Rajk László emlékezete

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem neki, hogy gyorsan meglesz a könyv, mert minél hamarabb ki akarok lépni az életükből. Árulás, börtön, gyilkosság, csalódás, gyávaság, gerinctelenség, besúgás és képmutatás jellemezte a 20. századi magyar történelem egyik leghíresebb politikus házaspárjának történetét, s ez engem eléggé megviselt.

Mire rá jellemző félszeg mosollyal azt dörmögte: „Akkor már tudod, én hogyan élek”.

Senki se tudhatta igazán hogyan élt, illetve élhetett valaki, akinek édesapja a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok politikai biztosa, majd az 1945 utáni Magyarország politikailag rövidlátó belügyminisztere volt. És akinek ez a rövidlátás végül az életébe került. Nagybátyja pedig nyilas politikus volt, a Szálasi-kormány kormánybiztosa. Édesanyja is baloldali családból jött, aki nemcsak Franciaországban segítette a spanyol polgárháború harcosait, hanem illegális kommunista pártban pártmunkaként megkapta a párt társadalmi nemi hierarchiának megfelelően, hogy gondoskodjon a párt vezetőjéről, Rajk Lászlóról, amíg az fontos politikai munkát végez. A pár végül az 1945 után hazatérő moszkoviták kispolgári megfelelési vágyának köszönhetően, Rákosi Mátyás személyes kérésére házasodott össze. Mind a ketten főleg pártmunkát végeztek, mert új Magyarországot akartak felépíteni tűzzel és vassal. A megszülető fiúk keresztapja az a Kádár János lett 1949-ben, aki már átvette a belügyi tárcát a túl sikeresnek és népszerűnek bizonyuló Rajktól.

Kádár talán akkor már tudta, hogy a gyerek apukáját – akit annyira kegyetlenül kínoztak az ő munkatársai, hogy a jegyzőkönyvet gépelő belügyi alkalmazott felmentését kérte a feladat alól, mert nem bírja hallgatni, ahogy Rajk elvtárs sír – ő fogja meglátogatni a cellájában, hogy rábírja, vállalja el az áruló szerepét és cserébe titokban kiviszik a Szovjetunióba. Mindnyájan tudjuk, hogy ez a hazugság, melyet aztán továbbiak követtek, hogyan végződött. Rajk László öthónapos volt, amikor apját letartóztatták, majd kivégezték. Anyját azért ítélték hivatalosan öt év börtönre, mert megszervezte a magyar nőmozgalmat és volt munkatársnői készségesen tanúskodtak ellene.

A szülei bebörtönzése után Rajk László Kovács István néven él Pikler Emmi gyerekotthonában, ahol a jó kommunista fegyelemnek megfelelően nem tettek fel kérdéseket, amikor gyerekeket adtak be oda hivatalos személyek. Édesanyját nem ismerte, annak nővéréről hitte évekig, hogy az édesanyja, míg fel nem tűnt az életében 1955-ben egy csontsovány, magas és mélyhangú nő, aki azt mondta, ő az édesanyja. Ez a visszakapott édesanya pedig semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó, kérlelhetetlenül küzdött az apja újratemetésért és a rehabilitációjáéért a szél fújását lekövetve gyorsan politikai véleményt változtató elvtársainak nyomása ellenére. Az újratemetés 1956. október 6-án az '56-os forradalom főpróbája volt; 1945 után addig csak focivereség vitte spontán módon az embereket az utcára. Itt valami megváltozott, Rajk László és édesanyjának képe a temetésen bejárta a világot. Beléptek a történelembe.

Az 1956-os forradalom után a budapesti jugoszláv követségről Nagy Imrével és társaival együtt őt is és édesanyját elrabolták a szovjetek. A hosszú romániai fogságban az édesanyja szervezte iskolában próbálták meg tanítani a gyerekeket, köztük a saját fiát.

Ezzel a politikai, érzelmi és intellektuális csomaggal felnőni magányos feladat volt. Rajk László megtalálta azt a teret, ahol ezt a magányt szabadsággá és érdemi cselekvéssé változtatta. Soha semmilyen módon nem működött együtt azokkal, akik a politikai gyilkosságokban bűnrészesek voltak. A művészet és építészet lett az a kreatív tér, ahol alkotó módon tudott szembenézni a szellemi és politikai pusztítás nagyon is valós és egy időben akár legyőzhetetlennek is tűnő démonaival. Saját nyilvánosságot hozott létre a szigorúan ellenőrzött köztérrel szemben. El tudta játszani Erdély Miklós 1979-es filmjében, a Verzióban a tiszaeszlári vérvád bajszos kihallgató rendőrtisztjét: megélni a kihallgató erejét és kiszolgáltatottságát egyben, mintha apját és apja kihallgatását is eljátszotta volna. Kádár János, aki hosszú élete során legendásan rettegett mindentől, ami „R” betűvel kezdődött és „ajk”-kal fejeződött be, így nemcsak a per írott nyomát próbálta elég sikeresen eltüntetni a levéltárakból, hanem többször elmondta, hogy „itt több Rajk-per nem lesz”.

Ez a szabadság, melyet a magyar demokratikus ellenzék három védőangyalának: Rajk Júliának, Duczyńska Ilonának és Károlyi Mihálynének a nemzetközi és belső formális és informális hálózata is biztosított, tette többek között lehetővé Rajk Lászlónak a magyarországi szamizdat nyomtatást és terjesztést. És a szükségszerű belső szabadság adta az erőt és az ötleteket Rajk László politikai munkájához, hogy megtervezze az 1989-es Nagy Imre újratemetés díszleteit, majd hogy beüljön abba a Parlamentbe, igaz csak rövid időre, ahol édesapja korábban belügy- majd külügyminiszterként dolgozott.

Ha megnézzük azt a terjedelmes listát, amely Rajk László munkáit – díszleteket, könyvborítókat – sorolja, látjuk az elkötelezettséget és hitet az elidegeníthetetlen szabadság és az emberi méltóság iránt. Mára ezek a könyvek és előadások egyrészt a világ minden táján ismert klasszikusok lettek, másrészt megint ugyanúgy gyanúsak és elhallgatandók. A művészet adta alkotói szabadság maradt az egyetlen szabadsága, mert értékeihez, mely az élete értelmét és lényegét alkották, ragaszkodhatott és ragaszkodott is. Egy kommunista politikus fiaként és egy nyilas nagybácsival senki se tudta jobban, hogy ez az új nyelv és az új térbeli keretek keresése és kialakítása, a valódi politikai kérdések megfogalmazására az egyetlen lehetőség, hogy a magyar történelem generációkat megnyomorító és értékpusztító hamis kettéválasztását meghaladja. A művészet adta meg számára a lehetőséget, hogy 1989 után is azokkal dolgozzon, akikkel akart, és elkerülje a gumigerincű aparatcsikokat és jeges tekintetű menedzsereket. Gyűlölte az érdemi demokrácia helyett a demokrácia menedzselését, annak egész öltönyös menedzsmentjével együtt, és mindig megmaradt egyedüli és magányos titokhordozónak.

Amikor az édesanyjáról írott könyvön dolgoztam, mondta, hogy van egy ládája, ahol a személyes dolgokat, dokumentumokat és fényképeket tartja – ami a rendőrségi razzia után megmaradt illetve visszakapott. A történésznek ismernie kell a határokat, és nem kértem, mert nem kérhettem, hogy ezt a dobozt nyissa ki. Amikor 2015-ben egy lengyel kolléga megkeresett, aki könyvet akart kiadni a lengyel Nemzeti Emlékezet Bizottsága (IPN) megbízásából a nőkről a kommunizmus börtöneiben, Rajk László édesanyja, Rajk Júlia életét javasoltam. Írtam egy emailt Lacinak, hogy van-e esetleg valami, amit szívesen látna ebben a szívének olyan kedves országban megjelenő kötetben az édesanyjáról. Meglepetésemre postafordultával Rajk Lászlótól soha nem látott beszkennelt dokumentumok és fényképek érkeztek. A lengyel könyv azóta se jelent meg, mert az IPN a lengyelországi emlékezetpolitkai fordulat miatt elállt a kötet kiadásától, és még most is akadályozza a kész könyv kiadását. De a képek, amiken egy házaspár zavarodottan áll a Krímben, ahol egyetlen közös vakációjukat töltötték, és ahol nem ismerték sem a nyelvet, sem a politikai kultúrát, vagy ahol a két, a fényképezés kedvéért legjobb ruháját kissé feszengve viselő kommunista pártfunkcionárius a lehető leghétköznapibb módon mosolyog a pólyás gyerekre, mutatja azt a nehéz privát örökséget, amelynek szinte lehetetlen megfelelni. Rajk Lászlónak sikerült. Halálával nemcsak a 20. századi magyar múlt egy darabja válik történelemmé, hanem egy, szükségszerűen a nyilvánosságban méltósággal megélt egyetemes érvényű élet lehetősége is.