Ferenc pápa esete a pokollal

A pokol nem létezik – nyilatkozta nagypénteki interjújában Ferenc pápa kedvenc olasz lapjának, a középbal irányultságú La Repubblicának, azon belül is 93 éves, ateista jóbarátjának,  Eugenio Scalfarinak, akivel már kilencszer beszélgetett a lap hasábjain az egyházfő.

Mindezt húsvétkor – az egész katolikus világ a fejét vakarta, hiszen hitbéli alaptétet a pokol, meg hát ha nincs pokol, akkor semmiféle morális regulának nincs igazán visszatartó ereje sem. 

Ferenc pápa korábban többször nyilatkozott úgy, hogy egyértelmű volt: a katolikus tanítással összhangban valódi, személyes létezőnek tartja a Sátánt és démonait. Így márpedig nehéz volna nemlétezőnek beállítani a poklot. De Ferenc pápa korábban a pokollal fenyegetet a maffiózókat, és 2015-ben egy cserkészlánynak is elmagyarázta, hogy a pokol létezik, és bárki odakerülhet, aki elutasítja Isten irgalmát. 2016-ban is létezőként emlegette a poklot a Szent Márta Házban. 

A nagypénteki interjú után három nappal később megjelent egy vatikáni cáfolatszerűség, ami azonban nem cáfolja konkrétan a lapban megjelenteket: „A szöveg a szerző rekonstrukciója, melyben a pápát nem idézik pontosan. Az említett cikk semelyik idézőjeles része tehát nem veendő úgy, mint a Szentatya szavainak hű leirata”. A Vatikán hozzátette: a pápa magánlátogatáson fogadta Scalfarit, de interjút nem adott. 

Kérdések sora merül fel: annyira etikátlan lenne Scalfari, hogy egy baráti magánbeszélgetésből cikket ír? Ezután miért bízik még meg benne a pápa? Miért nyilatkozik rendszeresen a pápa egy ateista újságírónak, aki utólag „rekonstruálja” a beszélgetést, és már többször hibázott – hacsaknem összebeszélt a pápával? Hogyan eshet meg, hogy Scalfari nem kérdez rá még egyszer a pápánál vagy munkatársainál egy ilyen kijelentésre, miközben pontosan tudja, hogy katolikus egyházfő nem tagadhatja a pokol létét? Hogyhogy átengedett egy ilyen megjegyzést a szerkesztő a fake news korában?

miért nem fejti ki teljes nyilvánvalósággal a katolikus egyház teológiai álláspontját röviden, hogy senkiben ne maradjon kétség?

Scalfari korábbi írásaiban (egyszer 2015-ben, kétszer 2017-ben) olyan nézeteket tulajdonított Ferenc pápának, hogy az elkárhozó lelkek nem a pokolra kerülnek, hanem egyszerűen megszűnnek létezni. Ez az álláspont hasonlatos Carlo Maria Martini jezsuita bíboroséhoz, aki 2012-ben hunyt el és az egyházon belüli progresszív irányzat egyik vezéralakja volt. Martini azért jutott erre az álláspontra, mert nem tudta elképzelni, hogy az irgalmas Isten örök büntetésre ítéljen valakit, egyben azt sem tudta elképzelni, hogy Hitler és a hozzá hasonlatos figurák üdvözüljenek – ami azért ellentmondásos, mert ha Isten irgalmát ennyire végtelennek gondoljuk, akkor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy idővel talán Hitler és Sztálin is bebocsátást nyer a Paradicsomba. 

A katolikus teológia szerint egyébként aki elkárhozik, az maga tehet erről, mert ő maga döntött Isten irgalma elutasítása mellett – a pokol tehát szigorú értelemben nem Isten büntetése, hanem az Istent véglegesen elutasító személyek számára készült hely. Ahogy egy piarista szerzetes magyarázta egyszer: ha Isten leküldene egy buszt a pokolba, hogy aki akar, szálljon fel, irány a menny, senki nem élne a lehetőséggel.

A korábbi Scalfari-interjúkat a Vatikán hivatalos kiadója 2015-ben könyvben is kiadta más pápainterjúkkal együtt (Interviews and Conversations With Journalists; Interviste e Conversazioni con i Giornalisti). 

Míg azonban a korábbi Scalfari-féle pápaidézetek függő beszédben kerültek nyomtatásba, ezúttal az újságíró interjúformát használt. A vatikáni nyilatkozat ennek fényében még érdekesebb. Furcsa ugyanis, hogy miközben a nagypénteki „nincs pokol”-nyilatkozat 48 óra alatt hatalmas karriert futott be a világsajtóban, az olasz média nem nagyon foglalkozott a dologgal, még magában a közreadó lapban sem volt visszhangja. 

A fő probléma pedig az – írja Socci –, hogy egy pápa eltávolítására négy lehetőség van, ezek egyike, ha teljesen egyértelműen eretnek nyilatkozatot tesz – például kijelenti, hogy nincs pokol. Tehát

– miszerint a két fél beszélgetett ugyan eszkatológiáról, de az olasz újságíró félreértette a pápát – de ez esetben az egyházfő jó barátja és lapja kerül rendkívül kellemetlen helyzetbe és tűnik teljesen inkompetensnek. 

Az már a legelső alkalmakkor kiderült, hogy valami nem stimmelt: a baloldali lap idős, akkor 90 éves ateista munkatársa állítólag emlékezetből gépelte és foglalta össze a pápával való magánbeszélgetését már 2014-ben is, benne olyan megjegyzésekkel, hogy Ferenc pápa szerint ötvenből egy pap (azaz világszerte nyolcezer pap) pedofil. Diktafon nem volt. Jegyzetek sem. Arról sem tudni semmi biztosat, hogy egyáltalán „on the record” volt-e a beszélgetés. 

Federico Lombardi szentszéki szóvivő akkor is azzal reagált: Scalfari saját emlékezetéből írta le a beszélgetést, nincs szó az elhangzottak pontos leiratáról és nem volt szó interjúról a szó bevett értelmében.

Az év áprilisában esett meg, hogy a pápa Bergoglio atyaként azt mondta telefonon egy argentin nőnek, hogy plébánosa tanácsa ellenére nyugodtan áldozhat elvált újraházasodottként. A média felkapta az esetet: Lombardi akkor is azzal reagált, hogy leegyszerűsítésről van szó, és a médiajelentések pontatlanok voltak. 

Valakit itt palira vesznek – gondolhatja az egyszeri újságolvasó.

Vagy csak beszélget vele privátim? Ennyire naiv vagy ennyire nemtörődöm nem lehet egy egyházfő, aki pontosan tisztában van azzal, milyen mértékben magyarázzák félre még a legprecízebben megfogalmazott pápai nyilatkozatokat is a médiában. 

Christopher Altieri felteszi a kérdést a Catholic Heraldon: miért is bízik meg még mindig Ferenc pápa Scalfariban?

A The Times-nak nyilatkozó szakértő szerint a Scalfari-interjúk valószínűleg a Vatikán engedélyével jelennek meg, mivel ha egyszer, majd még egyszer valaki ennyire félremagyarázta a szavaidat, főleg ha te vagy a pápa, akkor többet nem nyilatkozol neki. 

Antonio Socci olasz szakújságíró szerint arról van szó, hogy „Scalfari és Bergoglio öt éve játszanak egy játékot, amiben az argentin pápa hozzájárul egyfajta tanítóhivatali kettősséghez. Amikor a katolikusokhoz beszél, homályosan és teológiailag kétértelműen beszél. Kerüli az egyértelmű megállapításokat, és így apránként lebontja a tanítást (a békák lassú megfőzésének taktikája). Eközben Scalfarin keresztül a szekuláris világhoz beszél, tudatván valódi elképzeléseit, amelyek teljesen modernek, hogy így készítse elő a »forradalmat« és hogy népszerű legyen a nem katolikusok körében és a médiában.”