Talán azért olyan szörnyen nyugtalanító Jánost nézni, mert benne megtestesül mindaz, ami a modern világ lényege.
A menekülésnek és a valahová tartásnak ez a bizarr egyvelege, a célra tartottság látszatát nyújtó, de valójában tökéletesen iránytalan mozgásnak ez a már-már komikus, valami sötét, alvilági cirkuszi előadást idéző produkciója Jánost egyfajta öntudatlan, inkább csak bábként működő sámánná teszi, aki reprezentálja számunkra mindazt, amiben élünk.
Ez a sebesség vagytok, mintha ez lenne az üzenete mindannak, ami János, ez az iránytalanság vagytok, ez menedéket nem kínáló, folytonos menekülés egy arctalan fenyegetés elől egy hasonlóképp arctalan fenyegetés felé, ez a sehová sem irányzott tekintet vagytok és ez a félhangos mormogás az állandó alapzajban.
Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy Mészöly Miklóst idézzem, csak azt tudom, hogy amikor néhány napja észrevettem Jánost a villamoson, ahogy a szokásos módon megindult a szerelvény legvégéből a legeleje felé, azonnal elöntött a már jól ismert nyugtalanság.
Szinte már nem is őt láttam közeledni az ülések között, hanem Walter Benjamin Angelus Novus című művének angyalát, a történelem angyalát, akit „a vihar feltartóztathatatlanul űz a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”