A pedagógus nem pótapa és nem pótanya! – Pölcz Ádám nyelvész a Mandinernek

Sokat hallani arról, hogy nyelvünk a digitális kommunikáció hatására romlik, hogy az interneten felnővő nemzedék „rosszabbul” beszél. Mi igaz ezekből a nyelvhez kötődő sztereotípiákból?

Pölcz Ádám nyelvésszel beszélgettünk, akit az Édes Anyanyelvünk tévé- és rádióműsorból is ismerhetünk, emellett az ELTE oktatójaként az jövendő pedagógusnemzedék nyelvi képzésén fáradozik, illetve pár éve a legtehetségesebb fiatal magyarok közé választották.

***

Nyelvművelő szakemberként felszisszen, ha az interneten helyesírási hibáktól hemzsegő posztokkal találkozik?

Régebben többször szisszentem fel, ma már inkább csak sóhajtok egyet: ilyen az internet. Gyors, sokszor felszínes, és nem feltétlenül a minőség, hanem inkább a mennyiség számít, vagyis nem az a lényeg, hogy hogyan, hanem hogy milyen gyorsan reagálok valaki másnak a véleményére. Magyarul: inkább az a lényeg, milyen hamar osztom meg a birtokomban lévő információt: lényegtelen, hogyan teszem, csak én is legyek jelen, nehogy lemaradjak. Mi, nyelvészek próbáljuk persze magyarázni, hogy új nyelvhasználati színtér jött létre a cseten vagy az sms-ekkel, nem is beszélve a Facebookról, és ez tény is,

inkább kutatni érdemes, mert rengeteg kérdést felvet. 

Egy diák viszont nem feltétlenül érzékeli a virtualitás és a valós nyelvhasználat közti különbségeket.

Igen, ebben van adósságunk. Feladatunk megtanítani a felnövekvőknek az egyes nyelvhasználati színterek közötti különbségeket, elválasztani a virtuális világot a nem virtuálistól, és ha már tudják a különbségeket, akkor begyakoroltatni velük, hogy minél gördülékenyebben menjen a váltás. Aki azt mondja, hogy ó, hát ezt majd úgyis tudják maguktól, akkor az nem látott még bizonytalankodó gyerekeket.

Munkássága nagy része a beszédművelés, a tudatos magyar nyelvhasználat köré épül. Hogy látja, mennyire van igény a mai fiatalokban arra, hogy árnyaltan és a nyelvhelyességre ügyelve fejezzék ki magukat?

A közvélekedéssel ellentétben van igényesség a fiatalokban: látom, tapasztalom. Az egyetemi Nyelvművelés órákon – az ELTE-n szerencsére még van ilyen – mindig elmondják a hallgatók, hogy mennyire zavarják őket az igénytelen megnyilatkozások, és hogy ők a legjobb tudásuk szerint igyekeznek szóban és írásban is megnyilvánulni. Ezek az órák – az eszmecserén túl – arra is jók, hogy tisztázzunk alapfogalmakat, alapviszonyokat: sokan akkor hallanak először nyelvjárási beszédet, amikor lejátszom nekik felvételről, és látom az arcukon a megdöbbenést: a dialektusok tényleg léteznek! Aztán megbeszéljük, hogy mi az oka a nákolásnak vagy a suksükölésnek, és rögzítjük a magyar nyelv sokszínűségének, a különböző területi és társadalmi nyelvváltozatok létének a szükségszerűségét. A világot nyilván nem lehet megváltani heti egy órában, de már az is nagyon fontos, hogy találkoznak a változatosságot hangsúlyozó nézőponttal, ami a későbbi gondolkodásukra is befolyással lehet.

Erősen tartja magát a közvélekedés, hogy az internetes írásbeliség, a digilektusok használata elhomályosítja a hagyományos íráskészséget, kedvezőtlen hatással van az a Z- és az Alfa-generáció nyelvhasználatára. Nyelvészként hogy látja, mennyire érezhető a netes írásbeliség hatása a fiatalokon? Káros befolyás ez?

Káros befolyásnak semmiképpen sem nevezném, inkább jelenségnek, ami új feladat elé állít bennünket, oktatókat, tanárokat. Természetesen megértem, hogy a tanárok nem nézik jó szemmel az írásbeliség kultúrájának ilyen mértékű változását, de talán nem is a helyesírás az, ami elsősorban kérdéseket vet fel: a nyelvi színterek elkülönülése ugyanis tanítható. Azt látom, és magamon is tapasztalom, hogy a kézügyességünk,

mert a kézfejünk a billentyűzeten való írásra áll rá, és a kézírással kapcsolatos készségeink veszítenek a rugalmasságukból. Kevésbé vagyunk már kitartóak a kézzel írott szövegek kapcsán. 

Eltűnőben lenne a kézírás?

Nem feltétlenül, megfigyeltem egyfajta reneszánszát is: a hallgatók elég gyakran kérdezik, hogy beadhatják-e kézírással a rövid, óraközi feladatokat. Ezeknek persze mindig örömmel helyt adok, mert a kézzel írott munkák sokat elárulnak a készítőről. De azt is tudom, hogy többnyire azért kérdezik, mert technikailag egyszerűbb kézzel megírni a válaszokat: nem kell hozzá számítógép, nem kell nyomtató, és sehol sem kell sorban állni a kinyomtatáshoz: elég egy szépen kitépett füzetlap és egy toll. Egyszóval sem az akadémiai helyesírást, sem a kézírást, sem pedig a folyóírást nem temetném, de ki tudja, merre mozdulunk majd tovább.

Grétsy László nyomán ön is vezetett egy nyelvművelő tévéműsort. Van manapság létjoga az ilyen jellegű „népnevelésnek”?

A népnevelés elég erős szó, inkább hívjuk nyelvi ismeretterjesztésnek. Így világos, hogy senki sem akar senkire ráerőltetni semmit, meghagyja a választást a nézőnek. Az ilyen műsoroknak – mint az M5 kulturális csatornán futó Édes Anyanyelvünk – az a nézői igény ad létjogosultságot, amelyet minden egyes visszajelzésből kaptam: még a kritikus hangok is megfogalmazták, hogy szükség van a nyelvi kultúrával, a nyelvi ismeretekkel foglalkozó műsorokra, mert a nyelv viselkedés is, a viselkedéskultúránk része. Az emberek érdeklődnek a saját anyanyelvük iránt. A mindennapos használatnak köszönhetően számos kérdésük van, melyekre maguktól esetleg nem találnak választ, ezért fordulnak a médiához. Egyébként pedig minden a tálaláson múlik. Az M5-nél a műsor szerkesztője, Koltay Anna talált ki egy nagyszerű koncepciót: Kubik Anna művésznővel közösen vezettük a műsort, ő képviselte az érdeklődő, de olykor bizonytalan felnőtt korosztályt, én pedig a sokszor mihasznának elkönyvelt, de sok rejtett erőforrást hordozó fiatalságot. 

Egyáltalán, a nyelvművelő törekvések mennyire fontosak ma? A nyelvészeten belül van olyan iskola, például Kálmán László nyelvész is ezt képviseli, amely áltudománynak tekinti a nyelvművelést, és a nyelv organikus fejlődésében hisz, elveti a nyelvhasználat bárminemű szabályozását.

Röviden és tömören: fontosak. Kálmán László írásait magam is nagyon szeretem, mert amellett, hogy rengeteg érdekességet világít meg, és a nyelvészeti ismeretek mélyrétegeit hozza felszínre, roppant szórakoztatóan, mégis a tudományosságot egy pillanatra sem mellőzve ír. Az ő írásaiból magam is merítettem. Az, hogy a nyelvművelés áltudomány lenne, a '90-es évek végén és a 2000-es évek elején nagyon erősen tartotta magát. Vitairatok, petíciók röpködtek, internetes fórumok izzottak a nyelvműveléssel kapcsolatos kérdésektől. De úgy láttam, ez csak löketet adott a nyelvművelésnek: 2000-ben megalakult az ELTE-n a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport, 2006-ban létrejött a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (e-nyelv.hu), amelynek működését lázas figyelem kísérte, és amelynek 2010 és 2018 között – Balázs Géza professzor úr ügyvezetése mellett – én is irányítója lehettem. Az iroda egyfajta hitelesítő intézmény mind a mai napig: a nyelvi ismeretterjesztés modern igényének kielégítője. A kedélyek pedig lassan lecsillapodtak. Az ellenlábasok is belátták, hogy a nyelvhasználók igényeivel kezdeni kell valamit. Nem lehet őket magukra hagyni csak azért, mert a nyelv valamiféle organikusan fejlődő rendszer, amiből a használói kényük-kedvük szerint válogatnak; mert mi van, ha nem tudják, hogy egy bizonyos helyzetben hogyan válasszanak?

Leendő tanárokat, tanítókat képez az ELTE-n. Hogy látja, miben más a szerepe egy mai pedagógusnak, mint mondjuk húsz éve?

A pedagógus nemcsak oktató, hanem a szó szoros értelmében tanító, nevelő is. Ez mindig is így volt, csupán a szemlélet és a módszerek változtak. Ma a pedagógus sokszor szülő is egyben, gondoskodik arról, amiről a szülők esetleg nem akarnak/nem tudnak. Beszélget a gyerekkel, megtanítja neki a határokat, olykor még – horribile dictu – a nem szó jelentését is: milyen az, amikor valamit nem lehet megtenni, mert azzal más szabadságát sértem meg. A pedagógusképzést ma a toleranciára, a nyitottságra nevelés uralja, ami rendben is van, hiszen sokfélék vagyunk.

a jogok és a kötelességek egyensúlyának visszaállításáért, újra gondolásáért. Nagyjából húsz éve – 1995-ben – kezdtem az általános iskolát. Már akkor voltak jelei annak, hogy néhány szülő jobban tudja, hogyan kellene a pedagógusnak végeznie a munkáját, mint maga a tanár vagy a tanító. Gyerekfejjel sem értettem, hogy ez miért és kinek jó: ha az osztálytársam rosszat csinált, akkor miért nem kaphat érte büntetést? Miért kell megvédeni őt saját magától vagy a tanártól? Ezeknek a szülőknek a gyerekei sokszor már alsó tagozatban pszichés és mentális nehézségekkel küszködtek, és amellett, hogy állandóan gúnyolták és lenézték a többieket, nem szokták meg a küzdelmet sem. Persze lehetne vitatkozni róla, hogy kell-e a gyereknek edződnie ilyen téren, de én azt láttam: ha nem teszi, alulmarad még akkor is, ha nagy a szája, vagy apa-anya elég befolyásos és nagyhangú ahhoz, hogy megfélemlítse a pedagógust.

Milyen irányba változott a pedagógusi szerep napjainkra?

A pedagógus ma szolgáltat, ami viszont nem jól van, mert nem ez lenne a dolga. Nem pótapa és nem pótanya, hanem nevelő kellene, hogy legyen: olyan személy, akire tudása és embersége miatt nézünk fel, és nem azt várjuk tőle, hogy – szélsőséges esetben – szobatisztaságra szoktassa a gyerekeket. Lehet engem ezért vaskalaposnak tartani, de a tapasztalataim eddig engem igazoltak.

Évek óta a Kárpát-medencei Kossuth-szónokverseny szervezőjeként is tevékenykedik. Miért fontos ma a retorika? Milyen rétorokkal találkozik a hallgatóság körében?

Idén 19. alkalommal kerül sor a Kárpát-medencei Kossuth-szónokversenyre, ahová hazai és határon túli versenyzőket várunk. A rendezvény 2016 óta az ELTE Tanító- és Óvóképző Karán van, és reméljük, hosszabb távon itt is marad. A versenyt idén november 9-én és 10-én tartjuk, október 30-áig lehet még jelentkezni. Annak idején egyetemista korom meghatározó rendezvénye volt a verseny, ahol összegyűltek a hozzám hasonló érdeklődésű emberek, és megadott témákra mondtak jobbnál jobb beszédeket. Martha Cooper, jeles amerikai retorikus írta a közéleti szereplés kapcsán, hogy a retorika holisztikus tudomány, vagyis az egész emberhez – lélekhez és értelemhez egyaránt – szól. És teljes mértékben igazat kell adnunk neki: a szónokversenyeken nemcsak a gondolatok megosztása történik, hanem megismerhetjük a beszélő személyiségét, műveltségét, humorát és problémáit is – mindezt egy három- vagy hatperces beszédbe sűrítve. Nem véletlenül tanítják ma méregdrága tréningeken a befolyásolástechnikát, az öneladást: pontosan ezt a holisztikusságot lovagolják meg. Kézikönyvek szólnak a hatásról, a maradandó élményt adó prezentációkról, az előadások felépítéséről, az öltözködésről stb. A retorika a jó beszéd tudománya – mondta az ókori Quintilianus –, de ugyanakkor (szociál)pszichológia, elemzési módszer és nyelvészet is: ezeknek a területeknek az összekapcsolásával érjük el azt a komplex hatást, amivel rábírjuk a hallgatóságunkat a cselekvésre, az együtt gondolkodásra.

Korábban a parlamentben is igényes, felépített szónoklatok hangoztak el, elég a nagy elődökre (Kossuthtól Deákon át Ravasz Lászlóig) gondolni, ma már ez nehezen mondható el. Eltűnt az igény a szónoklatokra, nincs már kultúrája a rétori teljesítményeknek, vagy mi állhat ennek hátterében?

A retorikai képzés az ókorban a leendő államférfiaknak szólt. Ma már nem szempont a jelöltek állításánál a beszédkészség, szerintem azért sem, mert a szavaknak gyakran nincsen meggyőző erejük: a politikusok gyakran már a foglalkozásukból adódóan hitelüket vesztett emberek, és még azoknak is nehezen hisznek az emberek, akiknek a tetteik „beszélnek”. Ez persze fölveti a hitelesség fogalmának kérdését is. A retorikai képességek kapcsán persze tudjuk, hogy a vezető politikusoknak vannak beszédtanáraik, beszédíróik, akik segítenek nekik önmaguk eladásában, de – a parlamenti közvetítéseket elnézve – az egyes képviselőknek is szükségük lenne ilyen képzésre, mert olykor a legegyszerűbb kérdések föltevése, vagy az előre megírt szövegük fölolvasása is óriási kihívások elé állítja őket. 

minden szónoknak rövidnek, tömörnek, frappánsnak kell lennie, és az érzelmekre kell hatnia, hogy ne veszítse el a közönség jóindulatát. Türelmetlenek vagyunk, ez az igazság.

2015-ben az 50 tehetséges magyar fiatal közé választották. Mit jelentett ez az ön számára?

A programba saját magamat neveztem be próba-szerencse alapon. Amellett, hogy személyes ambícióim is voltak (ezt butaság lenne tagadnom), az is fontos volt, hogy az általam végzett tevékenységre is fölhívjam a figyelmet. Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de a tudomány marketing is: nem elég a tudást folyamatosan bővíteni, csiholni, hogy belobbanjon a kreativitás, számot is kell adni róla. És az ma már kevés, bár a szakmai hitelességet vitathatatlanul az adja, ha megjelentetem egy folyóiratban a legújabb cikkemet. A tudomány érdekes (a bölcsészet- és a társadalomtudomány is!), tessék foglalkozni vele. Az 50 tehetséges magyar fiatal program számomra visszajelzés volt, hogy amivel foglalkozom, az érdekes, abban is meg lehet találni a tehetséget, a kitörési pontot, nem is beszélve arról, hogy nagyszerű barátokkal gazdagodtam. Persze minden nyilvános fellépés, amikor az ember az arcát adja egy nézethez, véleményhez, programhoz, támadási felület is, de mi lenne, ha sosem lépnénk ki a komfortzónánkból? Sosem mozdulnánk tovább, csak építenénk a légvárainkat. Arra meg kinek van szüksége?

Fotók: Pölcz Ádám