NATO 70: erő és megosztottság

Az Észak-atlanti Szövetség hetvenéves. Ezzel majdnem utolérte a Déloszi Szövetséget, amely a Nyugat első sikeres szövetsége volt – igaz, 2400 évvel ezelőtt.

A Déloszi Szövetség hetvennégy éven át fogta össze a görög városállamokat a Perzsa Birodalommal, a keleti autokratikus fenyegetéssel szemben. A perzsák kihasználták a görög-görög ellentéteket, az „oszd meg és uralkodj” politikáját alkalmazva, bevetve a megvesztegetést és propagandát mint fegyvert, de a szövetség és a klasszikus Hellász,

Természetesen távoli ez a párhuzam, de ettől még a NATO 70. születésnapja nem olyan optimizmussal teli hangulatban zajlik, mint a 40. 1989-ben, vagy az 50. 1999-ben.

Athén, Spárta és a Perzsa Birodalom

Sokan úgy tartják, hogy a Szövetség az újabb és újabb tagok felvételével megőrizte ifjúságát. Mások szerint korhadni kezdett: a belső ellentétek egyre élesebbek, Törökország szinte már csak névleg tagja a szervezetnek. Egyesek a védelmi költségvetések dinamikus növekedését említik. Van, aki szerint a szervezet kohéziójával semmi baj, azt megszilárdította az orosz fenyegetés. Mások minden ellenvéleményben orosz megosztási kísérletet látnak, és nem tanúsítanak megfelelő megértést egyes tagok Ukrajnával kapcsolatos aggodalmai iránt. Sok elemző úgy látja, hogy az Egyesült Államok elfáradása az iraki és afganisztáni háborúkban veszély a NATO-ra nézve is.

amit az orosz medve könnyedén szétmarcangolhat.

A kép tehát vegyes.

A NATO-nemzetek összköltségvetésének és katonai erejének nincs párja. A Szövetség 29 tagállamának katonai költségvetése együttesen ezermilliárd dollár, amely sokszorosa a kínai vagy orosz ráfordításnak. Ennek bő kétharmada azonban az Egyesült Államok adófizetőitől származik, a valós katonai erő tekintetében meg nem kizárt, hogy az USA ereje akár a 80%-a a Szövetség katonai erejének. A válasz tehát minden kétségre és kérdésre egyértelmű: a NATO addig erős, amíg az Egyesült Államok elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen a Szövetség iránt.

De az-e?

Sokan gondolják egyfajta anomáliának Donald Trump amerikai elnököt, aki tett olyan kijelentéseket, amelyek kétségessé teszik ezt az elkötelezettséget. De nem lehetett volna elnök, ha nem érez meg egy nagyon erős vágyat az amerikai népben.

Az amerikaiak többsége elfáradt a 2001 óta tartó folyamatos háborúkban, és nem Afganisztánban vagy a Baltikumban építene inkább katonai infrastruktúrát, hanem Kaliforniában utakat és hidakat. Mindazt az erőforrást, amit az USA globális katonai jelenlétének fenntartására fordít, inkább költenék az amerikai egészségügyre a baloldalon, vagy adócsökkentésekre a jobboldalon. Ezek az erők, ezek a politikusok nem látják igazán az értéket abban, hogy adott esetben 28 másik ország áll az USA mellett, ha baj van. De persze

Ha a NATO második legnagyobb szárazföldi haderejével rendelkező Törökországot nézzük, nem biztos. Török-amerikai viszonylatban olyan éles nyílt konfliktusok voltak az elmúlt években, amelyek példátlanok két vezető NATO-hatalom között.

Ankara gyakorlatilag terroristák támogatásával, felfegyverzésével vádolta meg Washingtont – persze valójában az Iszlám Állam ellen küzdő kurdokról van szó. Az USA számára viszont a tervezett török légvédelmi rendszer beszerzés az elfogadhatatlan, mert Oroszország az eladó. Amerikai vádak szerint az S-400-as rendszer a török légvédelembe történő integrálása közvetlenül veszélyeztetné az F-35-ös programot, ezért Törökország jó úton van afelé, hogy kizárják abból.

De éles a törésvonal a Trump-adminisztráció és Németország között is. Berlin, de Párizs is ellenezte az iráni nukleáris megállapodás felmondását. Németország összeütközésbe került Amerikával az Északi Áramlat 2 gázvezeték és a német katonai költségvetés kapcsán is, a vita szokatlanul éles. Eközben az USA legelkötelezettebb európai szövetségese, és mellesleg a Szövetség katonailag második leghatékonyabb állama,

Lehet, hogy hosszú távon is, mert nem kizárható, hogy a Brexit Skócia kiválásához és egy újabb északír káoszhoz vezet majd. Akkor pedig elfelejthető a brit középhatalmi státusz is.

Ha ehhez hozzátesszük Franciaország, Spanyolország és Olaszország gyengélkedését, a 70. születésnapját ünneplő NATO máris nem tűnik olyan erősnek. Baj van az európai pilléren belül, viták vannak Amerika és Európa között, Törökország pedig vitában van mind Európával, mind Amerikával.

Lehetnének talán persze az új keleti szövetségesek a megújulás motorjai, de Lengyelország kivételével egyikük sem elég nagy, az pedig kérdés, hogy Varsó össze tudja-e fogni a régiót. A térséget szabdaló történelmi ellentétek megfelelő rendezése nélkül a keletiek könnyen megoszthatóak. A litvániai lengyel kisebbség például nehezen tud a sok tekintetben elnyomó politikát folytató Litvánia teljesen lojális polgára lenni. Egy kárpátaljai magyar számára sem Oroszország az elsődleges fenyegetés, hanem az agresszív ukrán nacionalizmus, és Kijev politikája persze kihat arra, mennyire tudja Magyarország Ukrajnát támogatni.

Ami pedig magát Oroszországot illeti, mint a NATO „örök” mumusát, erős a kétely, a Szövetség jól kezelte-e a problémát. Az elvi politizálás szép, de Ukrajna és Georgia (Grúzia) egy a gyakorlatban nehezen betartható ígéretet kapott. A NATO bővítése helyes politika volt addig, amíg Oroszország gyenge volt és ostoba, de aztán Moszkvának elég ereje lett az ellenállásra. Az oroszok szóltak előre, hogy mi lesz ennek a következménye, sem Georgián, sem Ukrajnán nem kell meglepődni. Az idealista elképzelések egy új hidegháborút indítottak el.

A kérdés, hogy Oroszország meddig akar és tud elmenni abban, amit ő maga nem agressziónak, hanem visszavágásnak és védekezésnek tart. Az látható, hogy elég magasra tették Moszkvában a lécet, nem ijedtek meg az eszkalációtól. Hogy mire lenne képes a mai, sok tekintetben megosztott NATO egy közvetlen kihívással szemben, nagy kérdés.

A Szövetség az elmúlt hét évtizedben a Nyugat biztonságának őre volt. Belső törésvonalakkal teli, sok konfliktuson átment, de alapvetően hatékony és jól működő szervezet.

de ez csak akkor fog menni, ha őszintén szembenézünk a Szövetség belső törésvonalaival, kezeljük őket és nem hagyjuk, hogy azokat kívülről kihasználják. De azt sem szabad hagyni, hogy a nyugati politika elhiggye saját propagandáját Oroszországról. Moszkva nem irracionális játékos, vannak valós, jogos sérelmei, amiket okosabb lenne megvitatni, mint lesöpörni az asztalról. Idomulni kell az új realitásokhoz és be kell látni, az erő már véges. A világ sokkal keményebb, mint volt, a Nyugat hatalma csökkenőben, a kihívások növekvőben.

A NATO a Nyugat és elsősorban Európa biztonságának alapja, különösen az európaiaknak érdemes küzdeni azért, hogy erős maradjon. Mert Európa egyedül gyenge, katonai erőben is, mentálisan is.