„Elégedetlen, felelőtlen istenek” – Harari emberiség-könyvéről

A világhírűvé vált izraeli történész, Yuval Noah Harari izraeli történész (bevezető portrécikkünket Harariról itt olvashatják)hatalmas feladatot tűzött ki maga elé.

Sapiens című könyvében 372 oldalon kívánja bemutatni az emberiség fejlődését a modern emberre nagyon hasonlító állatoktól (2,5 millió évvel ezelőtt) az addig (a szerző szerint „rövidesen”, akár néhány évszázad múlva) elérkező pontig, amikor már nem beszélhetünk többet Homo sapiensről. Kisebb feladat talán nem is csigázhatott volna fel egy olyan ambiciózus és mítoszromboló progresszív történészt, mint amilyennek képe portrécikkünkből is kiviláglott. A könyv kiolvasását követően pedig valóban legenda marad érintetlenül az őstörténetet átlagosságban ismerő olvasó előtt.

Harari könyvét a Homo sapiens rideg és tényszerű bemutatásával kezdi. Itt a ridegség nem a számadatok sorolására, hanem a kíméletlen közlésekre utal. Harari szerint a Homo sapiensnek számos „testvére” (azaz azonos nemhez tartozó, eltérő fajok) létezett, melyeknek kipusztulására és a Homo sapiens fennmaradására nem válasz az olyan közkeletű vélekedés, miszerint a Homo sapiens „ügyes” volt vagy tudott tüzet használni. Nem is szabad a különböző fajokat leszármazási sorrendbe tenni: mintegy tízezer évvel ezelőtt még egyszerre élt több emberi faj a földön. Eltűnésüket a szerző szerint (s némi érzelemre apellálással) „elnyomtuk magunkban”. Teátrális megfogalmazását félretéve, Harari tétele, hogy a Homo sapiens és a Neander-völgyi találkozása

eredményezte, melynek végén néhány Neander-völgyi (valahogy úgy, mint a kiirtott törzsek elrabolt asszonyai) csatlakozhatott a Homo sapiens-projekthez, ám a többségnek vesznie kellett.

Minden libertáriusnak érdemes forgatnia Harari könyvének azon fejezetét, ahol az ember alkati, eredendő szociális lényegét, közösségi viselkedését fejtegeti. A történész szerint a „pletyka”, a történetmesélés és a mítoszteremtés – azaz a nem-létezőről való beszélés – sikerünk egyik kulcsfogalma. Az effajta mítoszok képesek a családokat közösségekké fejleszteni, a megannyi összetett és a túléléshez szükséges információt pedig a pletyka adta át. A fizikailag nem létezőről vagy az összetett fogalmi struktúrákról való társalgás emelte ki az emberi kommunikációt az állatok között hasonlóan létező diskurálásból.

Míg a majom is képes arról tájékoztatni társait (különböző ordítozások útján), hogy „ott az oroszlán!”, addig az ember azt is el tudta mondani, hogy „az oroszlán törzsünk védőszelleme”. Ez a radikális különbség – melyet Harari kognitív, azaz tudati forradalomnak nevez – tette lehetővé a ma ismert civilizációnk kialakulását.

Ugyanis bár első látásra nem sok kapcsolat van a védőszellemek és mondjuk az amerikai felhőkarcolók között, Harari szerint az előbbi nélkül nem létezhetne az utóbbi. Az absztrakt fogalmak megalkotása ugyanis elengedhetetlen volt az olyan dolgok megalkotásához, melyekre a szerző „interszubjektívként” utal. Ezzel a fogalommal az objektív és a szubjektív közötti mezsgyét írja le Harari: egy cég példának okáért nem egy valós személy, ám ha holnap jogilag megszűnnének a világ legnagyobb cégei, akkor a bolygó minden bizonnyal egy időre káoszba süllyedne. Meglehetősen komoly következmények ezek ahhoz képest, hogy egy objektíve „nem létező” dologról beszélünk.

Harari progresszív lendületében hasonlóan

– noha utóbbi tételének ellenőrzéséhez valószínűleg elég lett volna megpróbálnia engedély nélkül átkelni az izraeli-szír határon. Azon tétele azonban kétségkívül provokatív és gondolkodásra sarkall, miszerint egyenes kapcsolat van a törzsi szellemek kitalálásához szükséges absztrakt gondolkodás, a modern vallások vagy tömegmozgalmak és a globális kapitalizmus között.

Hasonlóan érdekfeszítő, ahogyan a szerző a számok nyelvét és a bürokrácia kifejlődését is civilizációnk egyik kulcselemének tartja. Harari szerint az emberi agy mindössze néhány száz egyén személyes információit tudja érdemben elraktározni (mely egyébként hasznos érv lehet a kis közösségek elsőbbsége mellett az urbánus társadalmakkal szemben), és ezért már az ókorban is szükség volt a több millió ember felett uralkodó birodalmaknak a számokban való gondolkodás rendszerének megalkotására.

A bürokrácia „csodája” a szerző szerint, hogy az adatokat elraktározhatóvá és előkereshetővé tette, radikálisan növelve meg így a lehetségesen felhasználható információ mennyiségét. A múlt század tömeggyilkosságainak kutatói sokat gondolkodtak a bürokrácia és a népirtás szerepén, sokan egyfajta aberrációként tekintve a rideg, érzelemmentes gondolkodásra. Ezzel szemben Harari azt állítja, hogy az effajta embertelen rendszerezés „nem az ő [a bürokraták] hibája. Ha nem így gondolkoznak, a fiókjaik összekeverednek, és képtelenek lesznek szolgálni az őket foglalkoztató kormányt, céget vagy szervezetet. Éppen ez az írásnak az emberi történelemre gyakorolt legfontosabb hatása: fokozatosan átformálta az emberek gondolkodását és világlátását. A szabad asszociáció és a holisztikus szemlélet átadta helyet a kategorizálásnak és a bürokráciának”.

A fentiek már önmagában rámutatnak Harari egyik legérdekesebb tulajdonságára: kíméletlenül fogalmazza meg, hogy

mert ez mindig is a kultúránk része volt, ám közben mereven áll ki bizonyos nehezen védhető progresszív vagy politikailag korrekt tételek mellett.

Mindeközben sajátos önellentmondásokba is keveredik. Teljes fejezetet szentel annak bizonygatására, hogy nem csak a különböző etnikumok, de még a gazdagok és a szegények (!) közötti különbségek is képzeletbeliek. A szerző tétele, hogy semmi sincsen, ami igazolná, hogy a gazdagok jobb képességeik okán gazdagok (szerinte az egész a korábbi vagyon örökléséről szól), vagy hogy az etnikum fizikai képességek eltérésére is utal. Mindennek kifejtésének követően pedig mindjárt a következő oldalon megemlíti, hogy a feketéknek mások a fizikai képességeik (!), illetve hogy csak az hiszi azt, hogy nincsen kapcsolat a vagyoni státusz és a bőrszín között, aki „politikailag korrekt” akar lenni. Néhány oldallal később pedig a fertőző betegségekre valló immunitást (lásd a konkvisztádorok és az amerikai őslakosok esetét) „genetikai felsőbbrendűségként” írja le. Azt is gyakran hangsúlyozza, hogy a homoszexualitás éppen olyan természetes, mint a heteroszexualitás. Hasonlóan felszínes könyvének azon része, ahol a szerző bizonygatja, hogy a nőknek semmivel sincs kevesebb izomtömegük, mint a férfiaknak.

Ahhoz képest, hogy Harari ennyi energiát fektet könyvében annak kifejtésére, hogy a rózsaszirmos progresszív világnézet jóformán minden, a hagyományos társadalmak ellen megfogalmazott tétele teljesen megállja a helyét,

Harari olyan szavakkal írja le a nemzetiszocialista fajelméletet, melyet valószínűleg a legmegengedőbb náci is pironkodva utasított volna vissza. Meggyőződése, hogy „a nácik nem voltak embergyűlölők”, és hogy „azért harcoltak a liberális humanizmus [és] az emberi jogok ellen . . . mert csodálták az emberi mivoltot, és hittek az emberben rejlő óriási lehetőségekben”.

A szerző ezt követően megemlíti, hogy ugyan a 3. évezredre a Homo sapiens „feljavítását” célzó biológiai kísérletek diszkreditálódtak, ezek az utóbbi időben „újra népszerű váltak”. „Senki nem beszél alsóbbrendű fajok vagy emberek kiirtásáról”, nyugtat meg minket a szerző, ám nem teljesen világos, hogy miképp képzelni el az „ember feletti emberek” és a halandó, egyszerű emberek együttélését – főleg, hogy más írásaiban a félistenek velünk való majdani kapcsolatát úgy írja le, mint a gyarmattartók kapcsolatát az őslakosokkal…

Ugyan az utóbbiak kifejtését főleg következő könyve, a Homo Deus hasábjaira tartogatja a szerző, a Harari által elképzelt jövőbeli világ már itt is felsejlik. Mostani kultúránkat (melynek leírására a szerző a kereszténység és iszlám vallásokat használja) szerinte el fogjuk felejteni, le fogjuk győzni, azok ugyanis „egyre több tudós” szerint nem mások, mint „paraziták”.

lényegében már most sem a vasárnapi ebéd, hanem az önmegvalósítás az emberek első számú szempontja. 

Harari szerint a Homo sapiens egyre inkább kitör a természet által adott játékhatárok kereteiből, megszegi a természetes kiválasztódás szabályait és mesterséges intelligenciát tervez.

Négymilliárd éven át a bolygó minden lakója a biológia játékszabályait követte, ám most a Homo sapiens ezzel szakítani készül. A zsiráfok nem mondták, hogy „ha hosszabb lenne a nyakam, akkor még magasabb fákat tudnék lelegelni; úgyhogy megnyújtom a nyakamat!” Harari szerint az emberiség ehhez a ponthoz ért el.

Az első lépés a mítoszok gyártása volt, majd következett a számokban gondolkozás és a legkövérebb csirkék pároztatása („Istenjátszás”, kicsiben). Szinte „röpke” idő alatt értünk el oda, hogy füleket ültetünk egerekre és bionikus karokkal rázunk kezet.

A szerző szerint

Az emberi aggyal versengő mesterséges intelligenciák, a valóra vált Mátrix, a beültetett bionikus szervek és a DNS-ünkre szabott gyógykezelés kora következik.

Beszélhetünk-e még „emberről” mint olyanról ezen a ponton? A genetikailag megtervezett, szervetlen beépítésekkel működő, mesterséges intelligenciát hasznosító „emberek” vajon még mindig a Homo sapiens tagjai maradnak-e? Ezen kérdések megválaszolását már következő könyvére, a Homo Deusra hagyja.

A Sapiens záró sora azonban így is sokat mond: az ember végső soron Harari szerint egy „elégedetlen és felelőtlen isten, mely azt sem tudja, mit akar”.