Nem, dehogy. Nem kell feltétlenül vallási legyen az a nevelés, lehet „csak” etikus, szellemi, humanista, amely magasabb rendű utakat nyit meg. Újabb zárójeles megjegyzés: az iskolázottság egy világképet ad. Ki kell tudni törni a szűkös világ keretei közül és egy magasabb optikából tekinteni az életre. Ezért kell ragaszkodni ahhoz, hogy legyen minél magasabb az iskolázottság szintje, mert ez nemcsak ismeretek átadását jelenti. Az ismeretek átadása olyan, mint millió kis gyertya, de az a tudás, ami az egész világképet meghatározza, az fáklyaként világít. És hát ugye millió gyertya fénye sem ér fel egy fáklyáéval... A tüzük nem azonos, egy teljesen más minőségről van szó.
Tehát amikor valaki tudása, képzettsége, vallási vagy humanista neveltetése folytán elér egy magasabb dimenzióhoz, akkor választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mi végre él. A válasz pedig az: kapott egy életet, ami egy nagy ajándék, ezért – bármi is az élet eredetére vonatkozó elképzelése – amije van, azzal el kell számolnia.
Beszéljünk még az élet törvényéről...
Az élet törvénye minden vallás és filozófia szerint ugyanaz. Eszerint jó az, ami az életet támogatja, védi, oltalmazza, továbbviszi. Az élet továbbviteléhez kapcsolódóan pedig úgy szól: mindenki kapott egy nemet és ahhoz egy rendeltetést. A nő képes kihordani a gyermeket, testéből táplálni, a családalapításban pedig érzelmileg tápot adni. A nő tehát azért kapott ösztrogént és erősebb jobb agyféltekét, hogy a családi élet érzelmi oldalát biztosítsa. Ezzel szemben a férfinak a bal agyféltekéje az erősebb: tesztoszteront kapott a küzdelemre, a fajfenntartásra, a család védelmére. A nő és a férfi tehát olyanok, mint zárban a kulcs, mint jin és jang, azaz komplementer, egymást kiegészítő entitások.
De ha mindebből kihagyjuk a spirituális illetve a vallási vonalat, és az egészet evolúciós biológiai és pszichológiai nézőpontból közelítjük meg, akkor is ugyanoda jutunk: az embernek rendeltetése van. A férfi és a nő evolúciós rendeltetése az, hogy használják szerveiket, mégpedig arra, hogy utódokat teremtsenek. Világos, mint a nap. Nincs miről vitázni.
És mi van, ha ez valaki számára nem ilyen világos, mi van a deviánssal?
A természet nagyon színes, érdekes: elcsúszások, keveredések vannak. De ez jól van így. A „de vio” azt jelenti, hogy „más úton lenni”. A természet is néha csinál más utakat, tehát a normától való eltérés is rendben van. Van, aki a rendeltetést tagadja, és azt mondja: én ezt nem akarom. Jól van, legyen. De attól még létezik a norma! Mégpedig az a norma, ami általános és nem az, ami deviáns, ami szélsőséges. Ahogy említettem, ma egy határsértés van, a norma kiszélesedett. A normába ma már olyan is befér, ami egyébként nem az.
Az élet törvényéhez visszatérve: hogyan kapcsolódik ez az alapkérdéshez?
Az élet törvényéhez tartozik az is, hogy miután megszületünk, azaz kapunk egy életet ajándékba, és szüleink a tőlük telhető mindent megadnak nekünk, felnövünk. Addig kapunk, azután adunk kell. Honnan tudjuk, hogy elérkezünk az igazi – nemcsak biológiai – felnőttkorhoz? Onnan, hogy tudunk adni, felelősséget vállalni, elköteleződni. Ilyen egyszerű. A házasság is egy ilyen elköteleződés: ország-világ előtt vállaljuk a családi kötelességeinket.
A kultúra régen ritualizálta az elköteleződést. A pszichológia ezt tranzicionális (átkelési) rítusnak nevezi: tegnap lány voltam, ma bekötik a fejemet, eljárjuk a menyasszonytáncot és vége a lányságnak. Elköszönünk egy korszaktól, szerepváltás következik: holnaptól asszony leszek. A rítusok arra jók, hogy a szerepváltásra figyelmeztessék az embert. És nemcsak a rítusok, a szavak is. Nem véletlen, hogy azt mondjuk: bekötik a fejét, házasságot köt, milyen erős a házasság köteléke – tele van a nyelvünk, a kultúránk gyönyörű szimbólumokkal, a gyűrű maga is az.
Aki tagadja a házasságot, az tagadja az egész rituálét, ami nagyon mély gyökerű. A lány szívében ott van az archetipikus szükséglet, hogy egyszer, mindenki előtt hófehér ruhában tündérkirálynő legyen. És ez szent dolog, mert belénk van égve. Ha az óvodások játékait megnézzük, ott is megvan a tündérkirálynő, a gyermekálmokban megtaláljuk ezt, anélkül, hogy nekik esküvőről vagy házasságról mesélnénk. A női vágyakban ez akkor is benne van, ha erre a körülmények miatt (szegénység, háború) nincs lehetősége, és akkor is, ha ezt tagadja. A statisztika ezt igazolja, és az nagyon kemény törvényszerűség.
Az idei Házasság Hete mottója a „Veled kiteljesedve”...
Igen. Éppen az együttességben van a pláne, mert a férfi és a nő – az előbb említett a jing-jang egység – először két különböző individuum, és amikor elköteleződik, akkor létrejön a „mi”. Ez a „mi” más, szociálpszichológiailag is egy magasabb rendű entitás. Az „én” és „te” akkor már úgy egyek, hogy miközben az önállóságukat megbecsülik és vigyáznak rá, ugyanakkor egymás szeretetébe, szolgálatába állítják magunkat. Ha valakit szeretek, akkor neki adni akarok. És a szeretet, vagyis az adás kötelékébe elegyülünk eggyé, így lesz a „mi”.
„Ez már szövetség, nem is szerelem” – mondja József Attila is. A biológiai lángolás ideje az első év. A szerelem egy nagyon súlyosan stresszelt állapot. Attól nem betegít meg, hogy tele vagyunk örömhormonokkal, pozitív hormonokkal. És persze megvan a szenvedélynek a szenvedés-része is. Ez a szimbiózis rekonstrukciója. És mi a szimbiózis ősi mintája? Az anya-gyerek kapcsolat. Az anya-magzat kapcsolat elemzésében odáig jutottunk (lásd Varga Katalin vagy a lányom, Noémi kutatásai), hogy már azt is tudjuk, hogy minden gondolatnak és mozzanatnak van egy biológiai vagy egy isteni – kinek mi tetszik – célszerűsége. A császározott babákat például ezért hagyják felkúszni az anya mellére – miközben természetesen vigyáznak az anyára - mert a babának szüksége van arra, hogy ezt a küzdő mozgást megtegye, mert ez a saját megküzdésének a bevésődése. Az anya hüvelyéből pedig kenetet vesznek, és azzal bekenik a babát, hogy beivódjon a bőrébe az, ami a hüvelyi szülésnél magától megtörténik, és ami a baba saját immunműködését beindítja.
És mitől működik a házasság, mitől marad egyben az a „mi”?
Ahhoz, hogy az a „mi” működjön, kell a közös cél. Anélkül nincs se kapcsolat, se házasság, nincs semmi. A biológiai közös cél pedig az, hogy legyen közös gyermek.
Tehát felnőttkorba érve mindenkinek választ kell adnia arra, hogy mit jelent számára a párkapcsolat, a család, mit jelent nőnek és férfinak lenni, mi az ő rendeltetése és küldetése ezen a világon. De mi van azzal, aki ezekre nem akar válaszolni?
A válasz természetesen lehet az is, hogy valaki nem használja a rendeltetés és küldetés fogalmakat, hedonista, jól és a mának akar élni, nem érdekli sem a rendeltetése, sem a küldetése. A rossz hír az, hogy ezt nem lehet a végtelenségig megtenni. Nem lehet mindig jól járni. Eljön az időskor, amikor számon kérik, hogy miért nem járult hozzá a társadalmi munkamegosztáshoz azzal, hogy gyerme(ke)ket adott a társadalomnak? Ha nem adott bele, akkor nem is fog kapni (nyugdíjat), mert nem lesz, aki adjon. Ez a társadalom szemrehányása. De ennél sokkal súlyosabb a magára maradottság, a magány büntetése. Mert ha csak ketten vannak, és annyira jól megvannak, hogy nem akarnak gyereket, mi lesz majd velük az öregségben, amikor az egyik meghal? Akkor meghal a másik is.
Szülőként hogyan segíthetünk gyerekeinknek a felnőtté válásban, abban, hogy megtalálják saját válaszaikat ezekre a kérdésekre?
Az első és legfontosabb az önismeret, de erről beszéltünk már.
A második a minta-nyújtás, a transzgenerációs áldás vagy átok: ki mit hozott őseitől, mind genetikai, mind szociogenetikai szempontból; mit hordoz génjeiben és mémjeiben. (Ez utóbbiak a viselkedéskultúrát alakító jellegzetes pszichogének.) Ezeket önkéntelenül adjuk át a gyermekeinknek, ahogy mi magunk is önkéntelenül „töltjük le”, 3-5 éves korunktól kezdve. A fejlődésnek különböző szenzitív periódusai vannak, mikor mire vagyunk érzékenyek, és a különböző szakaszokban különböző dolgokat építünk be magunkba, így építjük fel bio-psziho-szocio-spirituálisan magunkat, így alakulnak ki az elveink, nézeteink, világnézetünk. Így lesz kerek az egész, és az eredmény egy magasabb rendű entitás. Ha ezek nincsenek (jól) felépítve, akkor az identitás sérült, foghíjas, töredezett, nincs egységbe foglalva, olyan, mint a „szélfútta levél” vagy a zászló: arra lebeg, amerre fújja a szél.
Nagyon fontos, hogy még mindig nem foglalkozunk eleget azzal, hogy minden biológiai megnyilvánulás lelki ekvivalenciával rendelkezik. Példa erre az autoimmun betegségek: ezek lényege, hogy a test nem ismeri fel a saját és idegen testrész közötti különbséget, így pusztítja a sajátját, miközben békén hagyja az idegent. Ennek lelki szintje pedig az, hogy teljesítjük mások kívánságát, a sajátunkra pedig nem figyelünk. Vissza kell szoktatni az egyént arra, hogy asszertív legyen, védje magát, álljon ki saját dolgaiért. Nemcsak a testet, hanem a lelket is edzeni kellene tehát. A lelki izomzatot, az akaraterőt is fejleszteni kellene.
És mi a harmadik?
A harmadik pedig az, hogy mit mondunk. De – mint köztudott – ez számít a legkevésbé. Éppen ezért tartom fontosnak az oktatásban is, hogy mindig nagyon konkrét példákon keresztül tanítsunk, konkrét helyzetekbe hozzuk a gyerekeket, ne csak elméleti szinten oktassunk.
Ha már oktatás: Ön a Boldogságprogram fővédnöke...
Igen, elkötelezett vagyok a Boldogságórák iránt. A órákon a diákok egyénileg és csoportosan is megismerik a boldogság fő összetevőit, miközben olyan gyakorlatokat végeznek, melyek bizonyítottan megemelik boldogságszintjüket. A hangsúly a játékos-mozgásos eszközökön van – ezek nemcsak a gyerekek önismeretéhez járulnak hozzá, hanem társaik megismeréséhez, és egy kulturált viselkedésminta, az etikett alapszabályainak elsajátításához. Célunk az, hogy vezérfonalat adjunk az iskolásoknak, hogy könnyebben nézzenek szembe a kihívásokkal, képesek legyenek megbirkózni a problémákkal, valamint a testi-lelki egészségmegtartás tényezőinek tanulmányozására adjon lehetőséget.
A program 10 egymásra épülő témából áll, amelyek lépésről lépésre ismertetik meg a gyerekekkel a boldogság különböző összetevőit. A Szonja Ljubomirszky által kidolgozott és Bagdi Bella által átvett 10 boldogságfeltételt (hála, optimizmus, kapcsolatok, jócselekedetek, célok, megküzdési stratégiák, apró örömök, megbocsátás, testmozgás, fenntartható boldogság) én kiegészítettem egy mozgásalapú relaxációs szöveggel. Mind a 90 órához írtam egy-egy meditációs szöveget, életkori sajátosságokhoz kötötten: versek, mondókák a kicsiknek, komolyabb szövegek a nagyobbaknak, és még komolyabbakat a legnagyobbaknak.
Milyenek a visszajelzések?
Eddig négyezer gyermek vett részt boldogságórán. Oláh Attila boldogságkutató készített egy felmérést, ahol nagyon jó eredmények jöttek ki: a Boldogságórák csökkentik a szorongást, növelik az önbizalmat, így a gyerekek kiegyensúlyozottabbakká válnak és jobb teljesítményt érnek el az iskolai munka és az élet más területein is. Ezért is nagyon sajnálom, hogy a nemzeti alaptantervbe való bejuttatását megakadályozták, a meditáció szó miatt támadta az egyház.
„Kinek mi tetszik” – mondta a beszélgetésünk alatt többször. Önnek mi tetszik?
Én hívő vagyok. Szerintem az evolúció nem olyan okos, hogy mindazt, amiről most beszéltem, egyedül elrendezze.
Fotók: Földházi Árpád
