A hun eredetnek nincs helye a nyelvtudományban – Szentgyörgyi Rudolf nyelvész a Mandinernek

Kisebbfajta tudományközi földindulást hozott egy tavaly publikált genetikai vizsgálat. A Török Tibor vezette kutatócsoport arról számolt be, hogy a magyarok és a hunok rokonságára találtak bizonyítékot a honfoglalók génállományát tanulmányozva. Az eredményekről a honfoglalók nyelvére nézve is fontos következtetéseket vontak le. Mit gondol erről a korszakkal is foglalkozó nyelvészként?

Az egész vizsgálat nagyon bizonytalan módszertani alapokon áll. Én nem vagyok genetikus, a nyelvészet oldaláról fogom a kérdést megközelíteni. A nyelvész pontosan tudja, hogy nincs semmiféle összefüggés a genetika és a nyelv között. Rengeteg példát tudunk arra hozni, hogy egy nép korábban valamilyen nyelvet beszélt, majd lecserélte azt egy vele leszármazási kapcsolatban nem álló nép nyelvére. Az írek például elfelejtették az korábbi anyanyelvüket, most tanulgatják újra. A bolgárok egykor török nyelvet beszéltek, most szlávot. Vagyis számos példát láthatunk arra, hogy egy beszélőközösség választ magának egy új nyelvet, ez viszont a génállományról nyilván nem mondható el. Nem függ össze a nyelv és az identitás sem. Az egykori Szovjetunió területén olyan nemzeti identitások léteznek ma is, amelyek nem a nyelvhez kötődnek: a marik és az erzák többsége például oroszul beszél, a nemzeti közösség egy része nyelvüket már nem beszéli, mégis, ők is marinak, illetve erzának vallják magukat. Ahogy a mai példák is mutatják, genetikai származás, nyelv és identitástudat nem feltétlenül kapcsolódik egybe: milyen alapon vetítünk vissza ilyen összefüggéseket feltétel nélkül a múltra? 

Ez azt is kizárná, hogy a hunokkal rokoni kapcsolatban álljunk? A középkori krónikák is hun rokonságról regélnek...

Kezdjük ott, hogy a hunokról való ismereteink is igencsak hézagosak. A középkori krónikairodalom gyakran emlegeti a hunokat, az avarokat és a magyarokat, ezeket hol egymással azonosítva, hol egymással összekeverve. Így botorság volna a krónikairodalomnak eme szemléletét történelmi tényként kezelni. Biztosak vagyunk abban, hogy minden nyugat-európai szerzetes, aki a szkriptóriumában a tőle keletre élő népek történetét írta, vagy a sajátját, amelyben megjelennek epizódszereplőként a magyarok és a hunok, pontosan tudta, hogy melyik népről van szó, és az mikor merre járt?

Hadd hozzak egy másik példát is. Mi, magyarok soha nem tartottuk magunkat töröknek, viszont tény, hogy amikor a feltételezett őshazától elindultunk, a vándorlások során törökségi népekkel találkoztunk, és valószínűleg évszázadokig együtt éltünk velük. Számos olyan művelődési elemmel találkoztunk a törökök révén, melyek számunkra korábban ismeretlenek voltak. Szinte sokkolja a magyar szókincset az a sok ótörök jövevényszó, amit átvettünk: alma, kecske, búza, árpa, komló, gyümölcs stb., mindezeket a törökök ismertették meg velünk. A betűvetés elsajátítása feltehetően ugyancsak e törökségi kapcsolatoknak köszönhető, és bár a korban használt írásrendszerünkön (írásos emlékek híján) vitatkozhatunk, az tudható, hogy a betű és az ír szavunk török eredetű. Ha megnézzük honfoglalás kori vezetőink nevét, Árpád neve (kicsinyítő képzővel az árpából) szintén török, illetve török eredetű egykori méltóságaink, a gyula, a kende vagy kündü neve is. Török szokásokat veszünk fel, művelődésünkre, ősvallásunkra meghatározó hatással van az ótörök kultúra. Sőt, amikor a tizedik században megérkezünk Bizáncba, minket törököknek néznek, és így is hívnak. Ha minket turkoi, illetve turki/türki névvel illetnek, akkor ebből az következne, hogy a magyar és a török nép azonos?

Liutprand cremónai püspök történeti munkájában olykor hunokként említi őseinket, de mi következik ebből? Az égvilágon semmi. Ettől a két nép még nem lesz rokon. Ha pedig utóbb kiderülne, hogy összefüggés van a magyar és az ismeretlen hun nyelv egyes szavai között, még abból sem következnék az, hogy rokon nyelvek is lennének, sem pedig az, hogy genetikai kapcsolat állna fenn köztük.

Egyébként a hun nyelvről tudunk bármit mondani?

Semmilyen értékelhető nyelvemlék nem maradt fenn a hunoktól. Priszkosz rétor Attilával kapcsolatban említ három hun szót, ha ezek tényleg hun szavak, persze már az is több a semminél. Csakhogy utóbb kiderült, hogy a háromból kettő valószínűleg szláv szó, így egyetlen szó maradt fenn, aminek alapján vajmi keveset lehet a hunok nyelvéről mondani. Már amennyiben egy óriási területen szerveződő sztyeppei nép egyáltalán egységes nyelvvel rendelkezett. Pár éve felbukkant ugyan Detre Csaba révén az iszfaháni kódex, azonban ezt sajnos senki sem látta még, és felfedezője sem publikálta semmilyen tudományos folyóiratban, így ezt (tudományos szempontból) kacsának tekinthetjük.

Bálint Csanád régészprofesszor is nyilatkozott a genetikusok vizsgálata kapcsán, rámutatott, hogy a sztyeppei népek olyan sok keveredésen, változáson mentek keresztül, hogy képtelenség egységes génállományról beszélni, így a hunok genetikai vizsgálata is hiábavaló próbálkozás.

Gondoljunk bele! Van egy honfoglaló népközösség, aki bevonul a Kárpát-medencébe, és senki sem tudja a pontos összetételét:

Érkezésünkkor szláv közösséget találtunk itt. Erre a szláv közösségre mi rátelepedtünk, ők beolvadtak a magyarságba. Ezek a keveredések a történelemben korántsem szokatlan dolgok: népek jöttek-mentek, összeolvadtak. Ilyen egybeolvadás emlékét őrzi például a latinoknál a szabin nők elrablásának mondája.

Genetikai származás, kulturális kapcsolatok, nyelvi rokonság, külső krónikások véleménye tehát mind más, egymástól független szempont. A magyarok esetében a török, sőt a perzsa rokonságot is gyakran emlegetik, ezt hogyan kell értenünk?

Ha művelődéstörténeti szempontból nézem, nem vagyunk uráli nép. Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket. Nagyon összetett nép vagyunk: perzsa mitológia, uráli nyelv, törökös kultúra és ősvallás.

Visszakanyarodva a szegedi genetikusokhoz. Török Tibor súlyos vádakat fogalmaz meg az akadémiai magatartással szemben is. Azt nyilatkozta: „az őstörténetünket iskolai oktatás szintjére kikristályosító akadémiai közösség a mai napig nem állt elő alternatív elméletekkel, a honfoglalókat a proto-uráli népekből származtatják.” Erről mit gondol?

Azon nem csodálkozom, amikor az alternatív, vagy nevezzük inkább így: parakomparatív, műkedvelő nyelvészek az akadémikusságot általában emlegetve ellenségképeket gyártanak. Ám hogy komoly professzorok is ezt teszik, az számomra meglepő. Leegyszerűsített világmagyarázat az „akadémiai közösség”. Létezik egy tudományos közélet, amelynek a tagjai tudós kutatók, akik számos kutatóhelyen dolgoznak, nem csak az Akadémián, így helyesebb tudományos közmeggyőződésről beszélni. Ennek pedig alaptézise, hogy a nyelvrokonságból nem következik sem genetikai rokonság, sem művelődéstörténeti, vallási vagy kulturális rokonság.

Az más kérdés, hogy a nyelvi közösségek egy részének az esetében ezek többé-kevésbé összefüggenek egymással, ám a magyar (és a világ számos más nyelve) nem tartozik ezek közé.

Honnan jön mégis e fogalmak ilyen szoros összekapcsolása a közgondolkodásban és ezek szerint a tudományos életben?

Az egész problematika a romantikában gyökerezik. Ne feledjük, a nemzet szó sok évszázadon keresztül a nemesek szinonimája volt, vagyis hiába beszélt egy paraszt magyarul, ő nem tartozott a nemzethez. Később meg a hungarus-tudat dominált, azaz az országgal való azonosulás, vagyis az is hungarusnak, „magyarnak” tarthatta magát, aki egy szót sem tudott magyarul. A nemzet tehát folyamatosan változó terminus. A romantika vezeti be a nemzetállam eszményét, ebben a mai napig összecsúsznak a fogalmak, így lett a nemzet egyenlő egy kultúrával, egy történelemmel és egy határokkal körberajzolható állammal (nem beszélve az áhított nyelvi egységről). E felfogás veszélyeit láthatjuk például Romániában, Szlovákiában, és így tovább, amennyiben nemzetállamként definiálják magukat. Ezeket a fogalmakat tudatosan vetítették egymásra, politikai szándék áll mögötte.

Miért él erős késztetés akkor ma is a tudományos vagy önmagukat tudományosnak tekintő kutatók körében, hogy a magyar nyelv finnugor rokonságát cáfolják?

Először is abból az említett hibás feltételezésből indulnak ki, hogy a nyelv és a vérségi származás összefügg. Ehhez társul az az ismerethiány, amely általánosan jellemző a magyar őstörténetre.

mégpedig úgy, hogy az hozzánk méltó legyen. Ezért sem előnyös a finnugor nyelvrokonság, a „halzsíros atyafiság”.

Mit kezdjünk akkor a magyar néplélekben és a kultúránkban erősen gyökerező hun rokonsággal? El kellene vetnünk?

Szó sincs erről! A hun eredettörténetet nyolcszáz éve kiválasztottuk, ez a szívünk joga. Bonfini, Zrínyi Miklós, Arany János munkái révén (hogy csak néhányukat említsük) ez kultúránkba ivódott örökség, ezt meg kell becsülnünk és a helyén kell kezelnünk. Nagyon rosszul értelmezett tudományosság lenne az, amely ennek a magyar művelődésből való kitörlésére törekednék: mindennek megvan a helye a művelődésben, az irodalmunkban, de nem a nyelvrokonság tudományos kérdésében.

Fotók: Földházi Árpád