Ady: zseni vagy nem zseni?

„Ady bravúrköltészete, amely egészségtelen mértékben duzzad az egótól, a saját maga által is vallott és közvetített zseniképtől, s amely nem pusztán irritáló, de olykor nevetséges is, úgy száz esztendeje ráterpeszkedett az irodalmi ítéletalkotásunkra is. Észre kéne vennünk, hogy irányított kultuszának csakis rajongói léteznek, a tárgyilagos bírálatnak máig kevés a tere. Ady Endre egyszerre szuper-Wass Albert és szuper-Esterházy, egy sajátos politikai-irodalmi kultusz megbírálhatatlan főalakja, aki zseni, pont. Ő maga lett a magyar költészet, és rajta kívül ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.

Ady egyik legfontosabb, egyúttal méltatlanul keveset olvasott irodalmi értékelését kortársa és megfigyelője, Kosztolányi Dezső végezte el. Ő pontosan azt mondja, amit én is itt, feljebb: Ady jelentős, de felülértékelt költő, rengeteg rossz verssel, kultusza pedig politikai indíttatású. Kosztolányi joggal hánytorgatja fel Adynak a kibírhatatlan pózolást, megállapítja, hogy matinék hőse lett, a nem olvasott, nem művelt, egypólusú irodalomfogyasztók bálványa. És mondja még tovább, szól az értékeiről is, érdemes elolvasni Az írástudatlanok árulását.

Erről persze újfent nem szóltak nekünk az irodalomórákon. Nem mondták el, hogy a munkát nem lehet megspórolni, hogy nem csak az a zseni, aki állandóan azt mondja magáról, és hogy a zseni nem univerzális fogalom, amely előtt egyszerre hajbókolnunk kellene. És azt sem mondták el, hogy minden a mi fejünkben dől el, mi választjuk meg a hőseinket, nem pedig a kánon és a zsenikultusz megalkotói.”