Bottyán János, a kuruc generális – az ember a legenda mögött

Paár Ádám írása

Bottyán János, vagy ahogyan a kuruc hadsereg katonái nevezték: „Vak Bottyán”, „Bottyán apánk”, „Jótevő János”. Nem volt a kuruc vezérek között még egy, akiről annyi népmonda és regény szólna, mint a most 310 éve, 1709. szeptember 27-én pestisben meghalt Bottyán János.

Írásunkban bemutatjuk, ki is volt az igazi „Jótevő János”, a legendák mögött. Távol álljon tőlünk a bálványdöntögetés, amely manapság divatos: ebben a kis portréban azt kívánjuk bemutatni, hogy

– ami persze nem baj, hiszen az, ahogyan az utókor lát és láttat egy személyt vagy jelenséget, sokat elmond az adott emlékező közösségről, dilemmáiról. Bottyán esetében leszögezhetjük: az emlékezet ritkán esik ilyen közel a forrásokból kihámozható tényekhez.

Az igen zivataros 16-18. századi magyarországi hadtörténet nem szűkölködött a legendás hírű, tehetséges, bátor hadvezérekben, de kevés embert övezett olyan mértékű szeretet katonái körében, sőt az egész hadseregben, mint az ősz Bottyán János generálist. A kurucok között számos mendemonda terjedt az idős generálisról. Úgy tudták, hogy nem fogja se a kard, se a golyó. A népi emlékezetben „Bottyán apánk” egyenesen „Jótevő Jánossá” vált, aki szigorú fegyelmet tartott a seregében, és nem engedélyezte a fosztogatást. 

Minden függetlenségi háború és szabadságharc kedvelt alakja az „apafigura”:

tiltja az erőszakot és önkényeskedést, és megtorolja az ellenség garázdálkodását. Idővel Bottyán emlékezete elszakadt a valós személytől, és mint annyiszor, a legenda elkezdett önálló életet élni. Annak ellenére, hogy Thaly Kálmán, Heckenast Gusztáv, R. Várkonyi Ágnes és Czigány István megírták az életrajzát, és levelezése olvasható az interneten is, a mai közvélekedést még mindig a néphagyomány befolyásolja, nem a korabeli források. 

A mondákban Bottyán jobban érzi magát az egyszerű katonák világában, mint a „nagyságos fejedelem” asztalánál, a sok irigykedő, előkelő születésű főtiszt között, és azonnal orvosolja az öregasszony panaszát, akinek tehénkéjét elrabolják a katonák. Míg Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor vagy Esterházy Antal főurakként túlságosan messze vannak a közkatonák világától, és ezért tisztelni lehet őket, de például tréfálkozni velük nem – addig Bottyán mélyen emberi hős, aki nem szégyelli a közkatonák társaságát. Legalábbis a róla szóló történetek szerint.

Az 1950-es évek osztályharcos irányultságú történetírása még tovább színezte Bottyán figuráját: úgy mutatták be a kisnemesi származású kuruc főtisztet, mint „parasztgenerálist”, kimondatlanul hangsúlyozva szembenállását a kuruc tábor főúri, sőt nemesi vezérkarával. Bottyán az egyik főszereplője Barabás Tibor Rákóczi hadnagya című regényének, és a könyvből 1953-ban forgatott filmnek. Az író Bottyán alakjának megörökítésénél inkább a mondák Bottyán Jánosának karakterére támaszkodott, mintsem a száraz történelemre. Különösen a híres kenyérosztási jelenetnél, amely azt ábrázolta, ahogyan a generális saját erszényéből, maradék pénzéből fizette ki az éhes, elkeseredett katonák kenyérellátmányát. Bottyán neve említésre kerül A Tenkes kapitánya című ifjúsági kalandfilmsorozatban is.

Mi az, amit biztosan állíthatunk, illetve nem állíthatunk Bottyán Jánosról? Mindenekelőtt nem igaz, hogy paraszti születésű lett volna,

Elszegényedett köznemesi családban látta meg a napvilágot. Rendi jogállása szerint nemes volt, még akkor is, ha azzal nem lehetett jóllakni. Nem volt semmije, csak a kardja. Legeredetibb virtuskodását fiatalon, egyszerű vágsellyei végvári vitézként követte el: álruhában belopódzott az akkor török kézen lévő Érsekújvárra, fölment a minaret tetejére, és lehajította a müezzint a toronyból. 

Ezt követően végigverekedte az oszmánellenes felszabadító háború időszakát. Fél szemét veszítette, és ekkor kezdték el beszélni, hogy nem fogja a fegyver. Hogy bátran és tehetségesen harcolt, azt bizonyítják a részére biztosított birtokadományok. A néphit szerint a szegény, utolsó fillérét is katonáira költő Bottyán Esztergom legvagyonosabb lakosa volt, és a megyében négy falut birtokolt, valamint két pusztát. Egy 1710-es vagyonösszeírás még egy kocsmát és sörfőzdét is említ, mint Bottyán ingatlanját. A nagylelkű adományokon kívül Bottyán vagyonát Lakatos Judittal kötött házasságának köszönhette. 

Második házasságával az esztergomi gazdag polgár beházasodott a főrendek közé, ugyanis 64 évesen a nála 20 évvel fiatalabb Forgách Julianna bárónőt vezethette oltár elé (nem tudjuk, pontosan mikor született Bottyán, de valószínűleg 1643 körül). Bottyán tehát – ellentétben a szocialista kori vulgármarxista ábrázolással – nem volt paraszt, hanem nemesi születésű vagyonos polgár, másrészt nem vetette meg a főnemességgel való személyes és gazdasági kapcsolatot (Bottyán egyébként kisebb-nagyobb konfliktusokba és peres ügyekbe bonyolódott Esztergom más polgáraival, erről szól az alábbi tanulmány).

*

Bottyán, miként több kuruc tiszt,

Furcsa módon így azokkal is egy táborba került, akik ellen – ha közvetve is – az 1680-as években küzdött, hiszen a volt Thököly-pártiak is ott voltak a fejedelem mellett. Ne feledjük el, hogy Thököly fejedelemségét a török támogatta! Nem tudjuk, Bottyán miként vélekedett a kuruc mozgalomról. Okkal gyanítható azonban, hogy mivel egész addigi élete a török elleni küzdelemben telt el, a kurucokról, ha volt egyáltalán véleménye, az inkább negatív volt. Másfelől valószínűleg józan szemmel vette észre a császári zsoldosok és tisztek önkényeskedését, zsarolását, fosztogatását is, és ezzel összehasonlította a magyarországi születésű katonák helyzetét, az irántuk megnyilvánuló gyanakvást, ami kritikus alapállást alakíthatott ki benne a császári hadvezetéssel szemben.

Mielőtt még felcserélte volna a kétfejű sasos császári zászlót a nagyságos fejedelem Pro patriás lobogójával, a kor egyik emlékezetes párviadalára került sor. Zólyom vára alatt az erősséget császári zászló alatt védő Bottyán ezredes bárbajt vívott a kalandor természetű, de a kurucok által tisztelt Ocskay Lászlóval. Mint egy történelmi kalandregényben, a két, ekkor már egyformán híres vitéz kereste az összecsapás lehetőségét. Országszerte beszéltek bátorságukról, úgyhogy mindketten úgy vélték: egy ország sok kettejüknek. Kopjával, majd karddal rontottak egymásnak, de a párviadal döntetlenre állt. Ha két nagyhírű vitéz nem bír egymással, abból halálig tartó gyűlölet lesz – vagy szövetség. Ez esetben az utóbbi, ugyanis Bottyánt hamarosan Rákóczi oldalán találjuk. 

Könnyű lenne mai erkölcsi piedesztálról leszólva árulást kiáltani. A korban bevett fogás volt a háborúzó felek részéről az ellenséges tisztek megnyerése magasabb ranggal és fizetéssel. Bottyánt a császári hadvezetés hozta lehetetlen helyzetbe, amikor Zólyom várába küldte, hogy védje meg azt Bercsényi Miklós sokkal erősebb seregével szemben. Az ezredes hivatkozhatott maga és az őrség szorult helyzetére, arra, hogy fölöttese, Forgách Simon megszökött (később ő is a kurucokhoz csatlakozott), és érdemleges segítséget sehonnan nem kapott. Sebesülése miatt csak a tisztes fogságot választhatta volna, de akkor várhatta, míg családja kiváltja, vagy kicserélik kuruc foglyokkal. Joggal érezhette úgy az ősz katona, ő mindent megtett, amit lehetett. Valószínűleg Bercsényi és Radvánszky János érvei nem maradtak hatástalanok. Ne feledjük el azt sem, hogy Bottyán csak egyszer váltott zászlót, ellentétben másokkal, akik többször megtették az utat magyar és oszmán, kuruc és császári lobogó között.

1705-ben került sor a nagyszabású dunántúli hadjáratra, amely során

Dunaföldvár és Simontornya után Tata és Pápa ormára is kikerült a Pro patriás zászló. Majd Szentgotthárd mellett csatában megverte Heister tábornok seregét. A dicsőséges dunántúli offenzíva Sopron falánál tört meg. II. Rákóczi Ferenc szerint azért, mert az ősz hadvezér nem hallgatott mérnöke tanácsára, valójában, mert hiányzott a tüzérség az ostromhoz.

A kurucok soha nem tudták elfoglalni a legnyugatibb országrészt, Kőszeg és Sopron városával, valamint északnyugaton Győr körzetét. Mosonnál Bottyán, Béri Balogh Ádám és Bezerédy Imre hadai megsemmisítették Secula rác (szerb) vezér seregét. Bottyán számára a megszerzett területek lakossága hűségének fönntartása volt a legfontosabb feladat. Ennek érdekében szigorú fegyelmet tartott katonái között, és megakadályozta a fosztogatást, amellyel kivívta a lakosság egy részének megbecsülését. Föllépett a részegeskedés ellen, mondván, „hogy az én katonáim részegeskedjenek: szemérem (szégyen) volna az énnékem, melyet el nem szenvednék.” Ám a császár tartományainak dúlásával, fosztogatásával neki sem volt kivetnivalója. A fosztogatás és gyújtogatás hozzátartozott a kor hadviseléséhez. Bottyán kegyetlenül föllépett a császárpárti szerbek ellen is. Tevékenységének ezt az oldalát a magyar közvélemény nem tartja számon. 

Később a dunántúli hadszíntérről a kritikusabb Vág menti frontra helyezték, ahol sikeresen küzdött a császáriak ellen. El lehet képzelni, a felvidéki katonák miként fogadták Bottyánt. Hiszen híre elterjedt messze a Vág völgyéig! A Rákóczi hadnagya leghíresebb jelenete valóban megtörtént: a Bottyán által kiküldött, Bornemissza János strázsamester vezette felderítő csapat elfogta a császári sereg fővezérét, gróf Maximilian von Starhemberg tábornokot és hadipénztárát. Ilyen szerencse ritkán érte a kurucokat ebben az időben, nem csoda, hogy Bornemissza hamarosan kézhez vehette hadnagyi kinevezését (jóval a szabadságharcot követően Starhemberg bécsi palotájában viszonozta Bornemisszának a vendéglátást, és a grófné egy zacskó arannyal hálálta meg az egykori kurucnak, hogy épségben eljuttatta férjét Bottyán táborába). A vesztes trencséni csata után a fejedelem a bányavárosok felügyeletét bízta Bottyánra, de ez már a szabadságharc hattyúdala volt. Hamarosan pestis tört ki, és

*

Hogyan ábrázolta II. Rákóczi Ferenc Bottyánt? Emlékiratában így írt róla: „Ez az ember diákból, majd egy jezsuita rendház portásából katonai rangra emelkedett, és olyan vakmerő haditetteket vitt végbe, hogy ezredes lett a császár szolgálatában. Nem volt sem jó származású, sem művelt, ezért igen nyers volt, de józan, éber, szorgalmas. Szerette a népet, és az is rendkívül szerette őt, mert katonáit szigorú fegyelembe tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt. A rácok különösen féltek tőle, a németek pedig olyannak ismerték, amilyen volt.” (II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. Bp., 1979., Szépirodalmi Könyvkiadó. 111.) Amennyiben a „jó származás” alatt a fejedelem nemesit értett, akkor tévedett. Minden másban a részlet hűen tükrözi mindazt, amit Bottyán jelleméről tudunk. 

Bottyánról életében nem készült portré. Egy labanc karikatúra őrizte meg alakját. A későbbi festményeken és szobrokon büszke tekintetű, sasorrú, lelógó bajszú katonát láthatunk, kezében a jellegzetes „Bottyán-fejszével”, amellyel csatába vezette seregét. 
És mi igaz Bottyán nagylelkűségéből? A fönnmaradt források tanúsága szerint

Bár protestáns családban született, később katolizált, és a szerzetesrendeket is támogatta.

Nem volt Bottyánnál színesebb egyénisége a szabadságharcnak. Hűen kitartott a fejedelem oldalán, amikor annak zászlaját választotta. Nem tudjuk, mi történt volna vele, ha a pestis nem ragadja el 1709-ben. Dezertőrként halálos ítélet született ellene Bécsben. Igaz, Starhembergnek parókája szála sem görbült a fogságban, és ez a tény mellette szólhatott. Ha mégis kegyelmet kap, akkor vajon követte volna a fejedelmet száműzetésbe, vagy a polgárember békességre vágyása legyőzte volna benne a katonát, és visszavonul esztergomi palotájába, szőlejébe – ez már nem derül ki.

Bottyán egyik utolsó képviselője volt egy harcos korszaknak. 1711-ben a szatmári béke nemcsak a szabadságharcot zárta le a magyar rendek számára előnyös kompromisszummal, hanem pontot tett két évszázados permanens háborúskodásra is. A békés gyarapodás, az ország sebeinek begyógyítása új eszmékkel, új emberekkel következett be.