Három egyforma idegen: álomsztori vagy tudományos rémmese?

Elég döbbenetes lehet, amikor tizenkilenc éves korodban szembetalálkozol valakivel, aki szakasztott úgy néz ki, mint te. Aztán néhány nap leforgása alatt címlapsztorivá váltok, és kiderül, hogy van még egy ember, aki megszólalásig – sőt, az után is – megtévesztően hasonlít rátok.

Nyertél két ikertestvért. Mit lépsz?

A hazánkban június 13-án bemutatott, igaz történeten alapuló Három egyforma idegen című dokumentumfilm épp ilyen hatásvadász felütéssel indul, és csak idővel derül ki, mi van a máz alatt, mit szeretne valójában mondani.

A valós történet úgy szól: 1961-ben négyes ikreket szült egy egyedülálló, amerikai tini anyuka, az egyik újszülött meghalt, a három testvért pedig pszichiáterek és örökbefogadó ügynökségek segítségével három különböző (munkás, középosztálybeli és elit) családokhoz adták ki – egy életre szóló kísérlet kedvéért. A testvérek 1980-ban találtak egymásra.

A róluk szóló 2018-as filmben eleinte csak ismerkedünk a három fiúval, ahogyan ők is csak puhatolóznak. Súlyos kérdések helyett inkább furcsaságokkal találkozunk, amiket elnyom a semmiből jött testvéráldás öröme. Nézőként osztozunk az örömben és a kalandokban is – de azért érezzük, hogy a sztori percről percre sötétebbé válik.

A történet szerint a felnőttként egymásra talált testvérek bár sosem látták egymást, más anyagi körülmények, más értékek szerint gondolkodó szülők kezei között nevelkedtek,

Nem csak testben, lélekben is: ugyanúgy beszélnek, gesztikulálnak, és az ízlésük is megegyezik – például mind a cigi, mind a nők terén.

Ezt nem mulasztja el hangsúlyozni a film, ami néhol kifejezetten provokatív hangot üt meg. A történetmesélés – egyes hibái ellenére – működik: megkedveljük Robertet, Eddie-t és Davidet, mire a valódi dráma kibontakozik.

A fiúk örökbefogadásának története minden új információval sötétebbnek látszik, s egyre bizonyosabb: sorsuk már a bölcsőben megpecsételődött – nyilvánvalóan akaratuk, beleegyezésük vagy akár tudtuk nélkül.  Mondhatnánk, hogy a jó célért, a tudományért… de ez sem biztos.

Valószínűsíthető, hogy valakinek oka volt rá, hogy erkölcsi normákat áthágva más emberek sorsa felett hozzon ítéletet – ahogyan valószínűleg arra is jó oka volt aztán, hogy felfedezéseit elrejtse a külvilág előtt. Persze semmi sem biztos, a miértekre választ nem kapunk.

Talán majd a 2060-as években, mikor napvilágra kerülhetnek azok a szigorúan titkosított tudományos dokumentumok, amik miatt ki tudja, mennyi ikerpárt választottak szét.

Felháborodhatunk rajta, szidhatjuk a rendszert, gonosznak ítélhetjük az emberiséget, ha tetszik az egész világot. Van is miért.

A három egyforma idegen azonban az érzelmek felkorbácsolásánál többet tesz. Mindegy, hogy alabástrom-szobros stílusban nézünk filmeket, vagy éppen a popcornos bödön felett zokogunk: lesz min gondolkodni. A film ugyanis a drámai alaphelyzet érzékletes kifejtése után az oknyomozási folyamatba is bevonja a nézőt, próbál teret adni a rációnak, ha félsikerrel is, valamint a főhősök véleményétől eltérő állásfoglalásokat is megjelenít.

Egy ponton túl pedig a néző is ezeken a kérdéseken agyal, amik elég összetettek ahhoz, hogy ne tudjuk őket megválaszolni a vetítővászon elsötétüléséig, de még napokkal később is foglalkoztassanak minket.