Történelem és álhírgyártás: válasz Paksa Rudolf állításaira

Paksa Rudolf történész a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatói pozícióját tölti be, primer kutatásokkal alkalmanként alátámasztott írásai elsősorban a szélsőjobboldal történetét firtatják. Nemrég esszét jelentetett meg egy frissen megjelent tanulmánykötet (Terror, 1918-1919) hasábjain, melyben a következő megállapítást találta tenni a Mandiner.hu portál hasábjain zajlott, az 1919-es vörösterror relativizálásával kapcsolatos közéleti vitáról:

„A vita kirobbantóinak [azaz nekem és Czopf Áron történésznek] pártossága jól látható, a Szamuelyről írt szövegek kifogásolói ugyanis nem mindenféle politikai erőszakot ítéltek el: annak például nem érezték szükségességét, hogy Domonkos említett Héjjas-életrajzával kapcsolatban is kifogást emeljenek.”

Itt Paksa Domonkos László Héjjas-életrajzára utal, melyben a szerző súlyosan relativizálja Héjjas Iván antiszemita gyilkosságait. 

Azonban az állítás, miszerint „ne ítélném el” az antiszemita jobboldali politikai erőszakot, vagy hogy ne szólaltam volna fel a fehérterrort relativizáló törekvések ellen (is), nem csupán méltatlan és családi hátteremet is sértő támadás Paksa részéről, de tárgyilagosan téves is.

Az igazság az, hogy a Mandineren megjelent publicisztikámban ezt írom:

„A relavitizálás valójában az, mikor a tömeges atrocitást irreleváns részletek kontextusában tárgyalják azon célból, hogy az összkép pozitívabbnak tűnjön. Ilyen példának okáért Sopron visszaszerzésének emlegetése Héjjas Ivánnál, vagy a revízió emlegetése Horthynál. Ez nem azt jelenti, hogy a teljes életrajznak ezen események nem részei, vagy hogy ne lehetne ezeknek a magyar nemzeti szemszögéből pozitív olvasatát adni, hanem hogy az adott atrocitások – fehérterror, holokauszt – történetének kontextusában teljességgel irrelevánsak. Mondanom sem kell, hogy bármelyiket is követi el a fentiek közül egy történész, azzal igen hamar a bevett tudományos körökön kívül találja magát, hitelességét és történészi nívóját könnyen eljátssza.”

És a Klub Rádiónak adott tavaly december 17-i interjúmban ezt mondom (35:40-től):

„Én is olvastam Domonkos Lászlónak a könyvét, és egy nagyon rossz könyvnek tartom, azt gondolom, hogy nem lehet ilyen hangon írni Héjjas Ivánnak a gyilkosságairól, nem lehet ezekről az atrocitásokról ilyen hangon írni, tehát egy bizonyos szempontból előttem mind a vörös, mind a fehér terrornak a relativizálása, bagatellizálása vagy bármilyen olyasfajta bemutatása, ami a történészi kritériumoknak nem felel meg, az az én szememben egyazon éremnek a két oldala. Én egyiket sem tudom elfogadni (..).”

Feltételezvén, hogy kollégámat nem a rosszindulat vezette, hanem egyszerűen elkerülték a figyelmét a tények, rendszeresen használt e-mail címén felhívtam figyelmét tévedésére, ám sajnos hiába: Paksa kolléga olyan fontosnak tartja az ellenőrizhetőség minden történésznél alapvető elvárásként kezelhető elvét, hogy leveleimet válaszra sem méltatta. Tévedését tehát vagy nem tervezi korrigálni, vagy pedig eleve nem érdekelték a tények, és tudatosan terjeszt fake news-t.

Így hát kénytelen vagyok a nyilvánosság előtt megörökíteni az utókornak: kettőnk közül nem én terjesztek explicit hazugságokat „szakirodalomnak” álcázva, nem én invitáltam kedélyes, nyilvános eszmecserére a politikai terrort relativizáló történészeket, és nem én feledkeztem meg elhatárolódni a politikai erőszak mindennemű mosdatóitól. (Aki megtalálja a Szamuely ténykedésének friss relativizálását kritizáló sorokat Paksa esszéjében, az vendégem egy rekesz sörre!). 

Az álhírek gyártása sajnos immár nem csak a médiamunkát mérgezi, hanem beszivárgott a történészszakmába is.