Szudáni tavaszt hoz az idei ősz?

Írta: Marsai Viktor (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Migrációkutató Intézet)

A Szudánt öt hónapja irányító Átmeneti Katonai Tanács és az ellenzéki csoportok között aláírt, sokak által ünnepelt megállapodás utat engedett a békés átmenetnek az országban. A közgazdász végzettségű új miniszterelnök, Abdallah Hamdúk elsősorban gazdasági reformokat és életszínvonal-emelés ígér a 39 hónapra tervezett átmeneti időszakra. Az azonban, hogy ezt sikerül-e teljesítenie, nem csak rajta fog múlni – amint a végeredménye sem csupán Szudán számára húsba vágó kérdés.

*

„Az volt a baj al-Basírral, hogy 90 millió dollárnyi készpénzzel a zsebében nem vette idejében észre, mikor kell tisztes száműzetésbe vonulnia. Ha egy héttel korábban lelép, simán elengedik” – lamentál a letartóztatott szudáni elnök sorsáról Omar Mahmood, az afrikai Biztonsági Tanulmányok Intézetének (ISS) elemzője egy addisz-abebai kávézóban. Mire e cikk írója azzal válaszol, hogy két hónap híján harmincévnyi teljhatalom után nyilván

Főleg, hogy Umar al-Basír az elmúlt évtizedekben egyszerre bizonyította, hogy nagy túlélő és a szerencse kegyeltje.

Elvégre ő volt az egyetlen hivatalban levő államfő a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) történetében, aki ellen a szervezet elfogatóparancsot adott ki a háromszázezer emberéletet követelő darfúri népirtás megszervezéséért. Al-Basír mégis tíz évig utazgathatott szabadon a világban – olyan országokba is, amelyek aláírták a római statútumokat. Bár számos politikai ellenfele – akik korábban jórészt szövetségesei voltak – próbálta őt sarokba szorítani, 2019 áprilisáig senki sem járt sikerrel.

*

Al-Basír: lefőtt a kávé

Al-Basír 2005-ben kénytelen volt elfogadni egy, a nagyhatalmak által rákényszerített békemegállapodást, amely véget vetett az egyes becslések szerint 2,5 millió áldozatot követelő, 1983 óta tartó második polgárháborúnak a déli fekete lakossággal. Az ún. Átfogó Békemegállapodás (CPA) 2011-re referendumot irányzott elő Dél-Szudán népe számára, amelyben dönthettek a Szudánon belüli autonómia megtartása vagy az elszakadás mellett. Ez természetesen költői felvetés volt, és a népszavazás eredménye nem volt kérdéses: az annál inkább, hogy al-Basír betartja-e ígéretét.

Mivel a külső szereplők – az USA, Kína, Nagy-Britannia – árgus szemekkel figyelték a dolgok alakulását, a szudáni elnöknek nem volt sok választása, betartott a rá kényszerített alkut. Jó taktikusként azonban hamar felismerte az idők jeleit, amelyek 2010 decemberétől azt mutatták, hogy az arab világ alapvető változások alatt áll, és ilyen körülmények között a nagyhatalmak fontosabb dolgokkal lesznek elfoglalva, mint Szudán ügyes-bajos dolgai.

Bár Dél-Szudán 2011 nyarán önálló állammá vált, al-Basír az utolsó pillanatban nem egyezett bele, hogy az olajban gazdag Abjei tartományban is megtartsák a népszavazást – de ki törődött akkor egy néhány tízezer négyzetkilométernyi területtel? Azóta a dél-szudáni politikai vezetés rájött mulasztására, különösen, hogy 2011-17 között az északi milíciák – a Darfúrban már korábban jól bevált eszközökkel – szép lassan elűzték a területről a déllel szimpatizáló etnikai csoportokat. Így már valóban nem sok kellett volna hozzá, hogy Abjei megérjen a demokráciára és a referendumra – miután sok-sok kiváló minőségű nyersolajjal egyetemben csak olyan csoportok maradtak a területén, amelyek Kartúm fele szavaztak volna.

Ez a kis mozzanat is jól mutatja,

Ügyes taktikázással, alkukkal és trükkökkel lépésről lépésre szilárdította meg hatalmát. Olyanokkal, mint az olajvezetéken áthaladó nyersolaj extrém megsarcolása a piaci ár tízszereséért – amelyet Dzsúba, a dél-szudáni főváros örömmel kifizetett, mert alternatív szállítási útvonal hiányában nem volt más választása.

És a kevés dollár is jobb, mint a semennyi dollár.

*

A maradék Szudán Dél-Szudán 2011-es elszakadása után

Bár erről kevés szó esik, 2011-ben az arab tavasz Szudánt is elérte, Kartúmban utcai tüntetések kezdődtek – igaz, ezekben a demokrácia követelése mellett sokkal fontosabb szempont volt a kieső olajbevételek miatt csökkenő állami szubvenciók ügye.

A biztonsági erők azonban ekkor még hamar úrrá lettek a káoszon – nem kevésbé brutális eszközökkel, mint amivel 2019-ben próbálkoztak. Al-Basír pedig nem csupán hazájában, de a tágabb régióban is növekvő tiszteletre tett szert. Olyan szomszédok mellett, mint Líbia, Dél-Szudán, Csád vagy a Közép-afrikai Köztársaság,

– még akkor is, ha Dél-Kordofánban vagy Darfúrban folyamatosan zajlott a lassú izzású polgárháború. A Nílus vízhozam-felhasználása körüli viták kapcsán al-Basír a mérleg szerepét játszhatta Egyiptom és Etiópia között – és az államfő merészen az utóbbit támogatta Kairóval szemben. Az ICC-által körözött elnök a béke bajnokaként tetszeleghetett a Dél-Szudánban 2013-ban kitört polgárháború kapcsán, amikor többször is közvetített a felek között (miközben kínosan ügyelt arra, hogy a szudáni titkosszolgálat még idejében ellássa fegyverekkel a vesztésre álló oldalt, ezzel is prolongálva a konfliktust és akadályozva Dzsúba érdekérvényesítést az olajbizniszben, illetve a két ország közti elmaradt határdemarkációban).

Így állhatott elő az a paradox helyzet, hogy az autoriter Szudán fontos biztonsági szigetelőállamként működött a kelet-afrikai régióban, és például az Európába irányuló szubszaharai irreguláris migráció megfékezése kapcsán az EU egyik legfontosabb partnere lett – miközben az Egyesült Államok továbbra is a terrorizmust támogató államok listáján tartotta nyilván az országot.

Egyszerre igyekezett jóban lenni a szunnita tömbbel, miközben szükség esetén a síita Iránnal való tárgyalásokkal zsarolt ki több pénzt a gazdag Öböl-államoktól országa számára. Az utóbbi években pedig egyszerre biztosította elkötelezettségét Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek felé a jemeni háborúba küldött több ezer szudáni zsoldossal (akik a harcok kellemetlenebb részét vívták), illetve épített ki szoros – és pénzügyi segélyekben manifesztálódó – kapcsolatokat a Rijáddal épp meglehetősen fagyos viszonyban levő Dohával és Isztambullal.

És végül, de nem utolsósorban, miközben évek óta mindenki az államfő romló egészségéről lamentált (al-Basír valóban már csak botra támaszkodva jelent meg a nyilvánosság előtt), az elnök nem adta jelét, hogy belefáradt volna az ország irányításába; és többször is értésére adta mind politikai ellenzékének, mind népének, mind a külvilágnak, hogy nem fontolgatja a közeli visszavonulást.

*

Szudáni tüntetés 2019 elején

Úgy tűnik azonban, 2019-re az elnök szerencséje is elfogyott. Ebben nagy szerepet játszott, hogy

Aki mindenkinek a barátja, az senkinek sem az, tartja a mondás, és ez különösen élesen megmutatkozott 2019 elején, amikor al-Basír sorra látogatta az arab országokat pénzügyi segítség reményében, az ígéreteken túl azonban sehonnan sem kapott érdemi támogatást.

Apropó, pénzügyek. Merthogy al-Basír számára ez volt talán a legégetőbb kérdés – mint ahogy az átmenet állapotában leledző Szudán számára is az maradt. A dél-szudáni olajbevételek elvesztése ugyanis mégiscsak halálos sebet ejtett a kartúmi költségvetésen – és magán a rendszeren.

A Fehér- és a Kék-Nílus összefolyása Kartúmnál

Az elmúlt években ugyan a szudáni vezetés igyekezett különféle alternatív forrásokkal – például az aranykitermelés felfuttatásával – pótolni az így keletkezett hiányt, de ez nem hozott tartós eredményeket. Mindezt tetézte az ezzel összefüggő hatalmas – 2018-ra már 60%-osra növő – infláció. Érdemes ezért szem előtt tartani, hogy az első demonstrációk elsősorban nem politikai célokat, hanem a kenyér árának csökkentését célozták, al-Basír távozása csak ez után vált az elsődleges követeléssé.

Mármint a tüntetők egy része esetében. Merthogy a szudáni ellenzék a végletekig megosztott. Még a médiában általában felbukkanó Szabadság és Változás Erői (FFC) elnevezésű koalíció tagjai is alig-alig tudnak egyetérteni egy-egy kérdésben – főleg al-Basír bukása után. Az ezen kívüli különféle – gyakran fegyveres – csoportok meg még kevesebben.

illetve, hogy az ország vezetését az Átmeneti Katonai Tanács (TNC) vette át. Az elmúlt hónapokban a különféle civil és fegyveres szervezeteknek a TNC-vel kellett alkudoznia a hatalomért. Márpedig a katonák nem adták olcsón pozícióikat, amint azt a 2019. június 3-i, legalább 100 halálos áldozattal járó kartúmi mészárlás is jelezte. És azt, hogy ez továbbra sem változott, jelzi, hogy a felálló Szuverén Tanácsban – amely a valós hatalmat gyakorolja majd az átmenet időszakában – helyet kaphatott Muhammad Hamdán Dakalú tábornok is, akinek Gyorsreagálású Támogató Erői nem csupán a júniusi mészárlásért, de a darfúri népirtásért is felelősek.

Amellett, hogy több ellenzéki csoport sem ismerte el, a TNC és az FFC közti megállapodás, illetve az új, technokrata miniszterelnök, Abdallah Hamdúk megválasztása azért sem jelenti feltétlenül a zavargások végét, mert egyelőre nem világos, hogy Hamdúknak és kormányának mekkora mozgástere lesz.

Mint említettük, a valós hatalom a Szuverén Tanács kezében marad, ahol ugyan a civilek papíron egy fős többségben vannak, de nem lehetnek illúzióink afelől, hogy

Teheti ezt annál is inkább, mert a külföldi szereplők is megosztottak és különféle frakciókat támogatnak, amely nehezíti a változás ellenzőire való nyomásgyakorlást. Azt ráadásul a korábban már bemutatott geopolitikai okok miatt egyik szereplő sem engedheti meg magának, hogy Szudán elhúzódó válságba süllyedjen: egy többmilliós menekülthullám olyan terhet rakna a már így is nagy nyomás alatt álló régióra, amelyet annak államai nem tudnának elviselni.

Nem véletlen tehát, hogy még a szudáni ellenzéki csoportok többsége is elfogadja, hogy a hadsereggel való együttműködésben vezényelje le az átmenetet – bízva abban, hogy ez nem csupán vezetőváltást, de egy kicsit valóban demokratikusabb és élhetőbb Szudánt fog eredményezni.

***

Marsai Viktor Afrikáról szóló cikksorozatának eddigi írásai:

Vízhiány, migráció, népességrobbanás – mi folyik Egyiptomban?

Etiópia: út az ínségből a stabilitás felé

Afrika vérző szíve: az elfelejtett Dél-Szudán

Nagyhatalmi ütközőpont Afrika szarván: Dzsibuti

Így lett Kenya Kelet-Afrika stabil szigete

Háború újratöltve: mi folyik Líbiában?