(...)
„Mit jelent az, hogy varázsmese? Milyen mesék vannak még?
A gyermekeknek különböző mesélési korszakaik vannak. Kezdjük az altatókkal, a bölcsődalokkal, a döcögtetőkkel, höcögtetőkkel, amelyek mind-mind a későbbi mesék megalapozói. Ezek után következnek a rövidebb állatmesék, csalimesék, láncmesék, majd 4-5 éves kor táján érkezünk a varázsmese-korszakba, amikor kialakul a kettős tudat, vagyis annak a képessége, hogy a gyermek úgy tud átlépni egy mese világába, hogy közben nem téveszti össze azt a valósággal. A varázsmesében ugyanis jók és rosszak – angyalok, tündérek, sárkányok, boszorkányok – egyaránt szerepelnek, és meg is küzdenek egymással.
Eredendően igénylik a gyermekek a meséket, vagy netán a felnőttek szoktatják hozzá őket?
A mese lényegében éppen olyan, mint a gyermek gondolkodása: fekete-fehérben mutatja be a világot, vannak benne jó és rossz szereplők, akik ráadásul élesen el is különülnek egymástól. Vagyis a gyermek természetes közege a mese.
Miből marad ki az a gyermek, akinek nem mesélnek?
Úgy gondolom, hogy minden gyermeknek mesélnek valahogyan. Hiszen mindaz mesél a gyermeknek, hogy szülőként hogyan viszonyulunk az embertársainkhoz és a világhoz, mit mondunk el a családunkról, milyen történeteket osztunk meg vele. Ráadásul szülőként nonverbálisan is folyamatosan mesélünk, pusztán a mutatott példáinkkal, a világban való létezésünkkel. Ezt nevezik életmesének. Kutatások bizonyítják, mennyire fontos, hogy szülőként, nagyszülőként elmeséljük gyermekünknek a családunk történetét. Kimutatták például, hogy minél több információja van a gyermeknek a saját családjáról, annál stabilabb az önbecsülése, ami pedig az érzelmi intelligencia fontos alapköve.”
(...)