Két történész-publicista vitatkozik. Egyikőjük Csunderlik Péter, az ELTE BTK oktatója és a Politikatörténeti Intézet kutatója, illetve publicista. A másik Czopf Áron, történész és publicista, a
Mandiner.hu és a
Kommentár folyóirat munkatársa. Czopf azt állítja portálunkon megjelent
recenziójában, hogy Csunderlik Péter egy szövegében, mely Egry Gábor történész szerkesztésében, a több szerzőt felvonultató
Kérdések és válaszok 1918–1919-ről című könyvben (Budapest: Napvilág, 2018) jelent meg,
méltatlan hangnemben ír a vörös terror áldozatairól, illetve relativizálja az 1919-es tömeges atrocitást.
A továbbiakban eltekintek attól, hogy Czopf két orgánumban (Mandiner.hu, Kommentár) is a kollégám. Megmaradok a száraz idézeteknél és állításoknál, amiket a szakirodalom által ismert történelmi tények és a tudományos életben bevett eljárás tükrében fogok értelmezni.
Portálunk korábban közölte mind Czopf cikkét, mind
Csunderlik Facebookon megfogalmazott válaszát. Csunderlik érvei alapvetően a következőkben foglalhatóak össze: 1. Czopf kontextusukból kiragadott idézetekkel dolgozott, 2. Czopf nem értette meg vagy torzította az idézeteket, 3. a recenzió tendenciózus, ideológiai hátterét a ’20-as évek ellenforradalmi eszmeisége adja, 4. Czopf nem ír a könyv más részeiről, illetve 5. Csunderlik nem „kutató-oktató” tevékenységet végezne, ha az áldozatok, az elkövetők, esetleg az atrocitások történetével foglalkozna. Ezt követik a vörös terror jellegével kapcsolatos érvek: 6. a vörös terror állami szervezése kérdéses, ugyanis azt később az állam számolja fel, illetve 7. pontként Csunderlik elfogadja a „relativizálás” vádját, s így érdemes pillantást vetnünk a relativizálás jelenségére, illetve hogy mit is jelent ez a magyar történettudomány kontextusában.
1. Czopf valóban kiragadta kontextusukból Csunderlik sorait?
Csunderlik kérdéses szövegrésze két, kisalakú oldalon található (72-73. o.), melynek címe: Fel akart-e állítani guillotine-t Szamuely Tibor a mai Vörösmarty téren? Eltekintve az idézetektől és a Szamuely tevékenységére nem vonatkozó részektől, a szövegben Csunderlik a következő állításokat teszi: „Szamuely Tibor a ’vörös terror’ jelképes figurája lett, pedig nem volt vérszomjas figura. Érzékletes jellemzését adta Lengyel József, aki szerint, míg Korvin Ottó számára a terror szükséges rossz volt, Cserny József számára szükséges jó, addig Szamuely Tibor számára egyszerűen csak szükséges. Ha úgy érezte, hogy a forradalom megköveteli, akkor akasztott, ha nem látott más megoldást, akkor skrupulus nélkül lövetett, de nem akart ’vérben fürdeni’, mint ahogy Tormay Cécile 1919. április 23-a datált bejegyzésében [szerepel] (…)”. A továbbiakban Csunderlik azt ecseteli, hogy Tormay Bujdosó könyve nem megbízható forrás, és hogy Szamuely nem volt vallásos. Czopf Szamuelyre koncentráló érvelését erősíti, hogy a könyv 167. oldalán, a rövid válaszok tematikus elosztásában Csunderlik szövege a „Személyiségek” rovatban szerepel – azaz a téma itt Szamuely, és nem valami egyéb.
Mindez a vörös terror kezelésének igen kényelmes módja,
ugyanis Csunderlik fog egy könnyen megválaszolható részletkérdést (akart-e Szamuely guillotine-t állítani, szemben mondjuk azzal, hogy valóban vörösterrorista volt-e Szamuely, vagy hány embert ölt és öletett meg Szamuely?), illetve egy híresen csekély forrásértékű szöveget (Bujdosó könyv), és ezzel a vörös terror és Szamuely tárgyalását már le is zárta. Szamuelyről a könyvben máshol mindössze annyit ír (84-86. o.), hogy a Vörös hadsereg 12-es számú páncélvonatán – Szamuely „halálvonatán” – valóban volt halálfej.
Súlyos gond, hogy Csunderlik elhallgatja a Szamuely által elkövetett atrocitások teljes egészét, és csupán egy részletkérdésre koncentrál. Ugyan nem akarom a sokkal szélsőségesebb és nagyobb méretű erőszakos incidensekhez hasonlítani a vörös terrort, de ez az eljárás a holokauszt vagy a Rákosi-rendszer esetében körülbelül úgy nézne ki, mintha írnánk egy könyvet az adott totalitárius rendszer témájában, és az atrocitások csupán úgy kerülnének tárgyalásra, hogy Tényleg főztek a nácik szappant a zsidókból?, vagy Tényleg volt húsdarálója az ÁVH-nak?
Ezek érdekfeszítő részletkérdések, viszont
csakis ezeket tárgyalni nem más, mint az atrocitások elhallgatása.
Arról nem is beszélve, hogy Csunderlik kakaót és lekvárt emleget a kivégzettek, kifosztottak és megnyomorítottak történetével kapcsolatban.
Czopf tehát nem ragadta ki kontextusukból Csunderlik sorait, ugyanis kontextusuk a szűkebb értelemben vett téma (Szamuely vörös terrorban való szerepe, felelőssége) esetében irreleváns. Czopf állításai, miszerint Csunderlik megkerülte a vörös terror történészi bemutatását és helyette részletkérdésekről értekezett, illetve tiszteletlen hangnemben beszélt az áldozatokról, teljességgel helyesek.
2. Czopf valóban nem értette meg Csunderlik sorait?
Csunderlik állítja, hogy Czopf nem értette meg sorainak jelentését, azaz szövegének volt egy olyan esszenciája, amely elkerülte a recenzens figyelmét. Mi is a lényege a fent idézett Csunderlik-eszmefuttatásnak? Az egyetlen konkrét állításnak az tűnik Csunderlik soraiban, hogy Szamuely nem örült a gyilkolásnak, nem volt vérszomjas, csupán egy szükséges rosszként kezelte a vörös terrort. Csunderlik védelmében legyen szólva, hogy létező történészi diskurzus az, amely a tömeges erőszaktettek elkövetőinek karakterét, úgymond lelkiségét vizsgálja. Komoly munkák születettek már ezen a téren a holokauszttal kapcsolatban, elég utalni Hannah Arendt, Cristopher Browning, Daniel J. Goldhagen, David Cesarani vagy Yaacov Lozowick könyveire utalni.
Csunderlik azonban nem bújhat azon tény mögé, hogy létezik történészi diskurzus arról, hogy tömeggyilkosok „vérszomjas állatok” vagy hétköznapi emberek voltak-e. Ez a diskurzus ugyanis főleg az átlagemberek esetében releváns, nem a központi szerepet játszó vezetők esetében. Példának okáért lehet bizonygatni, hogy az átlag német rendőr nem volt tömeggyilkos alkat, ám Hannah Arendt belebukott kísérletébe, mikor a soában komoly adminisztratív szerepet vállaló Adolf Eichmannt akarta önálló gondolatok nélküli bábként leírni.
Nehéz elképzelni, hogy Szamuely ne akart volna valóban tömeggyilkosságokat elkövetni,
hiszen erről a Czopf által igen helyesen idézett források is tanúskodnak. Szamuely egy a gyilkosságokban központi szerepet játszó, a tömeggyilkosságokat a források tükrében nyilvánosan támogató egyén volt. Az állítás, miszerint nem volt vérszomjas, nem csak nem állja meg a helyét, de még a történészszakma bevett eljárásainak sem felel meg. A Csunderlik által felvetett részletkérdés, miszerint Szamuely proletárgyerekeket nyaraltatott, teljességgel irreleváns. Számos tömeggyilkost ismer a történészi irodalom, akik más körülmények között szociálisan érzékenyek voltak, ez azonban semmit sem változtat tömeggyilkosi mivoltukon.
Czopf nem, hogy nem értette volna meg Csunderlik sorait, hanem nagyon is helyesen értette azokat.
3. Tendenciózus vagy szélsőjobboldali dolog-e a relativizálás emlegetése?
Csunderlik azzal is vádolja Czopf recenzióját, hogy tendenciózus volt, nevezetesen a húszas évek szélsőjobboldali irányzataihoz hasonlítja azt. Ez azt feltételezné, hogy Czopf írásában valamifajta szélsőség rejlene, esetleg védelmébe venné a szélsőjobboldalt.
Az igazság az, hogy Czopf recenziójának végén felszólal minden, 20. századi emberi szenvedést kisebbítő történészi irány ellen. Cikkében a tömeges atrocitások relativizálásának modern kategóriája alapján kezeli Csunderlik írását. (Lásd 7. pont!) Tehát nem, hogy a húszas évek szélsőjobboldali mozgalmaival szimpatizáló, esetleg azokat védő recenzióról beszélhetünk, hanem egy a modern kutatási elveknek is megfelelő, történészi publicisztikáról, mely
nem mozdul el szélsőjobboldali irányba egyetlen mondat erejéig sem.
Arról nem is beszélve, hogy Czopf végig csak a Tanácsköztársaság témakörét kezeli cikkében, nem is ír a tárgyunkhoz nem tartozó fehér terrorról.
4. Kell-e egy botránykönyv kevésbé botrányos részeiről írni egy recenzióban?
Csunderlik felrója Czopfnak, hogy a könyv többi részéről nem szól recenziója. Való igaz, hogy Czopf recenziójában kizárólag a vörös terrorra vonatkozó részekre koncentrál, miközben a könyv egyéb témaköröket is felölel. Egy olyan recenzió esetében, mely nem egy erősen vitás vagy botrányos sorokat tartalmazó munka lenne – ráadásul egy érzelmileg sokszorosan telített, áldozatokat érintő kérdésben –, ez az eljárás valóban kritizálandó lenne.
A Kérdés és válaszok 1918–1919-ről azonban sokszorosan tisztázott történészi konszenzust bont meg (ti. létezett vörös terror, abban a Tanácsköztársaságnak állami szerepe volt stb.), miközben kísérletet sem tesz arra, hogy a tudományos ellenőrizhetőség elveinek megfelelően mutassa be álláspontját. A könyv egyszerűen odahajítja Erisz almáját az elmúlt évszázad megannyi gyilkos rendszere által megkínzott magyar társadalomnak, ami máig vergődik a traumák feldolgozásával. Ez az eljárás elítélendő, és tekintve, hogy más történészi botrányok esetében sem szokás a kutató egyéb munkáit vagy a kérdéses könyv egyéb részeit elővenni, ezért
érthető, hogy a diskurzus a vörös terror kezelésére korlátozódott.
5. Legitim dolog-e az áldozatkutatás vagy az elkövetőkutatás?
Csunderlik következő érvét nehéz megfejteni – nyilván a közéleti támadások alatt a történész kevéssé foglalkozott a konzekvens érvelés kialakításával. Egyrészt azt írja, hogy a „kutató-oktató” feladata nem az áldozatok számának közlése (?), hanem a kérdések feltevése az elkövetők jellemével kapcsoltban. Mint már utaltam rá, utóbbi legitim dolog lenne, ám a források és Szamuely központi szerepe aláássák Csunderlik ezen érvelését. Előbbi pedig teljeséggel érthetetlen, hiszen minden tömeges erőszak, atrocitás vagy népirtás kutatása az áldozatok kutatásával kezdődik. (Sőt, ismert jelenség, hogy az első kutató történészek a túlélők, esetleg az áldozatok rokonainak soraiból kerülnek ki).
Az áldozatok történetének kutatása tehát teljességgel legitim, a velük szemben használandó tiszteletteljes hangnem megkövetelése pedig minden szakmai nívójára ügyelő történész számára alapvető eljárás. Külön érthetetlen, hogy Csunderlik az „oktató” szerepkörrel védekezik, melyet éppen, hogy nem lát el írásával.
A népirtások és tömeges atrocitások autentikus kutatása ugyanis komoly morális kérdéseket vet fel.
Hogy Claude Lanzmannt parafrazeáljam, eme tevékenység „lehetetlen” morális leckék levonása nélkül. Csunderlik azonban nem a morális leckék történelmi példákon keresztül történő bemutatását végzi el, hanem bagatellizál, menteget, idézőjelbe tesz és mismásol. Azaz éppen azt az oktató tevékenységet nem végzi, amellyel védeni kívánja magát.
6. Számít-e, hogy mennyire támogatta az állam a vörös terrort, illetve hány áldozat „kell” a terrorhoz?
Csunderlik valószínűleg a vörös terror részéről konzekvensen idézőjelben történő használatát gondolta megvédeni azon érvével, miszerint a Tanácsköztársaság egy ponton túl felszámolta a különítményeket. Ez azonban teljességgel irreleváns a vörös terror terrorisztikus jellegével kapcsolatban. A tömeges atrocitások történészi szakirodalma szerint nincsen szükség állami szereplőre, csupán egy szervezett fegyveres erőre a tömeges atrocitások elkövetéséhez (Martin Shaw). Ráadásul a magyarországi vörös terror tetteinek jelentős részét még a különítmények állami feloszlatása előtt végezte el, így tevékenységük a még egyértelműbb, állami hátterű tömeges atrocitás kategóriájába esik. Még az állam szerepét legszélsőségesebben hangsúlyozó kutatók (R. J. Rummel) definíciói szerint is ide tartozna tehát Szamuely tevékenysége.
A konkrétabb magyarországi historiográfiai kontextusnál maradva pedig megállapítható, hogy a történészi ítéletek nem mentesítik az államot azért, mert az később számon kérte az elkövetőket. Kiváló példája ennek az 1942-es újvidéki vérengzés, melyet követően ugyan a magyar államot reprezentáló csendőr elkövetők egy részét még 1944 januárjában halálra ítélték, ám a történészek ettől még továbbra is felelősnek tekintik a magyar államot. (Sőt a magyar állam holokausztban való, német megszállást megelőző felelősségének egyik fő érve a ’42-es mészárlás!)
S hogy röviden kitérjünk a Czopf által idézett, ám a vitában részt nem vállaló Hajdu Tibor érveire, voltaképpen még a több ezres áldozatszámot sem kell meghaladni a vörös terror tömeges atrocitás-jellegének elfogadásához. Ugyanis mint azt egyes kutatók kiválóan kimutatták, az egyéni szintet meghaladó tömeges atrocitások már egy nagyobb tömeggyilkossági kísérlet részét képezhetik (Israel W. Charny).
A vörös terror tehát nem használandó idézőjelben: a terror valós volt, az állam szerepe szintúgy igazolt,
és még a halottak Hajdu szerint komparatíve alacsonynak tekinthető száma sem változtat a definíción. Semmilyen történelmi tény vagy történészi gyakorlat nem támasztja alá a Kérdések és válaszok szerzőinek eljárását.
7. Relativizálás-e amit Csunderlik csinált?
A tömeges atrocitások és népirtások historiográfiájának esetében gyakorta merülnek fel olyan fogalmak, mint tagadás, torzítás vagy relativizálás. (A meglehetősen szerencsétlenül hangzó revizionizmus kifejezést itt nem kezelem, ugyanis nincsen tudományos kutatás korábbi kérdések ismételt megvizsgálása nélkül.)
A tagadás jelenségét a Jad Vasem és a United States Holocaust Memorial Museum egységesen úgy definiálja, mint ismert és igazolható történelmi tények létének vagy megismerhetőségének tagadását.
A torzítás ezzel szemben már részigazságok megfogalmazását is jelenti: „[Az állítás] egy ’igennel’ kezdődik, amely elég igazságot tartalmaz ahhoz, hogy hihető legyen, majd egy eltorzított ’de’ követi, ami eltávolít minket az igazságtól” – adja definícióját a Jad Vasem.
S végül a relativizálás nem azt jelenti, hogy valamilyen másik, hasonló eseményhez viszonyítom a tömeges atrocitást, esetleg összehasonlítva tárgyalom azt. (Sokan gondolják például, hogy a holokauszt és mondjuk az örmény népirtás tárgyalása holokauszt-relativizálás lenne, dacára annak, hogy a nyugati kutatási irányok már évtizedek óta a komparatív népirtás-kutatást helyezik előtérbe).
A relavitizálás valójában az, mikor a tömeges atrocitást irreleváns részletek kontextusában tárgyalják azon célból, hogy az összkép pozitívabbnak tűnjön.
Ilyen példának okáért Sopron visszaszerzésének emlegetése Héjjas Ivánnál, vagy a revízió emlegetése Horthynál. Ez nem azt jelenti, hogy a teljes életrajznak ezen események nem részei, vagy hogy ne lehetne ezeknek a magyar nemzeti szemszögéből pozitív olvasatát adni, hanem hogy az adott atrocitások – fehérterror, holokauszt – történetének kontextusában teljességgel irrelevánsak.
Mondanom sem kell, hogy bármelyiket is követi el a fentiek közül egy történész, azzal igen hamar a bevett tudományos körökön kívül találja magát, hitelességét és történészi nívóját könnyen eljátssza.
Beilleszthető-e Csunderlik szövege és védekezése a fenti kategóriák egyikébe is? A tagadás bűnéhez igen közel kerül, hiszen a vörös terror kifejezést végig idézőjelbe teszi. Ezzel arra utalhat, hogy az esemény nem történt meg, esetleg az arról szóló források igen jelentős része vagy többsége hamisítvány. Azonban ilyen explicit állítást egyelőre nem tett, így hát tovább kell lépnünk a következő ponthoz.
Csunderlik valóban tagadni látszik bizonyos objektív források meglétét Szamuely esetében. Ezzel nem tagadja a teljes vörös terrort, sem annak részeit, azonban azt állítja, hogy annak egyik fő elkövetője nem volt vérszomjas, miközben még a konkrét „vér” szó is megjelenik a Szamuely által neve alatt publikált egykorú, tömeges erőszakra felhívó követelésekben. Csunderlik tehát határozottan torzítja a megismerhető történeti igazságot. Vagy vitán felül bizonyítania kellene, hogy ezek a források Szamuelytől megbízhatatlan vagy fabrikált források, vagy pedig vissza kell vonnia állításait.
S végül: relativizál-e Csunderlik? (Mint ahogyan azt maga is beismeri, ám a korrekt definíció nélkül?) A válasz határozott igen:
szövege szerint a vörös terrort a Tanácsköztársaság szociálpolitikai eredményeinek kontextusában kell vizsgálni
(ami érthetetlen érvelés, hiszen minden tömeggyilkos diktatúra újraosztotta a legyilkoltak vagyonát), illetve Szamuely szociális érzékenységét emlegeti a vörös terror kapcsán. Ugyanide sorolható az általa idézett Kösztler Artúr emlékirata arról, hogy mennyi fagyit evett kisgyerekként a Tanácsköztársaság alatt. Mindezek érdekes részletei lehetnének egy A Tanácsköztársaság című, átfogó és a teljesség igényére törekvő munkának, azonban a vörös terrorról szóló rövid, szájbarágós feleletek esetében elfogadhatatlanok. Mindezt már-már cinikus módon teszi (kakaó és lekvár emlegetésével), illetve tettét a Facebookon közölt védekezésében maga is beismeri.
Összefoglalás
Összességében tehát a következőket állapíthatjuk meg. Csunderlik védekezése, miszerint Czopf kontextusából emelte ki az idézett szövegeket, nem állta meg a helyét. Czopf nem is értette félre, vagy torzította el Csunderlik sorait. A recenzióban szélsőjobboldali vagy a tudományos-történészi kritériumoknak nem megfelelő érvek nem hangzanak el. Czopfnak nem volt kötelessége a könyv egyéb részeiről írni, hiszen ez botránykönyvek esetében nem is szokás. Csunderlik semmilyen „kutató-oktató” tevékenységet nem végzett az áldozatok történeteinek meg nem írásával, illetve Szamuely nem vérszomjas egyénként való lefestésével. A vörös terrornak valós állami háttere volt – mint azt Csunderlik is elismeri –, ám az állami jelleg léte vagy nemléte egyébként sem változtat semmit a kérdésen.
Csunderlik valóban relativizált írásával, továbbá Szamuely gyilkoláshoz való hozzáállása esetében torzította az ismert történelmi tényeket, illetve nem próbálta meg bebizonyítani az ismert források téves mivoltát. A teljes vitával kapcsolatban megjegyzendő, hogy Csunderlik sajnálatos módon ez idáig kísérletet sem tett állításainak alátámasztására. A szakma és a téma iránt érdeklődők nyilván fokozott figyelemmel várják, hogy a történész alátámassza állításait – vagy visszavonja azokat.
Hasonló érdeklődésre tarthat számon a kötet többi szerzőjének, a megjelenést támogató Politikatörténeti Alapítványnak, illetve a szerkesztő Egry Gábornak nyilván rövidesen megjelenő reakciója is.
a szerző történész
