Ennek oka az, hogy a szerzők nem keresték meg őket: Dr. Joseph Shaw, az Oxfordi Egyetem erkölcsteológusa, a kezdeményezés szóvivője a LifeSiteNewsnak azt nyilatkozta, hogy azt szerették volna, ha ez független kezdeményezés marad, és érthető, hogy bíborosok nem írják alá, hiszen túl közelről érinti a pápa személyét.
A pápa maga a kritikákra válaszul még korábban annyit mondott, hogy Schönborn bíboros helyesen értelmezte az Amoris laetitiát, hogy helyes a bécsi egyházmegye gyakorlata – ahol azóta áldozáshoz engedik az elvált újraházasodottakat; és az argentin püspököknek is azt írta, hogy az ő gyakorlatuk az egyedül helyes – ott úgyszintén megáldoztatják az ilyen élethelyzetű híveket. Ezzel szemben a lengyel püspökök vagy épp Székely János, frissen kinevezett szombathelyi püspök az eddigi szerint a mindenkori egyházi tanítással összhangban kell értelmezni a buzdítást – utóbbi a Mandinernek nyilatkozott erről nyár elején.
Olvassa el ezt is: Tévedés az egyház hanyatlásáról beszélni – Székely János szombathelyi püspök a Mandinernek
Az márpedig felvet kérdéseket, ha az egyik egyházmegyében így, a másikban úgy, az egyik országban így, a szomszédosban pedig amúgy értelmezik az egyház tanítását –
hova lesz ilyenkor a katolicitás, az egyház egyetemessége és lényegi egysége, kérdezik sokan.
Kijavítható-e a tévedhetetlen pápa?
De ha a pápa tévedhetetlen, akkor hogyhogy ki lehet javítani? Nincs itt önellentmondás? A közvélekedéssel ellentétben a katolikus egyházfő nem abszolút uralkodó, hanem egyfajta „alkotmányos monarchiát” vezet, amelynek, ha tetszik, történeti alkotmánya van. A pápát kötik az alkotmányos keretek, ami nem más, mint a kinyilatkoztatás, vagyis a Biblia és az egyház eddigi szenthagyománya, az egyház tanítása. A pápa a „hitletétemény” őrzője és magyarázója – de változtatni nem változtathat rajta. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a mostani esetet egyesek változtatásként, mások magyarázatként értékelik.
Miért nem változtathat az egyház tanításán a pápa? Azért, mert az egyház magát isteni alapítású intézménynek tekinti, az isteni igazságoknak pedig, ha léteznek, értelemszerűen változatlanoknak kell lenniük helytől és időtől függetlenül. Ha hirtelen olyasmit kezdene isteni eredetű tanításként hirdetni az egyház, amit korábban bűnnek tartott, akkor azzal saját isteni alapítását cáfolná. Nem minden tanítás isteni tanítás ugyanakkor, vannak egyszerű egyházi törvények, amelyek kellő körültekintéssel megváltoztathatóak, sőt az igazságok hierarchiája még ennél is bonyolultabb képet mutat.
De most az egyházi hite szerint isteni törvényekről van szó.
A pápa, hatalma egyéb korlátai mellett, csak akkor nyilatkozik tévedhetetlenül, ha a hit és erkölcs dolgában nyilvánosan és ünnepélyesen, szakszóval „ex cathedra” hitigazságot hirdet ki. Az utolsó, hit dolgában hozott ex cathedra-döntés 1950-ben volt, amikor XII. Piusz kihirdette Mária mennybevételének dogmáját; II. János Pál pedig kijelentette: végérvényesen tartandó, hogy az Egyháznak nem áll hatalmában nőket pappá szentelni.
A pápák mindennapos kijelentései vagy akár enciklikái tehát ugyan követendők a hívek számára, de nem tévedhetetlenek és nem kőbe vésettek örökkön örökké, hanem az örök igazságokat hivatottak az aktuális kor emberének megmagyarázni. Mivel ugyanakkor a tévedhetetlenség nüanszaival a hívek többsége nincs tisztában, ezért a pápák a hívek védelme, az egyház egysége és a saját tekintélyük védelme érdekében mindig is óvatosan és körültekintően nyilatkoztak, márcsak azért is, mert Péter apostolnak és utódainak az a feladata, hogy megerősítsenek a hitben, nem pedig hogy kételyeket támasszanak.
Olvassa el ezt is: A nihilizmus az új baloldal esszenciája – Roberto de Mattei a Mandinernek
Pápa korrekciójára utoljára, mint a cikk elején említettük, 1333-ban került sor. A korrekció „elszenvedője” az a XXII. János pápa volt, aki Umberto Eco A rózsa neve című regényében is szerepel, és aki egyébként azzal együtt, hogy Avignonban volt a székhelye, megújította a pápai állam kormányzatát – s az ő új, meglehetősen hatékony kormányzati modellje szolgált például később az abszolút uralkodók számára is.
Ezzel együtt XXII. János pápa egy, még magánteológusként írt értekezésében annak az álláspontjának adott hangot, hogy a megigazult hívek nem találkoznak Istennel rögtön haláluk után, hanem csak a test feltámadása után, ami a végítéletkor jön el. Ezen álláspontját János pápa már egyházfőként is többször megemlítette, prédikációiban. A pápa ezen tanítását, amit mindazonáltal nem prezentált végleges, tévedhetetlen tanításként, a Sorbonne teológusai 1333-ban ítélték el nyilvánosan egy korrekcióval, XXII. János pedig halálos ágyán vonta vissza azokat.
A mostani korrekció
A mostani „fiúi korrekció” szerzői
a természettörvénnyel, Krisztus törvényével és az egyházi törvénykönyvvel támasztják alá a jogukat arra, hogy korrekciót adjanak ki a pápával kapcsolatban.
A kánonjog lehetőséget ad rá, hogy a hívek az egyház javát érintő dolgokról véleményt nyilvánítsanak pásztoraik előtt, sőt, véleményüket másoknak is tudomására hozzák (212. kánon 2-3.).
Amiért a korrekciót szükségesnek látják, az az, hogy megvédjék a híveket az eretnekségek követésétől, illetve hogy megőrizzék az egyház egységét; ugyanis akik szerint Ferenc pápa eretnekségeket népszerűsít, azok fokozottan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy érvénytelennek tekintik XVI. Benedek lemondását, ami az egyházszakadás rémét vetíti előre.
Leszögezik ugyanakkor, hogy Ferenc pápa szerintük is birtokában van a tévedhetetlenségnek és a kormányzati hatalomnak, legitim pápának tekintik tehát; hisz a pápa ezidáig nem vetette be teljes pápai tekintélyét a szerzők szerinti téves tételek elfogadtatására. Ezzel együtt a tévedések mögött a szerzők rendszert látnak, amelyekben egyrészt Luther Márton nézeteit látják részben visszaköszönni, másrészt a modernizmust.
Az eretnekség a katolikus teológia szerint azt jelenti, hogy egy katolikus, aki birtokában van a hit teológiai erényének, „ismeri az igazságot”, szabadon és tudatosan mégis kételkedni kezd valamilyen hittételben. Az eretnekség kánonjogi bűne pedig ennek a nyilvános hirdetését és a benne való kitartást is jelenti. Az aláírók kijelentik: ezügyben nincs kompetenciájuk ítélkezni.
Nem Ferenc pápát tartják eretneknek, csak pár tételt, amit leírt, kijelentett
– vagy éppen az abból következő logikai ellentmondásokat, például hogy Isten nem ad elég kegyelmet saját törvényei betartására, vagy hogy az Isten törvényét szántszándékkal megszegő ember nem biztos, hogy bűnt követ el.
Hova tegyük a korrekciót?
A korrekció nem nevezi magát formálisnak, mivel azt aláírói a dubia-bíborosoknak tartják fenn. Kánonjogászokkal folytatott, rövid háttérbeszélgetésekből az tudtuk meg, hogy a híveknek joga van ilyen korrekciókat kiadni, ugyanakkor annak kánonjogi következménye nincsen.
Arról sincs szó, hogy kánonjogilag kötelező lenne a pápának válaszolni ilyesmire, vagy hogy mondjuk bíborosok által benyújtott korrekció „érvényesebb” lenne. Amiért mégsem pusztán a ius murmurandi megnyilvánulása a korrekció, az az, hogy megfogalmazása komoly teológiai ismereteket mutat, valamint a szöveg részletesen indokolt, hivatkozásokkal teli.
Maga a korrekció kiadásának, nyilvánosságra hozásának a ténye az, ami elgondolkodtató, bár valószínűleg – állítják forrásaink – a pápa erre sem fog válaszolni, ugyanis rendszerint ignorálja a kritikákat.