztán zsákutcának bizonyult. Vagy ha nem is zsákutcának, de legalábbis valami olyasminek, ami nem árul el semmi lényegeset arról az emberről, akit ábrázolni akart. S ez nem feltétlenül Gerőcs hibája. A Természetes ellenfény egy olyan területre merészkedik, ahol jól láthatóan semmi keresnivalója nincsen.

A film első felére ez mindenképp igaznak tűnik, a második fele kissé bonyolultabban téveszt arányokat. Aki ismeri valamelyest Nádas Péter írói munkásságát, annak nem újdonság, hogy

sőt, furcsa módon a legutóbbi mű, a Világló részletek (amely egyfajta sajátos önéletrajzként is értelmezhető) jutott a legtávolabbra ezen az úton. Nádas az önéletrajzával (pontosabban saját tudatának eredetmítoszával) távolította el önmagát véglegesen attól a valakitől, akit Gerőcs Péter filmje próbál megmutatni. Amiből egyenesen következhet az, hogy akit meg akar mutatni, akit lefilmez, akit olykor instruál, az egyszerűen nincs jelen.

Hiába halljuk, hiába látjuk. Hiába látjuk, ahogy a veteményesben hagymát szed, ahogy egy madárfiókát etet csipesszel, ahogy a nevezetes vadkörtefa alatt elsétál, még sincs sehol. Gerőcs jól láthatóan sejti, hogy nem látja, akit filmez; ezért is nyúlhatott a film első felében, konkrétan az első öt-tíz percben azokhoz a hosszú, meditatívnak szánt snittekhez, amelyek a ritmus felvételét lettek volna hivatva elősegíteni.

Nádas Péter gombosszegi életének ritmusa a rendező szerint hosszan kitartott képekkel ábrázolható. Egy kőedényben szél borzolja az esővizet, ágak hajladoznak a kert mélyén, mindez a szokásosnál hosszabb ideig mutatva, hogy a néző felkészülhessen arra, hogy mostantól más mértékegységek lesznek az irányadók. Nádas évtizedek óta él ebben a Zala megyei aprófaluban feleségével, önkéntes magányban, mondhatni remeteségben. Ez a remeteség azonban a szó klasszikus értelmében mégsem remeteség, hiszen az író elég sok időt tölt külföldön, eleget téve a könyvei megjelenésével járó promóciós kötelezettségeknek. Nádas köztudottan a természet szerelmese, s ahogy öregszik, ez a szerelem egyre inkább uralja a tudatát. A folyamatos (valószínűleg az egész életét meghatározó) távolodása az emberitől, a „mai kocsmától” elérhetetlenné, légiessé tette,

Holott nagyon is jelen van, igaz, mostanában ez már nem annyira látszik, de az elmúlt két évtizedben többé-kevésbé rendszeresen hallatta a hangját olykor aktuálpolitikai kérdések kapcsán is. (Politikai tárgyú esszéinek gyűjteményes kiadása nemsokára megjelenik.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a Természetes ellenfény első negyven perce lényegében Nádas Péter hűlt helyéről szól.

Holott beszél, mond ezt-azt az írásról, felolvas. Gesztusaival, mimikájával erőteljesen azt sugallja, hogy a háta közepére sem kívánja ezt a hajcihőt. A rendező úgy tesz, mintha nem értené ezt az első sorban neki szánt üzenetet. Amit szintén megértek. Nem lehet könnyű tudomásul venni, elfogadni azt, hogy voltaképp teljesen feleslegesen szánunk ennyi időt és energiát valamire, ami eleve kudarcra van ítélve. Ebben a negyven percben – olykor valóban erőteljes, szépen megkomponált jelenetekben – azt látjuk, hogy

nem kevés önuralommal és udvariassággal elviseli azt, hogy valaki követi őt a kamerájával, de ez egy pillanatra sem mozdítja ki a megszólíthatatlanságából.

Egyedül a felesége, Salamon Magda volt megszólítható ebben a gombosszegi vákuumban, de ő viszont olyan rövid ideig szerepel, hogy jóformán nem alakulhat ki semmiféle benyomásunk róla. Egy szimpatikus, idős hölgy beszél, aki felvillant valamit férje már-már autisztikus életviteléből, amit nem kevés iróniával „műveleti sorrendnek” nevez.

A film talán egyetlen megrendítő, rövid részlete is ekkor következik, amikor Salamon Magda arról beszél, hogy Nádas eleinte szeretett volna gyereket, ám ez nem sikerülhetett; és innen jutott el odáig idős korára, hogy már a saját születését is tévedésként, a szülei felelőtlenségeként látja. A másik ilyen részlet a film első részének legvégén hangzik el, amikor Nádas az apja gyerekkori fényképét mutatja számítógépe képernyőjén, és elmondja, hogy apja naponta tucatszor is megkérdezte a nagyanyját, hogy tényleg szereti-e. Ahogy ezek után Nádas elneveti magát, abban hirtelen kinyílik valami, de a néző nem láthat bele ebbe a hirtelen megnyíló szakadékba. Ez a végül megnyíló szakadék

De ez önmagában mégis kevés.

A második negyven percben kollégák, szerkesztők, irodalmárok szólalnak meg. A névsor sajnos túlságosan ismerős. A rendező itt biztonsági játékot játszik, olyanokat szólaltat meg, akiktől túlságosan nagy meglepetések nem várhatók. Még akkor sem, ha Margócsy István irodalomtörténész vagy Radnóti Sándor esztéta hangot is ad némely fenntartásának. Ha Gerőcs tényleg arra volt kíváncsi, hogyan rezonál a „szakma” Nádas életművére, a valóban létező Nádas-kultuszra, a megkérdezettek körét jócskán kitágíthatta volna, vagy legalábbis ennél sokszínűbb társaságot illett volna verbuválnia. Igazán kíváncsi lettem volna olyanok benyomásaira is, akik nem feltétlenül állnak Nádassal azonos vagy Nádashoz hasonló világnézeti alapokon.  Ez azonban elmaradt és sajnos nagy baj, hogy elmaradt.

Nádas műveinek az úgynevezett jobboldalon is vannak értő elemzői, még ha nyilván nem is nagy számban. Most hirtelen Alexa Károly neve ugrik be, de biztosan lehetett volna találni még olyan szakembereket az „ellentáborból”, akik képesek lettek volna mindenféle elfogultság és indulat nélkül beszélni Nádas műveiről, azok hatásáról és jelentőségéről.

A filmnek nyilván egyik célja lehetett a Nádast övező – olykor az ízléstelenségig fajuló – ájult tisztelet árnyalatokra bontása, ennek a célnak azonban meg sem próbált eleget tenni, megelégedett annyival, hogy elhangoznak ugyan fenntartások, ám ezek sincsenek rendesen kibontva, csupán felvillannak, de nem következik belőlük semmi.

Ezek az aspektusok leginkább Nádas esszéírói munkásságában érhetők tetten, ahol érzésem szerint a legsebezhetőbb, olykor legvédhetetlenebb mondatai jelennek meg. Az ezekre való utalás a filmben csak nyomjelekben tűnik fel, az objektivitás látszatát keltve. De csak a látszatát. Furcsa (vagy nem is olyan furcsa), hogy a film második részében is egy szakmán kívüli, egy outsider szájából hangoznak el a legerősebb mondatok.

Nádas Pál, az író öccse beszél arról, hogy úgy érzi, gyerekkori betegségeivel, állandó felügyeletre és ápolásra szorultságával túlságosan megterhelte az akkor még szintén gyerek bátyját, aki valószínűleg nem is úszta meg lelki sérülések nélkül az amúgy is drámai, tragikus gyerekkorukat. Nádas Pál itt ismét megnyit egy szakadékot, ahogy Salamon Magda az első részben, de ebből a szakadékból sem következik semmi, és csak sejthető, hogy Nádas Péter életének alapproblémái körül tapogatózunk. Igaz, a Világló részletekben Nádas elég alaposan ír ezekről az öccsével töltött korai évekről.

Ha mérleget kell vonnom, azt látom, hogy

Salamon Magdáé és Nádas Pálé, de ezeken kívül jobbára csak a szokásos mondatok hangoznak el a szokásos hozzászólók szájából. Látunk néhány érzékenyen felvett képsort és nem utolsó sorban az erőfeszítést a rendező részéről, ahogy egyre lankadó lendülettel megpróbál belépni egy megközelíthetetlen ember személyes terébe. Nem sikerült neki. Nem is sikerülhetett.

A második rész kudarca az első rész kudarcából következik, de talán itt még menthető lett volna a helyzet azzal, ha a rendező kilép a komfortzónából és vállalja a valódi viták és vélemények ábrázolásának kockázatát. Nem vállalta. Hogy miért nem, arról csak sejtéseink lehetnek.

Így csak ez a két – már említett – szakadék maradt, amit írhatunk akár a véletlen számlájára is. Ez is valami, számomra legalábbis emlékezetesek maradtak ezek a jelenetek, de a film vélhető vállalásaihoz képest a végeredmény: kevés.