A világbékéhez a KGB-n keresztül vezet az út?

Egy kétes értékű élet, kétségtelenül tele izgalmakkal – jó alap bármelyik filmes csapatnak. Egyben veszély, hogy a szürke és langyos állást-nem-foglalásban egy kiüresedett karakterekkel teletűzdelt sablonsort gyártsanak.

A vörös ügynök (Red Joan) esetében, sajnos, az utóbbiról beszélhetünk.

A szovjeteknek kémkedő fizikusnő életét feldolgozó mozifilmet május másodikán mutatták be hazánkban. A történet hősét Melita Stedman Norwoodról mintázták,

Az igazi Melita Stedman Norwood (1912-2005)

A filmben egymás mellett láthatjuk a harmincas-negyvenes évekbeli cambridge-i diákok életét, az egyetemi körökben szerveződő ifjú kommunisták mindennapjait, illetve az akkori döntések mai következményeit – vallatásokat, családi drámát, zaklatott öregkort.

Judy Dench játssza az idős Joant, az angliai városka kedves könyvtárosnőjét, akinek ajtaján a gonosz belügy munkatársai kopogtatnak, aztán még kihallgatásra is viszik. Konkrétan annyira kegyetlenek, hogy szünetet is csak akkor tartanak, mikor az ex-szovjet kémnek már fáj a feje a sok kérdéstől!

Dench prímán hozza a szerepét, vagyis jajong a rá szabott képidő nagyjából egészében. Ez persze nem színészi tudásán, inkább a rossz rendezésen és lustán összehányt, végtelenül silány párbeszédeken múlott –

Az ötven évvel korábbi történet a kihallgatáson elmondottakból bontakozik ki: Joan visszaemlékszik felhőtlen egyetemista éveire, mikor a vad, szenvedélyes, titokzatos, de annál kívánatosabb oroszok bevonják szövevényes köreikbe. A hálóruhában a koliban üldögélő, hajcsavarós Joan bohókás véletlenek folytán összebarátkozik egy orosz származású, zsidó, Németországból emigrált Nagyvilági Nővel, Szonjával, aki aztán minden baj forrásává lesz.

Első lépésben bevezeti főhősünket a baloldali körökbe, ahol aztán a lány megismerkedik Szonja unokatestvérével, Levvel. Sosem várt fordulatként Joan nagyjából három perc után halálosan szerelmes lesz a fiúba, aki mintegy mellékesen időről időre el-eltűnik a Szovjetunióba, visszatértekor pedig se szó se beszéd megfekteti „szerelmét”, akit végig kis elvtársnőmnek nevez.

Az egyetemi évek nagyjából ezzel telnek, lelki és fizikai oda-visszázásokat látunk, amiben igazán egy szereplő sem válik szimpatikussá, de még az antagonistákat sem utálhatjuk meg eléggé – ahhoz kellene valami olyan mélység, amit a mű nem ad meg. Például információ arról, kik is ők valójában. Ezeknek hiányában a film kong az ürességtől, mert csupán

A történet ezen része Joan munkába állásával bontakozik ki: fizikusként egy szupertitkos angol kutatócsoport tagja lesz, ahol az atombomba feltalálásán munkálkodnak. Lev ekkor újra feltűnik, megszeretgeti a lányt, majd beszervezi az oroszokhoz, akivel ekkor még egy oldalon áll Anglia. Eleinte nem hagyja magát a fiatal kutató, futnak néhány kört, telik a játékidő, aztán mégiscsak a szovjetek mellé áll. Az sajnos nem derül ki, hogy mindezt vajon szerelme, meggyőződése, esetleg világbékére való vágyakozása okán teszi…

Ezen túl a mellékszálakon is bontakozik egy-egy ígéretes történetet, felmerülnek például családi drámák, a válás vagy a házasságon kívüli gyerekek sorsa a negyvenes években, a háború megélése a tudósok körében, a szovjetek angliai megítélése és több hasonló érdekesség, amivel aztán semmit nem kezd a film. Ezzel szemben

– legalábbis három-négy jelenetben megjelenítik és sablonokba ágyazva rögtön el is ítélik ezeket.

A szereplők és megjelenített életek mélysége és diverzitása ezek mellett labdába sem rúg, így például a meleg férfiről a film 110. percéig semmi mást nem tudunk meg, csak hogy homoszexuális. A csábító orosz kommunistáról a film végére kiderül, hogy mást is elcsábít, de azért továbbra is baloldali orosz marad. A főhős kedves angliai tudóslánykából kedves könyvtáros nénivé válik, akinek az éveken át tartó kémkedés mellékes széljegyzetként lobog az emlékezetében.

A zárás felteszi a koronát az elfolyó homokvárra: az idős Joan felszívja magát és tart a kertjében egy sajtótájékoztatót, ahol elmondja: egy percig sem bánta meg a kémkedést, hiszen

a döntések helyességét pedig egy jövőbeni sem kérdőjelezheti meg, hiszen nem volt ott, nem élte át azt, amit ő.

Ennek szellemében Joan fia, aki néhány nappal a sajtótájékoztató előtte tudta meg édesanyja első harminc évének részleteit, a mama mellé áll. Mert ő az anyja – ez pedig a narratíva szerint elég indok, hogy elfogadja, hogy a nő szovjet kém volt, jogilag tiltott, morálisan megkérdőjelezhető akciókba ölte a fél életét. A történet végére tehát a főhős kiemelkedik a többi szereplő közül, hiszen

 Az, hogy amúgy a huszadik század történelmének alakulását közvetlenül befolyásolta és nagy tudású kutatókkal dolgozott – vélhetőleg maga is az volt –, tudósként és emberként gondolt valamit a világháború és a hidegháború erőviszonyairól, mindemellett érzései és szerelmei is voltak, amik befolyásolták, sajnos már nem fért bele a sztoriba... Jó lesz abba jó adag kommersz demagógia és egy indokolatlanul nyálas összeborulás zárásul. A popcorn emellett is elfogy.