Hiánycikk lett a valódi műélmény

„A Cziffra fesztiválon Nagy-Kálózy Eszter és Dr. Freund Tamás társaságában beszélgettek majd a katarzisról. Hogy írnád le ennek az emelkedett és borzongató érzésnek a legfontosabb tüneteit?

Őszintén megvallom, régebben kicsit fáztam ettől a szótól, túl nagy falatnak tűnt. Monstrumnak, embertelennek, romantikus bálványnak. Az a tipikus emlékmű-érzés: »tán csodállak, ámde nem szeretlek«. Aztán közben egy élményzabáló korban, amikor tucatjával akciós a katarzis, minihalál a bungee jumping, miniháború a paintball, mini-világháború a kertvégi tűzijáték, tényleg nagy hiánycikk lett a nem csak »belelapozós«, »ráklikkelős«, a valódi műélmény. Magát a katarzis-élményt ahhoz az érzéshez hasonlítanám, ahogy hirtelen megindul velünk felfelé a lift. Számítunk rá, próbálunk felkészülni, mégis váratlanul ér a belső szerveket megremegtető, gyomrot összerándító lebegés pillanata.

Jó, hogy éppen a liftet említed, hiszen a katarzis olyasféle találkozás, ami más irányt szab az életnek. Volt valaha olyan élmény vagy kísértés, ami megpróbált eltávolítani az írástól?

Életem alapkísértése a zene volt, tenorista szerettem volna lenni, nagyon tetszett, ahogy a muzsika közvetlenül elkapja a befogadót, és kiszorítja belőle a szuszt. Sokkal közvetlenebbül hat, mint a pepecselős irodalom a sok javítgatással, korrektúrával, folyóirattal, könyvvel, bolttal, könyvtárral, kuckózással, olvasgatással. Nincs igazi találkozási pont, nem látjuk azonnal a hatást. Szerencsére megadatott, hogy ezt is megtapasztalhatom, félig-meddig előadóművészként, évi százötven fellépésen. Magam viszem el a terméket a fogyasztóhoz. Ráadásul a zenei vonal sem tűnt el, egymást érik az ilyen témájú munkák, rengeteg dalszöveg, Mozart-adaptáció, a MÁV-szimfonikusoknak blogolok, Fülei Balázzsal vagy az Anima Musicae-vel lépek fel, koncerteken működöm közre.

Mit tapasztalsz, más-e alkotóként és befogadóként átélni a katarzist?

Vajon egy igazi szerelmi kapcsolatban jobban szeretünk, mint amennyire szeretve vagyunk? Folyton ezt méricskéljük persze, megy az adok-kapok, de az eksztázis valódi pillanataiban ez eldönthetetlen. Tökéletes az odaadottság és a megajándékozottság is. Jó esetben ez áll a művészi élmény átadóira és befogadóira is. Bár igazából a befogadó is alkotó, magából, saját húsából-véréből alkotja, érzi újra a művet. Közben az alkotó (és előadó) részéről komoly szaktudásra is szükség van, míg a befogadó sokszor lehet akár »az utca embere« is. Ő időpontot kap, mint a fogásznál, s már tálalják is neki a kész művet. Vagy sec-pec telepakolja virtuális kosarát művészi univerzumokkal. Amikbe az alkotó akár évek munkáját gyúrta bele. Aztán lehet, hogy a közönség csak pittyeszti a száját: hmm, másra számítottam, hmm, egynek nem rossz, hmm, nekem nem állt össze.

Ha viszont kellően jó, akkor a katarzis közvetítőjévé válhat a művészet. Igaz, ha túladagoljuk, akár fizikai rosszullét is elfoghat, akár Stendhalt, aki – mint útirajzában írja – a firenzei Santa Croce templom gazdagsága láttán elájult. Trenírozható-e szerinted a katarzisküszöbünk?

Manapság szerintem csendekkel érdemes trenírozni. Rápihenéssel. Felhőnézéssel. Mert nem az fenyeget, ami Stendhalt, hogy hirtelen agyonnyom a nagy művészet. Ma a világ legszebb épületei, a legkülönlegesebb zenék, festmények, írásművek is csak egy újabb klikkelésnyire vannak. Vagyis a mohóság kísértése könnyen úrrá lehet rajtunk, és emésztetlenül faljuk egymás után a filmeket, verseket, képeket. A lassítások és közelítések híve vagyok. A Louvre-ban például a Mona Lisa helyett rendszeresen azokat a zseniális, egyéb portrékat nézem, amelyek ugyanabban a teremben vannak, de épp a Mona Lisa miatt, senki se figyel rájuk. És élvezettel hallgatok Marin Marais-t, Buxtehudét meg Charpentier-t, hiába okosít fel a zenetörténész, ki a kismester, ki a nagy. Na jó, Bach, Vivaldi, Händel is sokat szerepel a napi menüben.”