A menekülő ember – Egy ügyeletes naplójából II.

Tíz éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Előtte majdnem tíz évig mozgássérült gyerekekkel foglalkoztam egy általános iskolában. Ezalatt sok mindent láttam, köztük olyasmit is, amit talán nem is szabadott volna látnom. És olyat is, amire a legtöbb embernek nincs rálátása. Ez a cikksorozat egy rendhagyó utazás a periféria körül.

***

Évekkel ezelőtt írtam már róla valamit, de a napokban, hosszú kihagyás után újra láttam Jánost, a folyton menekülő hajléktalant.

Egy időben rendszeresen járt be a szállóra, de ezek csak röpke vizitációk voltak, mert permanens menekülési hajlamából adódóan sosem időzött bent egy-két óránál tovább.

János egy negyvenes éveiben járó férfi, kopaszra nyírt, vékony figura, akinél – a hajléktalanokra egyáltalán nem jellemző módon – soha nincs csomag. Még egy árva nejlonszatyor se. Semmi. János

vagy mintha rendesen beszpídezett volna útközben valahol. Holott tudom, hogy nem kábítószerezik és nagy valószínűséggel rendes kávét sem ivott az utóbbi években, legfeljebb az automatákból vásárolható, kávénak nevezett okádékot. Úgy viselkedik, mintha valamilyen ajzószer hatása alatt állna a nap huszonnégy órájában, de nem erről van szó.

Jánosnál ez az űzöttség, ez a folytonos, menekülésnek látszó viselkedés nem kemikáliák eredménye. Nála ez – hogy is mondjam – belülről fakad.

Régóta nem láttam, de hosszú szünet után egy reggeli villamoson észrevettem. János épp villamosozott, ami azt jelenti, hogy egy tetszőleges állomáson felszáll, majd egy tetszőleges állomáson leszáll, a fel- és leszállás közötti időben pedig nagy sebességgel járkál fel és alá a villamoson. A legelejétől a legvégéig megy, megállás nélkül, közben mereven néz maga elé és néha félhangosan beszél is hozzá. Olyan sebességgel halad, hogy olykor óhatatlanul is összeütközik utasokkal, de ezeket az ütközéseket mintha észre sem venné, ugyanolyan tempóval halad tovább.

Rossz hasonlat és talán félre is érthető, de ez a tempó és ez az eltökéltség engem valamiért mindig a kóbor kutyákat juttatja eszembe. Mindig is csodáltam a tartósan kóbor vagy otthonról csak időlegesen meglépő kutyákat, ahogy konok célra tartottsággal igyekeznek valahová, miközben szemmel láthatóan nincs konkrét célja az igyekvésüknek, csupán a csavargás öröme hajtja őket. Tényleg úgy közlekednek, mintha valahol már nagyon várná őket valaki.

János is így halad valamilyen meghatározhatatlan úti cél felé, vagy legalábbis

Rendkívül nyugtalanító látvány. Rajtam legalábbis mindig úrrá lesz valamiféle belső remegés, heves szívdobogás és enyhe (vagy nem is olyan enyhe) szorongás, amikor meglátom. Nem a személye váltja ki mindezt, hanem sokkal inkább a sebessége, ez az őrült tempó, ez a határozottságot tökéletesen imitáló (vagy tényleg határozott) mozgása valami felé. Vagy valami elől, teszem hozzá azonnal, mert Jánosnak ez a már-már démonikusan eltökélt menetelése ugyanúgy tűnik menekülésnek valami elől, mint őrült igyekvésnek valami felé.

Vagy menekül valahová vagy menekül valahonnan, ezt képtelenség eldönteni. És talán nem is lehet. Vagy nem is kell, mert egyszerre igaz mindkettő.

Illetve adódhat ennek az egésznek a megkerülése és rövidre zárása annyival, hogy egyszerűen azt mondjuk, hogy János őrült. Ez nyilván a legegyszerűbb és biztosan van is benne némi igazság. A hajléktalanszállón töltött éveim során sok olyan figurával találkoztam, akik úgynevezett őrültek voltak, némelyiknek papírja is volt róla. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) 2007-es bezárása után némi túlzással tömegével kerültek utcára olyan emberek, akiknek nem volt hová menniük, miután az intézmény (rejtélyes módon) végleg lehúzta a rolót.

Többen közülük nálunk kötöttek ki. Volt, aki villával a kezében akart rám rontani majdnem teljes sötétben a pincei hálótermek egyikében, és volt olyan is, aki egyszer azzal állt oda az éjszaka közepén az ügyeleti iroda ajtajába, hogy

és hátha a friss levegőn kiszellőzik a hang a fejéből.

Remélem, kiszellőzött.

Szóval lehet, hogy János egy egyszerű őrült. Amennyiben léteznek egyszerű őrültek. De nekem, amikor meglátom, soha nem ez jut eszembe róla, tehát nem az őrültsége az, amit észlelek, hanem valahogy azt, ami az őrültsége mögött van, ami ezt az őrültséget hajtja, ami ezt a tempót soha le nem merülő elemként folyton maximális fordulatszámon tartja. Furcsa módon Jánoson sokkal inkább az őrültsége mögötti személytelen erőt látni, mint a rögtön szembeötlő őrültségét. Ami nyilvánvaló, az sokkal kevésbé feltűnő rajta, mint az, ami a háttérben, a homályban dolgozik benne.

Az, hogy menekül valami elől vagy tart valahová, tulajdonképpen lényegtelen. A lényeg a mozgásában van, ennek a mozgásnak a hihetetlen energikusságában. Ami tényleg rendkívül nyugtalanítóan tud hatni az emberre, rám legalábbis mindenképpen.

Felidéz bennem valamit, de hogy pontosan mit, azt nehezen tudnám elmondani. Vagy nem is felidéz, inkább szembesít valamivel. De mivel?

A menekülésnek és a valahová tartásnak ez a bizarr egyvelege, a célra tartottság látszatát nyújtó, de valójában tökéletesen iránytalan mozgásnak ez a már-már komikus, valami sötét, alvilági cirkuszi előadást idéző produkciója Jánost egyfajta öntudatlan, inkább csak bábként működő sámánná teszi, aki reprezentálja számunkra mindazt, amiben élünk.

Ez a sebesség vagytok, mintha ez lenne az üzenete mindannak, ami János, ez az iránytalanság vagytok, ez menedéket nem kínáló, folytonos menekülés egy arctalan fenyegetés elől egy hasonlóképp arctalan fenyegetés felé, ez a sehová sem irányzott tekintet vagytok és ez a félhangos mormogás az állandó alapzajban.

Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy Mészöly Miklóst idézzem, csak azt tudom, hogy amikor néhány napja észrevettem Jánost a villamoson, ahogy a szokásos módon megindult a szerelvény legvégéből a legeleje felé, azonnal elöntött a már jól ismert nyugtalanság.

Szinte már nem is őt láttam közeledni az ülések között, hanem Walter Benjamin Angelus Novus című művének angyalát, a történelem angyalát, akit „a vihar feltartóztathatatlanul űz a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”

Nyitó festmény: Győrffy-Kovács Adrienn