Kónya Imre köszöntése

"Minden rabságból, így a diktatúra rabságából is csak akkor van kiút, ha az ember belső szabadsága megmarad. Kónya Imre a kommunista diktatúra éveiben mindvégig megőrizte a saját belső szabadságát. Mindig tudta, hogy egy állam nem mondhat le a szuverenitása feletti rendelkezés jogáról. Mindig tudta és sohasem hallgatta el, hogy 1956-ban forradalom volt Magyarországon. Mindig tudta, hogy a szovjet katonai megszállás illegitim és hogy a kommunista diktatúra összeegyeztethetetlen a szabadsággal."

Kedves Kónya Imre! 
Tisztelt Érsek Úr!
Tisztelt Süssmuth Elnök Asszony!
Tisztelt Miklosko Elnök Úr!
Tisztelt Sussmuth Elnök Úr!
Tisztelt Gobbers Úr!
Hölgyeim és Uraim!

Az Adalbert Alapítvány Kuratóriumának  bölcs döntése Kónya Imre kitüntetéséről rendkívül sokrétű tevékenységet méltat és ismer el.
Kónya Imre szerepe az Ellenzéki Kerekasztal megalapításában, a kommunista hatalom tárgyalóasztalhoz kényszerítésben mindenki másénál jelentősebb, akkor is, ha saját érdemeit mindig közvetetten, Antall József néhai miniszterelnök mögött állását hangsúlyozva tartotta számon. A mai díjazott Antall József harcostársa, híve, belpolitikai bástyája, az elmúlt, lassan negyedszázadban emlékének őrzője és ápolója. 

Kónya Imre megtestesítője egy korszaknak: a tárgyalásos rendszerváltozásnak, a jog útján véghezvitt forradalomnak. A Független Jogászfórum történelmi érdeme, hogy képes volt egy ernyő alá terelni a különböző, a 80-as évek végén alakult és újjáalakult, a szabadságért és demokráciáért küzdő politikai erőket. Az Ellenzéki Kerekasztal nemcsak a békés rendszerváltoztatás legfontosabb intézményesült szereplője volt, hanem a legjobb magyar demokratikus hagyományok újjáélesztője és továbbfejlesztője is. A máig szinte változatlan közjogi intézményrendszer és ma is azonos elveken nyugvó választójogi rendszer a Kerekasztal szülötte.

Kónya Imrének az első demokratikus törvényhozási időszak legnagyobb kormánypárti képviselőcsoportjának vezetőjeként abban is kulcsszerepe volt, hogy a kormányzati stabilitás a ciklus végéig, Antall József haláláig biztosított volt. Mondhatnám azt is: A legnagyobb kormánypárt frakcióvezetői szerepének fontosságát aligha lehetne annyira túlbecsülni, hogy Kónya Imre és én ne értsünk vele egyet. 

Hölgyeim és Uraim!

Kónya Imrével 16 évvel ezelőtt, 2001 nyarán találkoztam Szentendrén. Ő 50-es évei közepén járt, én nem voltam még 20 éves. Ő egy évtizedes politikai pálya után újra ügyvéd volt, én harmadéves joghallgató. Napi politikai kérdésekben vitatkoztunk is, de korlátlanul egyetértértettünk a rendszerváltozás megítélésében és Antall József miniszterelnök államférfiúi teljesítményének minősítésében. 

Kónya Imrét rendkívül közvetlen személyiségnek és természetes egyéniségnek ismertem meg, akinél soha nem volt súlya a rangoknak az érvekkel szemben. Olyan jogásznak, aki bízik a saját igazságának érvényre juttatásában, mert hisz a jog erejében.

Elvszerű volt mindig, anélkül, hogy dogmatikus lett volna. Könnyed beszélgetőpartner, anélkül, hogy felszínes lenne. Nagyvonalú, anélkül, hogy igazán gazdag lenne. Borkedvelő, anélkül, hogy megvetné a sört. Remekül bírta a hosszú estéket és ez nekem akkor még öröm volt. Ma már nehezen tartom vele a lépést. 

Empatikus, aki mindig megérti egy érzés mélységét vagy egy pillanat magasságát. Keresztény hitét nem megpróbálták, hanem megerősítették a megélt évtizedek élményei és veszteségei. Kónya Imre hitből eredő bölcsessége megnyilvánul emberi kapcsolataiban, abban, hogy különbséget tud tenni fontos és lényegtelen, értékes és talmi között. Tudja, hogy a világban fontosabb a láthatatlan a láthatónál, a szellem az anyagnál, a lelki közelség a fizikai távolságnál. 
Kedves Imre! 

Többször is elmesélted, hogy állandó sorrend szerint imádkozol azokért, akik már nincsenek Veled, és az elhunyt családtagok után rögtön Antall József és mostmár Szabad György egykori házelnök következik. Mi, akik öregszünk - Te, aki lassan és én, aki rohamosan - pontosan tudjuk: Istenhez nemcsak valakinek a jelenléte vezethet, hanem a hiánya is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szimbolikus jelentőségű, hogy ma Európa fővárosában, Berlinben kerül sor a legfontosabb Visegrádi Négyek-díj átadására. 30 évvel ezelőtt fal állt itt, mely a szabadságot a rabságtól, demokráciát a diktatúrától, Németországot Németországtól választotta el. Ma népeink “egységben, jogban, szabadságban” és demokráciában élhetnek. Országaink az Európai Unió tagjai. Németország külkereskedelme a - Franciaországgal megegyező népességű - visegrádi államokkal 55 százalékkal haladja meg a német-francia külkapcsolatok volumenét. Talán még álmodni se mertünk volna minderről 30 esztendeje. Ha egy próféta  mégis képes lett volna mindezt előrejelezni, azt egészen biztosan kizárta volna, hogy e rendkívüli kegyelem nem harmóniát, hálát és megértést eredményez. 

A rendszerváltozáskor azt hittük különbözőek vagyunk és meglepődtünk, mennyi a közös bennünk, azután az uniós csatlakozáskor azt hittük, hogy egyformák vagyunk és most meglepődünk mennyi mindenben különbözünk. A társadalmaink közötti értékrendbeli különbségek - melyek létezőek és fontosak, de távolról sem akkorák, ahogyan ezt velünk a nyilvánosságban láttatni igyekeznek - alaptalan vádakhoz vezetnek. Gyakorlattá vált a német közéletben demokratikusan választott visegrádi vezetők sértegetése, autokratának minősítése. Köztük olyanoké, akik egy diktatúra idején hősiesen küzdöttek a szabadságért és a jogállamiságért, olyanok által, akik soha nem éltek diktatúrában. A közélet mai szereplői közül pedig kevesekben van meg az igény és a bátorság önálló véleményt alkotni valós információk alapján, a többség politikai érdekei szerint inkább igazodik a nyilvánosságban megjelent legképtelenebb állításokhoz is. A visegrádi országokkal szembeni intolerancia helyett toleranciára, kirekesztés helyett megértésre, elzárkózás helyett parbeszédre lenne szükség. Ebben az Adalbert Alapítvány szerepe egyedülállóan fontos. Ha az Alapítvány nem létezne, most akkor is meg kellene alapítanunk, hogy Németország és a visegrádi országok kapcsolatából száműzhessük a meg nem értés szellemét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kónya Imre életéből 43 évet kommunista diktatúrában élt és csak 27-et demokráciában. Mégis Kónya Imre a szabadság bajnoka, mert nemcsak Magyarország szabadságának visszaszerzésében játszott meghatározó szerepet, de személyében akkor is szabad tudott maradni, amikor hazánk rab volt. 

Az embernek külső és belső szabadság adathat. A kommunista diktatúra mindkettő megsemmisítésére törekedett. A külső szabadság felett a diktatúra hatalma korlátlan. Államosíthat, erőszakot alkalmazhat, börtönbe zárhat, kivégeztethet. A belső szabadság, azaz a lélek feletti hatalma korlátozott. Győzelme mégis akkor teljes, ha a belső szabadságot is leigázza. Ha az erőszak nemcsak a testet, hanem a lelket is megtöri. Ha a hűséget a hazugsághoz tudja kötni. A hazugság rabságában a belső szabadság vész el. Minden rabságból, így a diktatúra rabságából is csak akkor van kiút, ha az ember belső szabadsága megmarad. Kónya Imre a kommunista diktatúra éveiben mindvégig megőrizte a saját belső szabadságát. Mindig tudta, hogy egy állam nem mondhat le a szuverenitása feletti rendelkezés jogáról. Mindig tudta és sohasem hallgatta el, hogy 1956-ban forradalom volt Magyarországon. Mindig tudta, hogy a szovjet katonai megszállás illegitim és hogy a kommunista diktatúra összeegyeztethetetlen a szabadsággal. 

Kedves Imre! 

Te mindig szabad voltál és rendkívül sokat tettél azért, hogy a hazád is az legyen. Így lehetett összhangba hozni a Te mindig megélt belső szabadságodat a Magyarországnak kiharcolt szabadsággal, a külső és belső szuverenitás helyreállításával. 

Ma még sokaknak itt kellene lenniük. Bízom benne, hogy lélekben velünk vannak azok is, akik személyesen nem lehetnek itt. Velünk van Antall József államférfiúi felelősségtudatával. Velünk van Szabad György házelnök, a nemzet és demokrácia együttállásának hangsúlyozásával. Velünk van Varga Béla és Kéri Kálmán a haza mindhalálig tartó szolgálatának üzenetével. És reméljük velünk van Németország kiváló kereszténydemokrata kancellárja, a korábban szintén Adalbert-díjjal kitüntetett Helmut Kohl is, akinek nagyságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a 85 milliós Németország vezetőjeként is azonos szemmagasságból tárgyalva ügyvédje volt Közép-Európa frissen szabaddá vált államainak. 

Visszatekintve: amikor Kónya Imre 1989. junius 13.-án a teljes magyar demokratikus ellenzék képviseletében a magyar kommunista vezetőkkel szemben ülve ismertette az ellenzéki szervezetek közös nyilatkozatát, saját hitvallását és a magyar rendszerváltás lényegét fogalmazta meg:

»Az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei nem azert ültek le a tárgyalóasztalhoz, hogy a hatalomból maguknak egy-egy részt kihasítsanak, hanem azért, hogy olyan helyzetet teremtsenek, amelyben maga a nép szerezheti meg a hatalmat saját magának. Mégpedig nem erőszakkal, hanem békés eszközökkel. Magyarország a nép tulajdona, nem szükséges tehát erőszakkal visszaszerezni azt, ami amúgy is az övé. Csupán fejét kell felemelnie, önmagát megszervezni és illő öntudattal birtokba venni az országot. Saját hazáját.«